Az út

Az út negyede olvasással telt,
éjszaka volt már, s az egymást váltó kihalt tájon
(amely nappal valóban tetszetős)
kívül mást úgysem láttunk volna.
Titkon indultam csak azért, medvét figyeljek a szabadban.
Szerettem volna futni, kifigyelni sebtiben a célt,
és a végén majd beszarni az örömtől hogy élek.
Az út kilenc óráig tartott.
Vissza gondolva úgy hét-nyolcezer forint lehetett
benne azzal a harminc lejjel
amit a román kalauznak adtunk fejenként.
A román kalauznak aki tulajdonképpen magyar volt,
s kevesellte a huszonöt lejt. Nekem annyira tellett,
ezért a többiek dobták össze a maradékot.
Ekkor már Kolozsvár sem volt messze ahol
másfél év után tíz percre találkoztam Borókával.
Hebegtem neki valamit az írásról ami a fejem fölé nőtt,
átadtam egy szakadt papírra írt (de nem rossz) verset,
szótlanul öleltük egymást a vasútállomáson
mígnem egy kedves román női hang be nem mondta,
gondolom azt, hogy indulunk, mert ekkor valóban: folytatódott az út.
Hajnalra értünk Sepsiszentgyörgyre,
egy félig kész házba, fűtetlen, lyukas falak közé.
Gyakran ébredtem amint a hideg arcom le akar csúszni a nyakamig.
A két nap amit a városban töltöttünk semmire nem volt jó,
kocsmák, üres kiállítás, családi hangulatú művészeti-fesztivál,
csíki sör, három lejes bableves, nagy sótlan, üres, üres semmi.
A visszaút előtti napon mentünk ki a dombokhoz,
s az egész túra alatt egyetlen medvét sem láttam.
De még medveszart sem, valami nyomot, vagy jelet,
hogy itt medvék élnek, éltek, élni fognak valamikor.
A helyiek azt mondták alszanak, szerintem ez kamu,
oly kellemesen melengette a földet a tavaszi napsugár,
izzadtunk séta közben, patakon át.
A városba vissza, mintha vonalzón húzták volna utunk.
Darabig folyton a hátam mögé néztem a támadást várva,
mikor dörmög, s mikor mászhatok riadtan a fára,
kitaláltam azt is mit kiáltok a többieknek ha egy termetes elkap,
valami esendő, de szép, tömör sort, tegyük hozzá
feleslegesen, s mire az utolsó dombhoz értünk ami
a házaktól elválasztott, oly megnyugodtam,
leheveredve, a lemenő nap vörös-sugarában elszunyókáltam,
(pontosabban elbókoltam, de ilyen szövegkörnyezetben ezt nem ismerik)
s egy fűszállal az orromban ébredtem amit Krisztián,
ha egészen pontosan akarom: bal kezével mozgatott,
s kegyetlenül fájt, emiatt haragot színleltem,
s mondtam, hogy gyerünk tovább,
ám mindannyiunk lelke egy várjt kiáltott,
álltunk hát, a korong két mellnek tetsző domb közé hullt,
a fenyvesek fáradhatatlanul inogtak,
mögöttem varjú károgott, s a talpam alatt centikre besüppedt az avar.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.