NAPLÓK: ÖnKÉPzőKöR Legutóbbi olvasó: 2026-03-25 02:00 Összes olvasás: 3678| 3. | [tulajdonos]: modernizmusba való átmenet | 2013-05-24 11:28 | Elmondható, hogy a századforduló után a költészet csak lassan kezd ébredni Csipkerózsika-álmából, ekkor lépnek színre a xix. századból a xx. századba történő átmenetet előidéző költők--Edwin Arlington Robinson, Edgar Lee Masters, Vachel Lindsay, Carl Sandburg, és Stephen Crane-, akik már több tekintetben modernnek tekinthetők, bár a modernista megújhodásnak nem voltak részesei.
Edwin Arlington Robinson (1869-1935) a századelő egyik legnépszerűbb költője, akikomor hangvételű, formailag kötött versekben örökíti meg a hétköznapok sivárságát és nyomorúságát. Egyes kritikusok az 1890 és 1912 közötti két évtized legfontosabb amerikai költőjének tartják, aki csak a modernistáktól való elszigeteltsége és túlságosan elzárkózó személyisége miatt nem lett a fiatalabb nemzedék példaképe. Gyermekkorát egy maine-i kisvárosban, Gardinerben tölti, amelyről "Tilburí Townt", számos költeményének helyszínét mintázza. Rövid ideig a Harvardon tanul, de apja betegsége miatt hazatér, s otthon családi tragédiák sorozata várja. Keserűségét csak fokozza, hogy egy fertőzés következtében bal fülére megsüketül, és egész életében retteg, hogy az infekció továbbterjedése agyi károsodást okozhat. Első verseskötetét saját pénzén adja ki 1896-ban, a későbbieket pedig barátai támogatásával. Alkalmi munkákból tartja fönn magát, mígnem versei megtetszenek Theodor Roosevelt elnöknek, aki nagyvonalú évjáradékot juttat a költőnek (1905-1910), sőt, munkáját támogatandó kritikát is ír a The Children of the night (az éjszaka gyermekei 1897) című kötetről.
Robinson Captain Craig (1902), The Town Down the River (A város a folyóparton, 1910), Merlin, Tristam címen sorra jelenteti meg köteteit. Robinson 1920 előtt írja legjobb verseit, melyekben a képzelt új-angliai kisváros, Tilburí Town lakóinak életét mutatja be a kor realista prózájától tanult eszközökkel. "Életszeleteket" kíván megrajzolni, melyek reménye szerint egésszé állnak össze. De mestere, Whitman világához képest a Robinson ábrázolta élet sivár, reménytelen, kudarcokkal teli; s ami a legfőbb baj: az emberek képtelenek egymással kommunikálni. A költő kívülállóként, távolságtartással ábrázolja alakjait, halottakat és élő halottakat vonultat föl, akik valójában soha nem is éltek. Álmélkodva, de visszafogott iróniával mutatja be a társadalmi ellentéteket, a gazdagot, és a szegényt egyaránt sújtó lelki nyomort. Robinson költészetére jellemző, hogy inkább kevesebbet mond, mint mondhatna, de sohasem moralizáló, vagy fecsegő. Jó példa erre a Richard Cory:
Mikor Richard Cory a városba ment,
Mi, plebs, csak a járdáról néztük őt:
Tetőtől talpig igazi gentleman.
Szép, elegáns, fenséges, karcsú gőg.
Mintha dobozból húzták volna ki.
Fényt szikráztatva csillogott, ha járt.
Ha megszólalt, ő mindig emberi.
De reszketett, ha jó reggelt kívánt.
Gazdag volt-a királynál gazdagabb.
Iskolázott-minden báj mintaképe.
Végül azt hittük, mindent megad,
Ha azt kívánnánk, mi lennénk helyébe.
Mi gürcöltünk, vágytunk a fény után,
Koplaltunk, ócsáltuk a kenyeret,
Ő hazament, s egy halk nyáréjszakán
Fejébe szépen golyót röpített.
A divatos genteel-hagyomány légkörében megdöbbenést keltett Robinson konok őszintesége, egyszersmind pesszimizmusa. Vissazutasítja a vallás vigaszát éppúgy, mint az illúziók és látszat-élet hazug reményét. A formai konzervativizmus mögött Robinson látásmódja és iróniája modern érzékenységet sejtet. A rövidpróza eszközeit alkalmazó narratív darabjaiban Henry Jameshez hasonlóan az elszalasztott lehetőség, a "lehetett volna" kibogozhatatlan problematikáját feszegeti. A Firelight (Tűzfény) című versben a házastársak egymás iránti vakságát az ismeretlentől való félelem, valamint a konvenciók és általában a magától értetődően feltételezett értékek megkérdőjelezésének elmulasztása okozza.
Tízévi együttlét, felhőtlen,
S míg keresik egymás tekintetét,
Hálát adnak házi tűzfényükért,
S hogy szerelmük tömegtől idegen,.
Örök derűben, mint csak kevesen,
Élvezik üdvük fészekmelegét,
Mit nem dúl kard s kígyó emléke szét;
S áldásukat csak hordják csendesen.
Bölccsé némulva nem lennének oly
Vígak, ha olvasni tudna a nő
Egy távoli arc fakó ráncai közt;
S a férjnek tudni alig esne jól,
Hogy társa mily másképp szerethető
Lett volna, ha ismerte volna őt. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
