NAPLÓK: Árnyékszerkesztõség
Legutóbbi olvasó: 2026-01-19 20:29 Összes olvasás: 8633Olvasói hozzászólások nélkül| 9. | Vajdics Anikó: az árnyékból a fénybe | 2018-07-10 14:41 |
Én pl. ezt a verset sokadjára olvasom újra. Csodálkozom, hogy senki nem lájkolta eddig (rajtam kívül). A lájkhiány még csak-csak. De olvasták-e elegen? Volt-e Nagyítóban?
És ami a verset illeti: "Tudod mit dajkálok/ a térdemen? A narancssárga zoknidat." Engem ezzel fogott meg.
Bártfai Attila Márk: Rengető
Tenyerembe bámulok. Üresnek találom.
Eltűnt belőle a kicsi kéz. Könnyű volt,
mint madárban a csont. Más "kicsikéz"
téged, Barátom. Tudod mit dajkálok
a térdemen? A narancssárga zoknidat.
Idegen lettem, minden képen. Ideges,
mogorva ember. Ki is szúrták arcomat.
Magamat sajnálom? Téged? Anyádat?
Zsolozsmázza pár hülye, hogy vívjam
derekasan a harcomat; majd meglátom!
Mégis mit? A bordairlányt, ahogy kádba
szar? Vagy atyját a sánta jószágot, a bősz,
katolikus mágust, ki üldöz minden jóságot?
A vietnami ficsúrt, a nevetségesre kigyúrt
ázsiait? Az hagyott rám. Téged, Barátom!
Szóval én szeretlek. Tettekkel is vigyáztalak,
amíg hagyták. Emlékszel a két adag mesére?
Egy békésre a papa kedvéért, és az ízlésed
szerint valóra, a jó véresre? Most magamnak
dumálom. A fal felé fordulok. Tele képekkel.
Üres arcommal magyarázom üres arcomnak
A két történetet. Az életről az egyiket, a másikat
a halálról. Képzelheted milyen idiótán röhögök
magamon. Tényleg kaparom kínomban a falat.
Egy~két hónap, és az éjszaka alatt tanyázom.
Álmodj szépeket, Picurka Macurka! |
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
