NAPLÓK: Volt egy pillanat Legutóbbi olvasó: 2025-09-15 23:33 Összes olvasás: 57699| 876. | [tulajdonos]: tanulságul | 2020-02-23 16:58 | „Én is átéltem ezt virágba borulást.
És nem veheti el tőlem senki!” - vim -
Joyce Maynard: 18 évesen világszenzáció lett, majd eltűnt, de híres írónő lett
Joyce Maynard számos remek regényt mondhat magáénak (Baby Love, Otthon a világban, Nyárutó). Neve hallatán mégis a Zabhegyező írója, J. D. Salinger jut elsőként eszünkbe, akinek zsenge ifjúkorában egy évig volt élettársa. Joyce nemrégiben Magyarországon járt, hogy találkozzon olvasóival, ekkor készült vele az interjú.
Kovács-Cohner Róbert
Elmerülten figyelem, hogyan magyarázza Joyce Maynard az igazi amerikai pite titkát. “Amerikában egyre kevesebben sütnek-főznek otthon. Azt gondolom, ezek a találkozók közelebb hozhatnak minket egymáshoz” – mondja Joyce, aki a közönségtalálkozóit rendre pitesütéssel köti össze.
“Édesanyám hízásra hajlamos volt, örökösen az alakjára vigyázott. Ez volt a szavajárása: majd akkor nem számolom a kalóriákat, ha halálos beteg leszek. Sajnos egész fiatalon kiderült, hogy agydaganata van. Ettől kezdve minden héten áthívta a nagyobb családunk tagjait, hogy almás pitét süssön nekik, és átadja nagymamája féltve őrzött receptjét – folytatja, miközben gyúrni kezdi a tésztát. – Aztán édesanyám elment, és én sütöttem tovább a pitéket, mert úgy éreztem, így újra velem van egy kicsit. A pite titka az, hogy érzéssel kell csinálni. Sosem mérem ki, mennyi cukor kell az almára, csak rászórok egy keveset, így…” “Vigyázz, Joyce, az só!!!” – kiált egy segédszakács, de már későn. “Na, azért ennyire nem kell lazának lenni!” – kacag az írónő.
A Times legendás sztorija
A pite sül, Joyce ragyog a férje mellett, aki elkísérte, és akivel egy éve az egyik legnagyobb amerikai társkereső oldalon ismerkedtek meg. “Megérdemeltük már a boldogságot – mondja. – De ha újra kezdhetném sem csinálnék másképp semmit.”
Joyce Maynard egy New Hampshire-i kisvárosban született 1953-ban, indiai születésű festőművész-tanár és zsidó újságírónő gyermekeként. Apja nem tudott a festésből megélni, így egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére, édesanyja is hiába volt tehetséges: akkoriban a női újságíróknak nem termett sok babér. Egyetlen célja lett, hogy lányából sikeres írót faragjon, amit Joyce egyszerre érzett áldásnak és átoknak.
Joyce cikkei már 14 éves korában megjelentek. 16 évesen Washingtonban Nixon lányával készített nagyinterjút. A magánéletben félénk lány a karrierjében nem ismert lehetetlent. 18 éves gólya volt a Yale-en, amikor gondolt egyet, és elküldte egy cikkét a New York Timesnak. Mellé csak ennyit írt: “Szeretnék önökkel dolgozni.” Azonnal jött a válasz: rendben van.
És megszületett a Times legendás sztorija Joyce teljes oldalas címlapfotójával, az “Egy 18 éves visszatekintése az életre”. Az olvasók a cikkért és a kócos, szakadt farmeres, vagány lányért is megőrültek. Joyce egyik pillanatról a másikra világszenzáció lett. Három nappal a cikk megjelenése után a kollégiumi szobájában ült, körülötte levelek halmai: New Yorkba, Hollywoodba, tévébe, rádióba hívták szerepelni és műsort vezetni. Arra gondolt, hogy minden, amit édesanyja valaha is akart, ott hever a lába előtt.
Salinger és az elveszett lány
És akkor a kezébe akadt egy különleges levél. “Fogadok, hogy éppen a kollégiumi szobádban ülsz egy halom levéllel, és olvasod a gratulációkat és a meghívókat tévébe, rádióba, Hollywoodba” – állt a papíron. A feladó mintha ott lett volna vele, vagy a gondolataiban olvasott volna. “Becsülöm a munkádat, tehetséges író vagy… – folytatódott a levél. – …és jómagam is tudok valamit a korai sikerről. Vigyázz, nehogy kihasználjanak.”
A feladó nem volt más, mint J. D. Salinger. A levél olyan bölcs, együtt érző és humoros volt, hogy Joyce úgy érezte, immár nincs egyedül a világban, megtalálta azt az embert, aki megérti. Salinger akkor 50 éves volt, ő pedig 18. Levelezni kezdtek – a fiatal lány akkor még nem a szerelmet, hanem a mestert, példaképet, tanárt, legjobb barátot látta az íróóriásban. Ha véget ért a tanítás, Joyce elstoppolt Salingerhez. Végül otthagyta az egyetemet, majd a New York Timest is. Összeköltöztek.
Salinger igen kritikus volt Joyce-szal, semmi nem tetszett neki, amit a lány mondott, viselt, gondolt, írt vagy csinált. Joyce pedig mindent feladott Salinger kedvéért. Egy évvel azután, hogy megismerkedtek, Joyce már gyereket és családot tervezett. Salinger azonban másképp gondolta. “Ideje menned. Ne is gyere vissza!” – közölte a lánnyal, majd száz dollárt nyomott a kezébe. Ennyi volt. Joyce csak évekkel később tudta meg, hogy Salinger legalább száz 18 év körüli lánnyal folytatott hosszabb-rövidebb viszonyt. Joyce megsemmisült. Nem ment vissza New Yorkba, és az egyetemre sem – összegyűjtött pénzén egy eldugott házat vett az isten háta mögött. Úgy érezte, többé nincs otthona a világban, mert kevésnek találta az egyetlen ember, aki valaha megértette, az egyetlen, akihez köze lehetett.
Negyed évszázad magány
Aztán 25 évig egy szót sem beszélt a történtekről – azt gondolta, kötelessége megőrizni Salinger titkát. Meg volt győződve arról, hogy soha többé nem lesz szerelmes, mégis megházasodott, és szült három gyereket. Közben újságíróként is dolgozott, mégis úgy érezte: tehetségtelen és értéktelen, ahogy azt Salinger is megmondta. Házassága zátonyra futott, és ez újságírói pályáját sem hagyta érintetlenül. Sikeres, számos magazinban jelentkező rovatában ugyanis életvezetési, köztük párkapcsolati tanácsokat is adott.
Amikor elvált, nemcsak kudarcos házasságát, de Salingerrel folytatott szerencsétlen viszonyát is szemére vetették. Hitelességét elveszítette, rovatai megszűntek. A történetnek ez a része azonban happy enddel végződik: az olvasók visszakövetelték őt. Amikor saját gyerekei felnőttek, Joyce úgy gondolta, tud még annyi szeretetet adni, hogy örökbe fogadjon két etióp gyereket – két lánytestvért.
Hamar kiderült azonban, hogy az élet a két kislánnyal sokkal nehezebb, mint amire fel volt készülve – nehezebb, mint addigi életében bármi. A gyerekek mögött pokoli évek álltak, és a rengeteg agressziót és dühöt nevelőanyjukon élték ki. Hiába szerette őket Joyce, be kellett látnia, ennek a feladatnak nem tud megfelelni – egy év után új családot keresett a lányoknak. Mindezt borzalmas kudarcként élte meg. “Nem elég szeretni, többre van szükség: hatalmas kapacitásra, hogy adj, adj, csak adj évekig, mielőtt bármit is visszakapnál – mondja. – Még sok időnek kell eltelnie, hogy erről is írni tudjak.“
Joyce három gyermeke felnevelése után két etióp árvát fogadott örökbe
Bárhogy is volt, Joyce most boldog, kiegyensúlyozott és sikeres. Vállalja a múltját, 15 könyvét számos nyelvre lefordították, a legutóbbi regényéből, a Nyárutóból készült filmet épp most játsszák a mozikban, világsztárokkal. És legfőképpen: egy éve, amióta újra megházasodott, boldog. Férje a tenyerén hordozza, mellette ízig-vérig nőnek érzi magát. Nézem ezt a törékeny, hatvanévesen is kislányosan bájos nőt.
Mosolyog a szeme, de látom, hogy valamit még mondani akar. És tényleg… bizalmasan felém hajol, és kiböki: “Mondd… kérlek… megmutatnád, itt, Pesten, merre vannak a romkocsmák? Mert gyógyfürdőbe akartunk menni, és tegnap a Rudast már megpróbáltuk, de oda nem mehetünk be együtt. Micsoda butaság! Mégis szerelmesek lettünk ebbe a városba…” – nevet, és én elkísérem őt és férjét a Kazinczy utcába, és útközben még mesél, és csak mesél, a nő, aki száz próbatétel után mégis megtalálta önmagát – a sikert, és ami még fontosabb: a boldogságot.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
