NAPLÓK: akvamarin Legutóbbi olvasó: 2024-05-07 13:19 Összes olvasás: 10664351. | [tulajdonos]: Akinek szebbik neve | 2014-07-20 11:32 | Ted Hughes Az Isten
Olyan voltál, mint a vallás megszállottja, Akinek nincs istene, és nem bír imádkozni. Író akartál lenni. Írni akartál? Mi volt az, ami mélyen benned El kívánta mondani a maga meséjét? A kikívánkozó történet Az író Istene, álmaiból Kiált rá, hangtalanul: "Írjad!" Írjad! Mit? Szíved, a Szahara közepe, őrjöngött Az ürességtől. Üresek voltak az álmaid. Íróasztalodra görnyedtél, és sírtál A történetért, amely nem akart életre kelni, Sírtál, mint az elimádkozhatatlan Imádságért Egy nem létező Istenhez. Egy rettentő hangú, Halott Istenhez. Olyan voltál, mint a sivatagi aszkéták, Akikért rajongtál, Mert elsorvadtak a gyötrelmes Isten-hiányban, Amely gonosz manókat szívott ki ujjuk begyéből, A fénynyalábban rezgő puha porszemekből, A kiüresedett sziklaarcból. Terméketlenségük elfojtott imádsága Volt az Isten. Ahogy rémületed az ürességtől maga az Isten. Verseket ajánlottál fel neki. Először Az üresség kis fioláit, Amelyekbe rémületed könnye belehullt, Beleszáradt, kristályos színképeket hagyott. Álombeli sórétegeket. Mint a harmatos verejték Holmi sivatagi köveken, hajnalfelé. Adományok egy távollétnek. Kicsiny áldozatok. Nemsokára Szótlan üvöltésednek holdja kelt Az éjszakában, Istened izzó Bálványaképp. Zokogásod úgy hordozta a holdját, Mint asszony halott gyereket. Mint asszony Dajkál halott gyereket, ráhajolva hűsíti Ajkát ujjbegyén ülő könnycseppjeivel, Úgy dajkáltalak téged, aki dajkáltad A holdat, amely emberi, de halott, szikkadt, és Megégetett, mint egy foszfordarab. Majd a gyerek megmozdult. A szájnyílása Mozdult. Vér szivárgott a mellbimbódon. Vérátömlesztés. A pillanat mámora. A kicsiny isten odaröppent, ahol a Szilfa. Üveges szemű álmodban meghallottad Parancsait. Amikor magadhoz tértél, Járt a két kezed. Dermedten figyelted, Ahogy a kezed új áldozatra készül. Két marék vér, a saját véred, és abban A vérben a húsomból harapott falatok, Begöngyölve a szövedékbe, a történetébe, amely Valahogy kicsúszott belőled. Embriótörténet. Nem tudtad megmagyarázni. Azt sem, hogy Ki lakmározott a kezed ügyében. A kicsiny isten a gyümölcsösben ordított Éjjel, ordítása félig röhögés. Etetted nappal, a hajsátrad alatt, Az íróasztalodon, titkos Szellemházadban, suttogtál, Doboltál hüvelykujjadon a többi ujjaddal, Winthrop-kagylókat ráztál tengerhangjukért, És nekem a képmását adtad - azt a Zsályát, Ami le volt préselve a lutheránus bibliában. Nem tudtad megmagyarázni. Kinyílt az álom. Sötétség ömlött belőle, mint a parfüm. Álmaid feltörték a koporsót. Vaksin gyufát gyújtottam, És szellemházadban ébredtem, fejjel lefelé, Kapáló végtagokkal, amelyek nem az én Végtagjaim, kántálva, és a hang nem Az én hangom, egy történetet, amelyről Nem tudtam semmit. Szédelegtem A füstben, a tüzet te tápláltad, Én lobbantottam lángra, öntudatlanul, És most fehéren izzott suttogó ráolvasásod Oxigénsugarában. Szítottad a lángokat anyád mirhájával, Apád tömjénjével, és saját Borostyánköved és a lángnyelvek Elmondták meséjüket. És egyszeriben Mindenki tudott mindent. És az Istened felszívta a zsíros füstszagot. Ordítása mint alagsori kazán A füledben, az alapjaidra mért mennykőcsapás. És akkor dühödten írtál, zokogva, Boldogságod magába révült táncos A lángok között, a füstben. "Isten beszél belőlem" - szóltál. "Ne mondj ilyet! - kiabáltam. - Ne mondj ilyet! Ránk hozol valami iszonyú balszerencsét!" És közben ott ültem, és hólyagos szemmel Figyeltem, ahogy minden felszáll Az áldozatod lángjában, Amely végül téged is utolért, amíg aztán El nem tűntél, szét nem vetettek Azok a lángok Istened történetéből, Aki átölelt téged És Anyut is és Aput is - A te Azték, Fekete Erdei Istened, akinek szebbik neve Fájdalom.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|