NAPLÓK: évi Legutóbbi olvasó: 2026-01-15 22:32 Összes olvasás: 27901| 59. | [tulajdonos]: Az aranyhal | 2009-07-17 18:25 | Hol volt, hol nem, a Téglatesteken túl, az Üveghegyen innen, élt egy horgász. A hét plusz egy határon sem ismertek nála jobbat és ügyesebbet. A többi pecást a sárga irígység ette, a halak versenyeztek a csaliért. Még a szomszéd folyókból is átúsztak, a különleges ánizsaromát a tengerben is érezni lehetett. De, egy szép napon a horgásznak elege lett a halakból, és így fohászkodott:
- Uram, unom már a pontyot, a harcsa bajuszát, a lazac a könyökömön jön ki, és már a faliszőnyegem is cápafogakkal van díszítve. Ne adj nekem mást, csak egy aranyhalat!
Azzal kiment a foyóhoz. A csaliba három és félszer annyi ánizsaromát kevert, mint máskor, és várt türelmesen. Az Üveghegy baloldalán, az Óperenciás tengerben éltek az aranyhalak. Az egyik kis fiatalka azonnal megérezte az ánizsaromát, és sebesen úszni kezdett az illat irányába. A többi hal utat engedett neki, csak a csillámport bámulták, amit húzott maga után. A horgász egész könnyen kifogta a halat, nem kellett órákig fárasztaniaa, mint a harcsát, nem rohant ki vadul, mint a nyurgaponty, és nem tekerte a stég köré a damilt. De, ahogy a vízből kiemelte, be kellett húnynia a szemét, hogy meg ne vakuljon, az aranypikkelyek csak úgy szórták a fényt. Kezébe vette, elcsodálkozott, hogy milyen meleg. Tudta, ha most lenne három kívánsága, a hal teljesítené mindet. De ez egy annyira bolond horgász volt, hogy nem kellett neki se pénz, se gazdagság, csak az aranyhal. Berakta hát szegényt a kerti medencébe. A hal egész jól érezte magát, nem kellett rettegnie a ragadozóktól, a horgász pedig tengerszínűre mázolta a falakat, az aljára delfineket festett, hogy ne érezze magát egyedül. A legnagyobb szúnyoglárvákkal etette a tenyeréből. Hamar elterjedt az aranyhal híre, és mindenki csodájára járt. Büszke volt nagyon a horgász.
Teltek, múltak az évek. Az aranyhal egyre nagyobb lett. Persze ezt a horgász nem vette észre (tudod, ha valakit mindennap látunk, nem tűnik fel, ha felnő). A hal szűkebbnek érezte a medencét, és egyre többet gondolt a folyókra, az óperenciás tengerre, a vízben lubickoló társaira. Annyira szomorú lett, hogy már a szúnyoglárvát sem fogadta el a horgász tenyeréből.
Amint így szomorkodott, egy béka ugrott be a medencébe. Az aranyhal meglepődött a fura kis jövevényen, lába van, mint az embernek, és mégis úgy úszik, mint ő. A békának is tetszett a csillogó hal, megsajnálta, mert sehogyan sem értette, mit keres a medencében. Mesélt neki a hűs folyóvízről, a hínárról, a nád között megbújó pontyokról, és, hogy mindez csak tíz békaugrásra van tőle.
-Ó, ha én tudnék úgy ugrani, mint te, de nincs egy fia lábam sem - mondta a hal lemondóan.
-Gyönyörű uszonyod van, jó erős, próbálkozz, fog az menni! - biztatta a béka.
Az aranyhal elrugaszkodott, és csakugyan kiemelkedett tíz centire a vízből. Aztán újra, és újra. Élvezte, hogy egyre magasabbra ugrik. Ugrott és csobbant, ugrott és csobbant. A béka tapsolt neki és brekegte - magasabbra! távolabbra!
A horgászt szörnyen zavarta a hatalmas ricsaj, amit a hal és a béka csapott. Becsukta az ablakot, fülébedugta füldugót, és elhatározta, hogy holnap visszaengedi a halat a folyóba, úgyis elege van már belőle.
Reggel korán ébredt, de mert a medencében nem találta a halat, a folyó felé indult. A parttól alig egy méterre a homokban pillantotta meg a merev testet. Arany pikkelyei pont úgy vakították, mint amikor először látta. És csak akkor vette észre, hogy milyen hatalmasra nőtt.
A kert végében ásta el, a temetést a nádból éktelen hangos békakvartyogás kísérte.
A szomszéd stégről egy horgász átkiáltott:
- Basszus kolléga, legalább egy halászlét csinálhatott volna belőle! | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
