NAPLÓK: Tarajka-Kárpátok Legutóbbi olvasó: 2026-05-31 04:15 Összes olvasás: 3435| 2. | [tulajdonos]: . | 2016-02-22 19:11 | A dió
A fehérre meszelt házat takarja… Ez alatt a fa alatt tanultam meg Szent Rita imáját a szomszéd nénitől. Szép volt, ahogy áttűzött a nap a levelek közt, én egy sámlin kuporogtam, a néni egy hokedlin. Mesélt. A házat a fa miatt választottam. Az udvar dzsungel volt, szederindákkal, körtefákkal, gémeskúttal. Valaha gyíkok napoztak a köveken, egerek futottak. Örökkévalóságnak tűnt kipucolni a ház körül mindent. A lombkorona alatt írtam meg, ami kikívánkozott, a zöld és vibráló fehér. Délután öt felé járhatott az idő, az árnyak hosszúra nyúltak, minden mézfényű volt. És csak megírni tudtam a verset, javítani nem. Pedig akartátok. Magamban nevettem, ha tudnátok, hogy ez nem Lisszabon és a Tejo, hogy ez itt egy diófa előttem, tehenekkel, ahogy lemegy a nap, a gazda, az a sovány, pattogó ember tereli az állatokat... és bennem végtelen volt a boldogság. Amikor valami fáj és mégis jó. Elkezdtem együtt lélegezni a fával. Igen, együtt. Amikor az első diókat szedtem alóla. Marcival. Barna lett a kezünk, hetekig nem jött le... Látott már zokogni, nevetni. Dió mindig volt eladó, maradt télire is a bejglibe. Nem csak a fák, az állatok is érzik Szent Mihály havát. Az ősz kérges illatával, az avarszaggal éltem együtt. Belehúztam magam mellé az árokba a sötét, vizes leveleket, hogy ha nem lesz már nyirkos az idő, ott majd elégetem. Aztán természetté válok. Szeptemberré és Októberré. Az idő és az ember a lassú november felé halad. A dió roppanása lábam alatt.Hazatérve lerúgom a cipőm és végre fellélegzem... Ez megnyugtató. A faluban hallottam először, hogy ez bizony kulcsos dió. Úgy hívják. A fakéreg és a levél erezete a földbe tér vissza. A levelek égetése, talán egy-egy vékony ág pattanása, a hangja a tűznek: misztikus.Valamelyik szomszéd ilyenkor kijön. Beszélgetni. Nem gond semmi, füst ide, füst oda, nem érdekel bennünket, ha jó büdösek leszünk. A lomb alá kell nyúlni, kissé megemelni a nedves leveleket, hogy levegőt is kapjon a parázs. Minden ősszel együtt lélegzem ezzel a fával. Értem, mit mond. Amikor a fagyoktól kiengedett a talaj, az árkokat ki kellett szélesíteni, a markológép a fák gyökereit elvágta. A mély árok falán lógtak ki, mint óriás kezek. Szívszaggató látvány. Ne vágd le a gyökereit!, sikítottam, mikor nekiestél a gyökereknek.De le kell... A diófa-matuzsálem élni akart, jobban, mint bármikor. Pedig egyre csúnyább, ahogy vénül, és én egyre jobban szeretem... Már a levelei sem szépek. Az öregasszonyok arca töpörödik így, lassan, sárgulósan, míg egyre kisebb lesz, és elfogy. Ezen az őszön szerettem meg a diót. Addig nem ettem belőle. Apám a múltkor lelkesen szedte a diót a fa alól. „Látod, mennyi van? Kapkodjátok...” Hullik ez, hullik, kicsi a dió, mint az öregasszonyok könnye. Eszembe jutott az a régi ima, meg a szomszéd néni . „Tanulni kell a fákat” Igen. Sokszor olvastam már ilyenféléket, de csak most értettem meg. Nekem mégsem más fája kell, jobban él könnyekkel öntözve, mint az az a "Fa Elzászban"
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
