Karomban sajgó fantomfájdalom: óvón, féltőn avval karoltam át a Kedves jobb vállát a Nagy Napon. Ránéztem, és ő intett: hagyhatom, amíg a mester kattogtat – s a képet, melyet visongva tegnap kettétépett, és vele hét évünk összes vonzatát bezúdította a félig telt kukába.
Ott gyűrődünk most, kétfelé nyiszálva, és bár a karszám összesítve stimmel, ám eloszlásuk nem szimmetrikus. Én küszködök a fantom-sebeimmel, s ha jönne is egy fotótechnikus, a cakkos két szél – bárhogy is tagadd – bár összeillik, össze nem tapad.
Hallószervünk fura szerzet: porcogós a cimpája, hajlatában laza szőrzet, hasonlít egy csimpánzra. Íve mentén kanyarítván vezetik a fésűket, s megsegít egy alapítvány, ha gazdája félsüket.
Belsejében kovácsműhely: kengyel, üllő, kalapács; bejön a hang, s csodát művel anyagával a kovács. Nagy hatású rezonátor: noha alig sercegnek csak a hangok, hozamából jut elég a Hertzeknek.
Íróról és kritikusról sokat mond a fülszöveg, ha szószátyár; ha meg kussol, olvasója írja meg. Szamár füle, barátfüle, hallójárat, hallócső; valahára felépül-e, kit ringat a kőbölcső?
A számos állat szétszéledt tehát, ki-ki a saját nyelvén morgolódott; s mert csak fajtársa érthette szavát, új lázadásra nem találtak módot. A tűzszerész a szakma mestere, volt neki mégis komoly fejtörése, az Idő burkát hogyan nyesse le: nem volt szerszáma strucchéj-feltörésre.
Ha strucctojás, hát kell egy keltető, ez a megoldás: Kolumbusz tojása! A féltő gonddal tervezett Idő ne ítéltessék csúfos pusztulásra. A futómadár megkerestetik, ám tojására nem ült rá a tyúkstrucc, s egy helyben állva nagy baj eshetik: leketyeg, mire vastag héján túljutsz.
Felfogadtattak tojásgörgetők, kerek csatornát vájtak be a földbe, s hogy a tojásban szunnyadó Időt életben tartsák, ott görgették körbe. Mi volt az ok – talán a földmeleg, talán a napfény heves forrósága; egy kis lyukon (egy kő üthette meg) lé kezdett folyni lassan, halvány sárga.
A sárga lével lágy fogaskerék folyt ki, tapadva görbült számlapokra, mintha hullámzó vízre festenék, egy átmeneti halmazállapotba... ... Álmából kelve szétnéz Salvador, a kávéjához vígan danolászgat, karcsú szivarkát és bajuszt sodor, majd állványára felfeszít egy vásznat...
Kisiskolásként nem otthon töltöttem a hétköznapjaimat, vagyis az alábbi multimédia történetet nem teljesen az ujjamból szoptam. Ha nem itt, hanem az ismert videómegosztón nézed meg, ott a szövege is elolvasható a Leírás részben.
Múlt az idő, a zajló, áradó, nem változott a dolgoknak folyása... Ám egyszer rálelt egy kiránduló egy tiktakoló sárga strucctojásra. Kíváncsisága nagy volt bár neki, mit rejthetnek a láthatatlan részek, de félelmében nem bontotta ki: meghagyta azt egy égi tűzszerésznek.
Az Úr szívében éktelen harag: ”Nem tűrhetem, hogy amit létrehoztam, egy strucc kitojja! Minden így marad!” Dühöngő hangja visszhangzott még hosszan. ”Nem tévedtem az ötödik napon, minden állatot terv szerint kreáltam, és azóta is tanúsíthatom: teszik a dolguk egy csodás világban!”
A bősz oroszlán nem lett hát vega, a sündisznónak nem lett sima bőre, búsul a vadkan: öklelő foga, s nem sztárfotói jelzik egyelőre. A vízilovon szoknya nem feszül, mázsás patákon nincs balettcipője; a fejtetőjét sem díszíti tüll, a pá-dö-dőt hát hagyja egyelőre.
A sok rebellis bánja szerfelett, meghiúsult, hogy mások lehetnének, s pót-büntetésként saját nyelve lett az állatok közt minden teremtménynek. A csikóhalról tudjuk: nem nyerít, a lódarázs is dong csak, ő se horkan, és ha a zebra látja csíkjait, a saját nyelvén mond egy átkot gyorsan.
A vastag vadkan azóta röfög, bőg az oroszlán, kárognak a varjak, csipog a csirke, szorgos hörcsögök felfújt pofája hang nélkül dohog csak. A papagájnak szerencséje van: úgy van tervezve a lepénylesője, hogy hajtogassa unos-untalan más szövegét, bár szót sem ért belőle.
A forrásokból tudjuk jól a hírt, mi okozta a Bábel tornya vesztét, de arról eddig egyikük sem írt, hogy állatok is épp úgy átérezték. Strucc vagy tojás – az időrend vitás, az Öröklétről tudjuk: lassan őröl. De készít már egy abszurd alkotást Dali legény a cseppfolyós időről...
A szóbeszéd az Úrhoz eljutott (nem is csoda, hisz’ volt már poloskája). Magához rendelt minden állatot: jöjjenek úszva, szállva, poroszkálva. Sztentori hangja mindenkit elért, a meghívástól visszhangzott az éter, s hogy megbecsüljék drága idejét, teremtődött egy csengős kronométer.
Arra lődörgött épp akkor a strucc, és mert előtte sosem látott vekkert, nyelőcsövébe vándorolt a cucc, a gyomra alján aztán nagyot nyekkent. Gazdagodott a jó futómadár létét szabályzó ritmusképletekkel; más még nem tudja, ám ő sejti már: aki időt nyel, néha életet nyel.
Homlokráncolva észlelte az Úr, hogy időmérőt hiába teremtett, s mert nélküle a napirend lazul, kérte, állítsák helyre majd a rendet. Amíg a vekker nem kerül elő, a panaszukat nem hallgatja Ő meg. Félénken szólt a csíkot viselő zebra: „És addig?” „Addig sincs előleg!”
Egyetlen állat sem vállalta el, csak nézték egymást kissé kiakadva. Sunnyog a strucc is, sűrűn nyeldekel, majd elballag egy homoksivatagba. Pislogva néz a nagyvilágba szét, önbecsülése ott hever romokba’, mélyre horgasztva bóbitás fejét bedugja most a sárgálló homokba.
Ekkor jött el a bekódolt idő, csörrent a vekker élesen, kiáltva, a belsejéből hullám tört elő, s a rezgésjelző szondát aktiválta. Felriadtak a szorgos kutatók, a riasztásra nem volt eddig példa: leolvasták a Richter-mutatót és vészjelentést juttattak a célba.
A műszereknek volt még egy jele: az ijedt strucc a levegőbe szökkent, és úgy huppant aztán a földre le, hogy porfelhő szállt táguló körökben. Aztán a csörgés halkult, elcsitult, lejárt a vekker felhúzott rugója, a strucc gyomrában lecsengett a múlt, magányos útját tiktakolva rója.
Kezdetben volt a Végtelen Idő, a múlhatatlan és a mérhetetlen, jövőt és múltat mélyen elfedő, örök jelenben, teremtő kezekben. Aztán elvált a fény és a sötét, osztva az Időt véges ciklusokra; a vizet, léget, zöld mezők füvét állatsereglet lepte el zsibongva.
Hogy megkapták a más-más életet, szétszéledtek a fajok és a fajták, tették a dolguk, mely kiméretett, ám a nyugalmat hamar felkavarták egy hüllő pikírt megjegyzései; szavát sziszegve eresztette szélnek (mert elfeledtem megemlíteni: az állatok mind egy nyelvet beszéltek).
Szólal a zebra: más létet remélt, kérne az Úrtól újabb fizimiskát, tiszta fehéret: unja szerepét, hogy átkeléskor úttestre simítsák. Mivel bőrére szúrós tüske nőtt, simogatást a sün soha nem élt át; a víziló kért négy balettcipőt, apró szoknyát és lenge tüllbokrétát.
A bölcs szamár a szellem embere, az igahúzás nem az ő világa. A vágya tárgya egy apró csere: tanszék vagy szószék, ami neki járna. Előtotyog a szemérmes tapír, kecsesen lépdel, lába mint a pózna, a cserzett arcbőrt elönti a pír, úgy vallja be: a hóddal csókolózna.
Más vággyal áll az oroszlán elő: ragadozóként van bár besorolva, de mint megszállott zöldségkedvelő, a gazelláknál óvónéni volna. A vaddisznót nem tántorítja el az, hogy a latba súlyos mázsák esnek; szívesen lenne karcsú topmodell, bár külalakja híján van a kecsnek.
A csikóhalban búja egyre nőtt: bár kopoltyúval lélegzik szegényke, a halközösség mégsem tűri őt, szénát legelni küldené a rétre. Bár kompromisszum tán akadna még: egy sakk-készletből négy huszár hiányzik, de konkurens is volna épp elég, a hír elért a karcsú lódarázsig.
A Beatles együttes fennállásának 50-edik évfordulója tiszteletére megpróbáltam néhány nagy slágerüket átültetni a nyelvünkre. Ezek nem szöveghű fordítások, hanem a változatlan zenei alapra énekelhető szövegek, természetesen a tartalom lényegének megtartásával. Nagyjából hetven tételt számlál most a gyűjtemény, bemutatok egyet közülük (ha sikerül). A szöveg a közismert videómegosztón elolvasható, az énekhangért elnézést kérek.
Kedves naplóíró társam, mindenek előtt köszönöm a pozitív vélemény-nyilvánítását. Már más alkalommal is írtam - ha jól emlékszem, Vadas Tiborral folytatott hosszabb beszélgetés részeként -, hogy nem érzem kudarcnak, ha két olyan rész-szövegbázis közül, amelyek mindegyikében megőrződnek a beküldött versek, a kevésbé kedvezőnek tartottba kerül az enyém. Meg lehet győződni arról, hogy az ott tárolt verseknek is viszonylag magas az olvasottsága. Ráadásul azt a döntést, hogy egy vers az adott pillanatban a megítélésére vállalkozó önkéntes bíráló szerint teljesíti-e a Dokk minőségi mércéjét, nagyon sok tényező befolyásolja.
Az üzenőfalamon nyomon követhető vita talán ki sem alakult volna, ha a "József" című verset a megszokott és elfogadott módon minden külön értesítés nélkül elhelyezik a "múlik" rekeszben. De nem ez történt, és az elsőként megszólaló bíráló észrevételeiből azt vontam le, hogy - már nem először - nem sikerült azonos hullámhosszra kerülnöm a mulasztásra szavazó bírálók egyikével sem. Ezt most részletesen inkább nem fejteném ki, de e két eset alapján úgy döntöttem, hogy jobb, ha nem kerül sor egy következőre, mert nem biztos, hogy a "rezonancia" elmaradása a versíróra vetne rossz fényt.
Köszönöm az Örkény-hős nevét illető kiigazítást, és ismételten megköszönöm a bátorítást. Ha szabad, azt javasolnám, hogy az első nekifutásra negatívnak tűnő eseményeknek is keressük meg a jó oldalát.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
