Mázolt remény

Mázolt remény

Képzelt festmény, mit álmom alkotott éjjel,
ámde gyengült testem is még küzd ama kéjjel,
s tűzzel, mik perzselik parázsló szívemet.
Édes ösvényekkel pacsálják a mívemet,
mik lábam alá csúsznak selymesen, s küldik
csókok mezejét, mi rohadt dögöktől bűzlik.

Tétova léptem a csúszós földön kopog
a verejtékkel, ami homlokomon kopog.
Félelmem vízrajza feszül testemen,
s talán a vászonra feketét kell festenem.
Sötét paca a papíron izeg, s mozog,
s a képzelt, kócos ecset szüntelenül vacog.

Földön fekszem már. Talán felkelek egyszer.
Jó lenne. Lábujjamat csiklandozza vegyszer,
mi dalolva folydogál az ösvény mellett.
Felnézek. Ej, ez egy spárga! Talán ez kellett
vásznamra, bár nem festett a köd és a szél.
Nem úgy, mint a mázolt mívem. A képzelt kötél.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.