NAPLÓK: nélküled Legutóbbi olvasó: 2024-04-30 04:47 Összes olvasás: 170242| 1145. | [tulajdonos]: back to square 1 | 2020-03-04 20:51 | Engem sose szerettek viszont. Elindult ez a nézegetős sztori, s úgy tűnt, h két oldalú, bennem minden istennyila életre kelt, egyébként is hajlamos vagyok mindent vagy teljesen csinálni, vagy sehogy, aztán jött a csúfos vég mindig. Üldögélhettem egyedül, nézve a kedvest, aki mást csókol előttem, de azért egyszer még visszanéz rám, aztán iskolát váltottam. És bár az volt a (valószínűleg gyári hibás) program, h egyetlen lesz, jött újabb meg újabb ugyanilyen sztori, mert végződött volna csak egyszer másképp, az semmissé tett volna minden megelőzőt.
Ilyennek indult ez is, ami van. De azt veszem észre, h túl vagyok a vágyon, nem is akarnám már ezzel eltörölni a múltat. Elég egyszerű, (hosszabb távon legalábbis) nem tudok olyat kívánni, aki engem nem kíván. (Csodálni legfeljebb. ) Azt hiszem azért, mert az vhogy olyan, mint az erőszakolás, még ha mentálisan is. (Még ha így utólag azt is látom, h kiköpött az egyik a férfiideálom külsőleg, tényleg vak az ember, ha vak akar lenni.)
A másik, ami gyötört még, ahogy írtam a szíve, az, ahogy ő tudna szeretni. De talán ezt is el tudom engedni és belebékülni, h hiába pont olyan, ami kellett volna, soha. Elfogadni, mert már el se tudom képzelni, h lehetne másképp. (Van egy-két emlékem, amiből ő, biztos vagyok benne, nem emlékszik semmire, így nyugodtan kukázhatom őket, mert innentől nem létezik az a valóságdarab, amit őrizni véltek.)
De van még vmi. Az egész felnőtt életem úgy éltem le, h olyan emberek vettek körül, akik nem voltak nálam okosabbak. Itt most nem fogok zavarba jönni attól, h ilyeneket mondok, TUDOM, h vannak nálam okosabbak, életem legboldogabb időszaka volt és az egyetlen, mikor a helyemen éreztem magam, mikor ilyenek vettek körül: mikor a spec matek tagozatra jártam a gyakorló gimibe. De se előtte, se utána, szar ügy, de ez van. Na, most velem az az egyik kurva nagy gond, h nő létemre szellemi ember lennék, sajnálom, másképp pumpál a szívem, ha végre, végre az agyamat kell használni. És iszonyat módon ki tudok éhezni az értelemre ínséges időkben, a régi sulimban szokásom volt benn feledkezni a TTK előadóban a tudósok portréit bámulva, míg egy napon le nem esett, h mi ebben nekem az a nagyon jó: a szemükben az értelem.
S akkor most visszamennék a legelejére. Ott ül előttem, és többedmagával beszélgetnek. Én a közönség egyik tagja vagyok, tehát láthatatlan. Megnevez néhány középiskolás matekversenyt, amit megnyert. Amiken indultam anno, de közelében se voltam, h nyerjek. Ugrik egyet a szívem örömömben, hogy itt van végre egy ember, aki nyilvánvalóan okosabb, mint én, most jöttem a sűrű sötétség vidékéről, éhesebb vagyok az értelemre, mint eddig bármikor, de ugyanabban a pillanatban azt is felfogom, h jóképű és nagyon fiatal, tehát nem fogom érdekelni lehetséges szellemi társként. Ennek a szerelemhez a világon semmi köze nincsen. De tényleg úgy telt el az az idő, amíg jelen volt az életemben, h nem ismert rám, h hiába találkoztam vele. Van, s a mai nap ilyen volt, h ezt a legnehezebb elfogadni. (Ilyenkor ott ülök megint, én látom, ő nem lát engem, abban a pillanatban, amiben benne van minden.) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
