NAPLÓK: gingiva Legutóbbi olvasó: 2024-11-20 20:02 Összes olvasás: 19847| 9. | [tulajdonos]: Közhely-csepp | 2006-11-26 15:04 | Lényegtelen, hogy mi csöpög - tejeszacskó, nyál, vécétartály, vagy rózsaszín női magazin - akkor is utálom. Az eső kopogása is csak addig kedves nekem,míg záporként fecseg, vagy viharként tombol, a monoton, szürke változatát ki nem állhatom.
Valaki szólhatna már Z-nek, hogy ne korbácsoljon tovább érzelmi villámokkal, hanem szelídüljön punnyadt csapadékká. Akkor talán nem dobálóznék banalitásokkal a naplómban, és ami még ennél is fontosabb, nem érzeném, hogy veszélyben van a mintacsaládom, a mintaházassággal és a mintagyerekekkel együtt. | |
| 8. | [tulajdonos]: Ponyvaregény 4. | 2006-11-23 18:48 | Pontosan emlékszem arra a napra. Augusztus kilencedikén - miután a családommal hazaértünk a nyaralásból - az ujjaim átvették az uralmat; kihasználták, hogy az eszem valahol a horvát tengerpart és a mosógépbe pakolandó szennyes között kóborol, és lopva elküldtek Z-nek egy esemest.
Iszonyatos önfegyelem kellett, hogy a letűnt korok giccsesen rózsaszín és csipkés női szokásához hasonlóan ne omoljak össze, amikor megláttam, hogy válaszolt - annyira nem számítottam rá. Látványosan elsápadtam és olyan hitetlenkedve meredtem a telefonom kijelzőjére, mint az amputált lábú beteg, aki a műtét utáni ébredéskor csodálkozva keresi végtagját.
Amikor órák múlva összeszedtem a nem létező bátorságomat és elolvastam az üzenetét, forró lávaként robbant ki belőlem az elfojtott harag. Mégis mit képzel magáról? Tavasszal úgy tört pálcát felettem, hogy még az utolsó szó jogától is megfosztott, és most képes azt írni, hogy ő is hozzám hasonlóan érez, sőt, amint teheti keresni fog?! Csak így, egyszerűen, kijelentő módban. Pont.
Nem akartam, hogy újból szeressen. Sértett büszkeségem ezer fokos hővel lángolt, miközben riadtan reszkettem a megfogalmazott beismeréstől, hogy bármit el tudok fogadni a kezéből, akár gyönyört kínál, akár selyemszalagot.
Ez volt az első és utolsó lázadásom ellene.
| |
| 7. | [tulajdonos]: Ponyvaregény 3. | 2006-11-23 18:42 | Z. kora tavasszal, a helyes és a jó között félúton kitépte magát belőlem, én pedig gépként zökkentem vissza a fizikai igények kielégítésének futószalagja mellé. Monoton zakatolással ismételgettem magamban a megfejthetetlennek tűnő "miért?"-et, és szándékosan véresre korbácsoltam a pszichémet, hogy legalább haragudni tudjak rá - esélytelenül. Madách is megmondta: "Csak addig fáj, míg végképp elszakad,/Mely a földhöz csatol, minden kötél."
Mire a nyár utolsó hónapja beköszöntött, szinte legkedvesebb gyermekemként ringattam karomban a fájdalmamat, ami utolsó kötelékként Z-hez láncolt. Dédelgettem a kínt, lekapartam sebeimről a heget és alapvetően úgy viselkedtem, mint egy értelmi fogyatékos tengerimalac. Képtelen voltam felfogni, hogy soha többet nem mondhatom ki boldogan-hangosan és rekedtes suttogással a bűvös "szeretlek"-et, és nem köphetem magam szembe azért, mert mindennél jobban vágyom az ölelésére.
A tűréshatár küszöbén kíméletlenül gyötörtem tüdőmet és lábamat a Mecsek ösvényein loholva, hogy a kimerültség ópiumként tompítsa az agyam, és pattanásig feszítettem izmaimat csak azért, hogy a szövetek közt felszaporodott tejsav minden egyes mozdulatot alaposan megfontolttá tegyen. Kellett, hogy fizikailag fájjon. Nagyon.
A gyerekeim - szegénykéim - mindebből annyit érzékeltek, hogy a mamájuk megbolondult. Nyüszítve próbáltak maguknak némi lélekcirógatást kikövetelni, és bújtak és szuszogtak a nyakamba, hiába. A napi betevőre a szeretetadagból már nem futotta, és üres konzervdobozként max. a bogaraikat tudtam befogadni.
| |
| 6. | [tulajdonos]: Ponyvaregény 2. | 2006-11-23 18:41 | Kisbabaként az ember először csak kap, legfeljebb egy mosolyt várnak tőle cserébe, aztán az idő múlásával belekényszerül az adok-kapok mókuskerekébe. Segítő kezet nyújt, ha kihúzod a bajból; megcirógatja az arcod, ha te is megsimogatod; öntudatlanul karmolja a hátad, ha kéjesen beléharapsz; szépen szól hozzád, ha a szavaiddal dédelgeted; ám ha megkopott a mosolyod, ő sem nevet rád; ha nem öleled körül a szereteteddel, ő is falat emel magaköré.
Aztán eljön az Idegen, aki felborítja a kereket, darabokra töri a racionalitás páncélingét, és a kiszámíthatóságból való zuhanással pokoli gyönyört kínál; önégető lobogást, melyben az ember saját magát adja áldozatul azért, hogy azt a másik életet akár csak egy árnyalatnyival is megszépítse.
Hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem érdekelt, hogy sikerül-e legalább néhány centiméterrel felülmúlnia a majd` 180-as magasságomat, vagy átéri-e a karom az ölelésnél, de ha történetesen egy dundi törpe lett volna, akkor sem tudtam volna menekülni a bűvköréből.
Soha nem láttam belőle többet, mint néhány kétdimenziós lenyomatot, mégis laza csuklómozdulattal hajítottam sarokba az eszemet és vele együtt mindazt, amit az elmúlt harminc év során iparkodtam a koponyámba préselni. Sutba dobtam a biokémiát a feromonokkal, és a biofizikát a valós érintésekkel együtt, és reszketve képzeltem el Z. szerelemtől izzó bőrének mohatapintását, megszállottként kapkodtam le a polcokról azokat az illatokat, melyekről tudtam, hogy hozzá tartoznak. Faltam a "pöttyös" túró rudit és a friss kiflit, undorodásig sütöttem vasárnaponként a túrótortákat, és a képernyő elé ragadtam, ha eldobtak egy kézilabdát, hisz minden róla szólt. Ezeregy éve nem tapasztalt áhítattal szívtam magamba a saját férjem projekt-beszámolóit, és ha a számomra érthetetlen zagyvaságok közül kihallani véltem a virtuális kedves munkahelyének két betűjét, újult erővel koncentráltam a hivatalosan csatolt tartozékom beszámolójára.
| |
| 5. | [tulajdonos]: Ponyvaregény 1. | 2006-11-23 18:40 | Valamikor félve gondoltam a létnek arra a szakaszára, amikor már érthetetlennek tűnik az életbe való kapaszkodás; amikor már hatalmas tartályokban áll a könny és a fájdalom, és üres pléhdobozzá válik a test, mely a fásult, elérzéktelenedő lelket öltözteti. Rettegő irigykedéssel figyeltem a környezetemben élő egyistenhívőket, akik látják a kín értelmét, és szánakozva néztem a buddhistákra, hisz bűneik két kézzel rántják vissza őket újra és újra a földi világba.
A genetikailag kódolt állítólagos életcél - az örökítőanyag továbbadása -, hiábavalóságnak tűnt hitetlenségem tükrében. Gúnyosan kacagtam a szőke, fehér lovas és érzelmektől csöpögő húsdarabokon, akik küszködve próbáltak hormonjaik irányítása alatt a közelembe férkőzni; nevettem ösztöneiket, és finnyásan válogattam. Megtehettem. Lényegtelen volt, hogy a Quasimodo és Antonio Banderas között húzódó képzeletbeli egyenesen hol helyezkedik el a külsejük, ha az agyuk nem tudott elvarázsolni és a humoruk nem csalt mosolyt az ajkamra még álmomban is.
A csatolt tartozékom - bár varázsolni nem tudott - kétségtelenül ügyes bűvésztrükköket ismert. Irgalmatlanul hosszú járószerkezete, vékony ujjai és csúcskategóriás arca döbbenetes szószátyársággal párosultak - szó szerint a szőnyeg alá beszélt. Nem voltam hozzászokva, hogy csak úgy, erőlködés nélkül valaki többet fecsegjen, mint én; az pedig különösen váratlan fordulatot jelentet az előző kapcsolataimhoz képest, hogy zordonbordon és szigorú szüleim nem találtak őmérnökségében kifogásolnivalót.
Amikor terhességemre fény derült, a kezdeti lázadásomat gyáva megfutamodás váltotta fel. Bégetve álltam be a sorba, miközben fityiszt mutattam háborgó és házasság ellen tiltakozó belsőmnek, és szépen, illedelmesen hoztam az elvárt patyolat-papírformát. Volt minden: esküvő függönyreklámba csomagolt mennyasszonyként, könnyező nagynénik, mosolygó szülész, óbégató csecsemő, éjszakai küzdés a diplomákért, lakás, újabb gyerekek... Csak én nem voltam sehol.
| |
| 4. | [tulajdonos]: kövek | 2006-10-28 12:22 | Este kimentem elé a vonathoz. Még mindig képtelen vagyok felfogni...
Düh és felháborodás helyett kongó üresség van bennem, és anélkül hallgattam őt, hogy valahol mélyen, legbelül képes lettem volna továbbgondolni a történteket. Naiv vagyok; hittem a demokráciában és az ártatlanságban; abban, hogy annak, akinek meg kell védenie, valóban rám vigyáz és nem rúg belém azért, mert felsőbb utasításra fel kell mutatnia a statisztikai adatokat.
Annyi volt a bűne, hogy ott volt. Persze három X-en túl talán már van annyi esze az embernek, hogy beéri a média tájékoztatásával, de egyetemistaként elképzelhető, hogy én is ott lettem volna.
Éjfélkor ért vissza a kollégiumba, egész nap vidéken volt. A barátjával lementek a Belgrád rakpartra, a rendőrök ekkor kezdték az Erzsébet híd felől a Szabadság híd felé terelni a tüntetőket. Amikor a tömeget futni látta, ösztönösen csatlakozott és menekült.
Elkapták, nem védekezett. Az egyenruhások vezetője a beosztottak kérdő tekintetére annyit válaszolt, hogy: jó, legyen a vád kődobálás.
Ismerem őt, huszonnégy éve a testvérem. Még csak egy trágár megjegyzést sem vágott volna senkihez, nemhogy követ! Amikor a bilincset rátették, hallotta a rádiót. "Fogjatok még néhányat, mert ennyi nem elég!"
A Gyorskocsi utcában a cellatársa az autóját próbálta menteni. Lerobbant, és amikor kereket akart cserélni, őt is körülfogták. A furgonhoz szorították, kerestek neki egy követ, rátették a vállára, és lefényképezték, mint kődobálót. A csuklyás, zászlót lengető nagyhangúak ötven méterről figyelték a tehetetlenségüket.
A hajléktalan öreg vétke az volt, hogy a kitisztítandó kis utcák egyik kapualjában iszogatta a lélekmelegítőt. Reggel arra ébredt, hogy fedél van a feje felett és tüntetővé avanzsálódott.
B-t két nap fogság után, bizonyíték hiányában elengedték. | |
| 3. | [tulajdonos]: feloldozás | 2006-10-28 11:04 | | Értő Olvasómtól megkaptam azt, amit kerestem: a feloldozást a társas magány béklyóiból. Köszönöm! | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 2. | értő olvasó: :) | 2006-10-27 11:43 | | Nem vagy egyedül. Folytasd a naplód, és így közénk kerülsz. MIndannyian, akik a dokkot olvassuk, írjuk, ezt a titkot, súlyt hordozzuk. Ez a közös bennünk. Nem vagy egyedül. Szépen leírtad stigmáinkat. | |
| 1. | [tulajdonos]: Mindig is... | 2006-10-27 00:07 | ... beszéltem magamban, magammal és mással; kérdéseket tettem fel és rögtön válaszoltam. Gyakran megríkattam magam, ha úgy gondoltam, szépet mondtam, és arról álmodoztam, kivel, mikor, milyen helyzetben fogom megosztani. Szégyenletesen emberi.
Ha nyílt lapokkal kellene játszanom, persze mindent letagadnék, még azt is, hogy időnként romantikus és gyenge és szomorú vagyok. Nem engedhetem meg, hogy ilyennek lássanak és nem is akar senki ilyennek látni. Illedelmesen felveszem az álarcom, nevetek, dühöngök és hisztizek a külvilágnak csak azért, hogy utána álmatlanul öleljem a kispárnámat, miközben keresem a megoldhatatlan megoldást.
Izgat, hogy "hangosan" kimondom. Egyértelműen magamnak írom, de lüktetően dübörög és feszít a "büntetlen" magamutogatás, hogy számomra ismeretlen emberek láthatnak az agyam legsötétebb, legtitkosabb zugaiba, és nem kell igazodnom, alkalmazkodnom és megfelelnem. Nem kell attól tartanom, hogy a szeretteimet megbántom azzal, ha Istenről, hűségről, öngyilkosságról, szabad akaratról, vagy csokitortáról beszélek, és nem fulladok meg attól, hogy az éjszaka sötétjében, vagy a wc magányában szólok magamhoz.
Talán egyszer Neked is elárulom, Kedvesem. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
