DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2829 szerző 37176 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Machó Zsófia
  Apokalipszis
Új maradandokkok

Bártfai Attila Márk: Majomparádé
Kántor Zsolt: Gravírozás
Ötvös Németh Edit: átneveztelek
Bara Anna: a csend árnyékában
Albert Zsolt: CELLAINFORMÁCIÓ
Bártfai Attila Márk: 5
Kiss-Teleki Rita: Veszekszem
Petz György: Arany appendix
Vezsenyi Ildikó: Zsoltárok helyett
Albert Zsolt: ELTÉVEDNI INDULOK ÉS HA LEHET BELÉD SZALADNI
FRISS FÓRUMOK

Gyors & Gyilkos 10 perce
Tóth János Janus 1 órája
Radics Zina 1 órája
Király Ferenc 11 órája
Kiss-Teleki Rita 18 órája
Vezsenyi Ildikó 19 órája
Farkas György 1 napja
Szokolay Zoltán 1 napja
Tóth Gabriella 1 napja
Szücsi Csaba 2 napja
Kiss Anna Mária 2 napja
Bara Anna 3 napja
Dezső Márton 3 napja
Tálos Barbara 3 napja
Szilasi Katalin 4 napja
Petz György 4 napja
Szakállas Zsolt 4 napja
Kosztolányi Mária 4 napja
Bazsó Ádám 4 napja
Nyári László 5 napja
FRISS NAPLÓK

 Bara 11 perce
Hetedíziglen 1 órája
törmelék 14 órája
EXTITXU-UXTITXE 15 órája
az utolsó alma 18 órája
mix 20 órája
A VERS LEGYEN VELETEK 21 órája
az univerzum szélén 1 napja
fejlakók 1 napja
Bátai Tibor 1 napja
Készül az album 1 napja
PÁLÓCZI: BRÜSSZELI CSIPKE 1 napja
Minimal Planet 2 napja
nélküled 2 napja
történések 2 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Pssz!Ich-ézis
Legutóbbi olvasó: 2020-06-06 10:17 Összes olvasás: 1598

Korábbi hozzászólások:  
14. [tulajdonos]: 05 31.2020-05-31 18:03
Mögöttem a kék palást:
Hogy miféle gondolat űz örökké-más tájakra, ahol pedig nem lehetek mert
mindig épp itt vagyok - mégcsak nem is tudhatom. Emlékszem, valamiféle ragyogásra, melyet már nem láthatok, mert érzékeim megkoptak, elcsökevényesedtek, de ezek a képek szüntelenül máshová visznek, mint ahol vagyok.
Emlékszem a kéknek egy árnyalatára, melyet akárha sohasem láttam volna, tapasztalataim között föl nem lelek, mégis úgy érzem, mintha ez volna a legbizonyosabb dolgok egyike, mely hozzám férhet, - mégcsak nem is dolog, nem is érzés, pusztán sejtelem melyet az éhen kopott meggyőződés üldöztet velem, nem gyötrelem ez és nem őrület és nem megvilágosodás, de fájdalmas fakulása az életnek.
Olykor arra gondolok, talán jobb volna nem tudni róla, mert a tudás, bárminemű is legyen, nem segít rajtam, minél többet tudok, annál kevesebb leszek, s ha belém szökik is az alázat, ugyan kin segíthetek, ki nem hajlandó magát megsegíteni. Mit tudhatok? Elkerülő mechanizmusok láncolata közt bolyongó tervező, megközelítéseibe veszett, mit tud ő? Talán meglelte egyéni módját a vezeklésnek. Amely azonban nem lehet az én utam. Azt akarom, ami a lét bármely pillanatában mindenkor megvalósítható. Azt takarom, azt a kékséget, melyet személyemmel rejtek, a szellem teremtetlen, örökké jelen lévő állapotát.
Népem akarata, ha nemde pusztán álarc volna is csak az az ördög ábrázatán, nem az én akaratom. E változékony hatalom itt felettem, mindig kizökkenthető, mert magával játszik.
A fák, most is, mint mindig a legméltóságteljesebb, örök, lelketlen tartásban de anyánk vére már mérgezett. Én kényelmesen éltem, te megszedted magad. Cserepes szájakkal lihegve kaparjuk majd ugyanazt a folyót, ha az erek egy más testben tőlünk kiapadnak...

13. [tulajdonos]: 2019 03 302020-05-20 22:48
De jó, hogy ezt mégsem küldtem el....

"Hát tudod, kussolnék én üregmélyen, bárha tudnék, bárha tudnád, valóban, nagy igyekezettel, hinni akartam, hogy az volna rendjén,
és hogy csak az elengedni nem tudás képtelensége, ami persze gyakorta nagy úr énnálam, és gyakorlatozik is büszkén, időnként,
ha arra alkalmat nyújtok. De nem erről van szó. Levetem minden bőrömet, és alatta téged talállak. Azt, amivel kényelmemben, tévesen
olykor téged azonosítottalak És nem lehetek szabad, míg azt nem mondod: meglelted a magad boldogságát, nélkülem, eredjek békével,
minden, ami lehettünk volna pótolható, és mit nyomába ültettél élhető és bizonnyal életben tart és marad és marasztal stb..

Igazat szólnak azok, kik szépelgő fecsegésnek tetsző egyszerű szavakkal azt mondják, néha meg kell tapasztalnunk hiányát a fontos dolgoknak,
hogy lássuk a benne rejlő értéket. Sokszor van úgy az ember, hogy fél szembenézni bizonyos részeivel, de megélni kénytelen, így tehát
a környezetére vetíti azokat. De persze jelen levelem célja nem az analizálgatás volna,így tehát hagyjuk is ezt. Ami elmúlt, elmúlt. Beszélni
csak a még lehetségesről érdemes, akkor is, ha most még csak egy elfuserált próbafutam az, amink volt,illetve van. Valamiféle isteni csoda
kudarcba fúlásának megélése.

Mert (és jaj nekem) hiszem, konokul és leküzdhetetlen, hogy az egyetlen létező valóság ebben a képtelen véget nem érő cirkuszban itt
körülünk, az egyetlen ami lehetséges és igaz nekem, az te magad vagy, és valahol ott a mélyben, elveszve benned, tán én neked. Ha létezik e földön
lelkünknek megbocsátás, ha létezik egy apró kis hézag, amelyen átfér az ember, fikarcnyi esélyünk, ha nem is a boldogságra, de megmaradásra
önmagunkban, egymáson keresztül, nekünk megadatott, s ha már én voltam olyan oktondi, és eldobtam volna, kérlek te légy most nálam
erősebb, és gondold át, amit reszketve bár, de ekként most beismerek mégis - hogy szeretlek, s minden akaratlagosság ellenére ez változatlan megmarad,
egyetlen állandó pontnak itt bennem, ha a föld kifordul alólam, akkor is. Úgyis, hogy tudom, minden, ami volt, soha vissza nem jő, és nem is vágyom,
a múltat többé tenni, vagy megidézni, ezt remélem, te is tudod. Azt akarnám végre birtokunkba venni, ami adatott, s meglehet, csak most, és ilyen
kacska módon, de mégis, egyetlen szó ha átvisszhangzik hozzád mindebből
azt mondanám éljünk a kapaszkodóval,

ha nem, hát én azt is megértem, de kérlek akkor küldj a fenébe, és mondd ki végre, hogy ne keresselek, mert a nagy hallgatásból mindenféle
kétségek és képzetek táplálkoznak, látod, ilyen az ember lánya, reményt lel ott is, ahol csak a nagy csönd van.

(aláírás)

Ezt a levelet akartam volna elküldeni a minap neked, de gondoltam, mivel ez most lényegi dolog, azonnali visszacsatolást igényelne arról,
hogy tudsz róla, hogy el fogod olvasni, hogy egyáltalán...szóval ezért hívtalak volna, hiszen könnyebb így összeszedni a gondolataimat, felvállalni
azt, amit érzek, mert személyes verbalitását az embernek gyakran eltiporja a büszkesége, megaztán a kimondott szó elillan, sokszor nem is látja át az ember,
ha faszságokat hord össze, az emlékezés gyakorta megszépíti önnön tükörképünket, írásban azonban jobban előtűnnek a képlékeny pontok, a képtelen
feltételezések. Csakhogy arról ugye nem lehet tudni, vajon eljutott-e a mondandó oda, ahova szánták.

Gondoltam, ha már a telefont sem veszed fel nekem, hát úgyis mindegy. De mivel úgyis mindegy, hát el is küldhetem. Tudod, ezeddig olyasmi
nem is gyötört pl. hogy mifenét vétettem, amire ezt a pofont kapom az élettől. Márminthogy igyekezhettem én akárhogy a kedvedben, sohasem jelentettem még csak
annyit sem hogy mondjuk kilépj velem az utcára, olykor és egyálltalán. Most meg azt kell hogy tapasztaljam, gondoljam, ez a kis csitri (már
megbocsáss, lehet hogy nem ismerem, de annyi kontaktusom meg volt vele) egyszercsak előtűnik a semmiből (épp mint akit az "ördög" küldött volna)
és egyszeriben birtokba vesz mindent. Nemhogy amihez valaha nekem hozzáférésem sem volt, nem hogy amihez én szép szóval gyengédséggel próbáltam közelítni,
mindazt, aminek létezéséről valószínűleg mégcsak nem is tudtam, mindazt, amit én soha nem is kívántam volna magaménak,
a szabadságodat, pl arról magam azt gondoltam nemhogy nekem de senkinek nincs joga birtokba venni. Persze könnyen meglehet hogy mindez csak csonka képek
felmutatásával előhívott sejtetések énbennem, és semmi köze a valósághoz. Semmi köze hozzám, vagy hozzád. Könnyen lehet, hogy ez csak a nagy semmi lengedező
tarka abrosza, csak az üresség kínzó játékossága bennem, nade kérem...kell hogy legyen itt a mélysetét tudattalan lélekveremben elásva valahol
legalább egy anyagyilkosság, hogy kénytelen de képtelen mindezt megélnem, úgy látszik, úgy van az, hogy ezek szerint mégis kötelező
mindezt elviselnem, bár minden bizonnyal volt már asszony ártatlanabb, s volt már kegyetlenebb, kit mégis gyolcsbatekert az élet, hát mit sírok én, miféle igazságot
hajkurásszak mostmár én, ha a magamé, kétségkívül sohasem létezett.

De szerencsére, kussolnom azt nem muszáj. Nem kell nekem a torokfájás. Hallgattam én már annyit, hogy a kövek közt is kitüntetett volnék. Valótlanná dermedt,
amit éltem - mit nekem
büszkeség, mégis, mire fel?

De légy te nagyon boldog ha
egyáltalán - létezel."

Létezett. Valaha.

12. [tulajdonos]: 05 042020-05-04 23:06

létre akarok hozni
valamit,
lelkesedni
akármiért!
Az álmaimat akarom! A képeimnek, intenzitást!. Egy marék melatonint! Víziót! Víziót végre, könyörgöm!
És azt mondják, nesze, ezen a játéktéren! és mégis hogyan? És elkezdik sorolni a logikus preferenciákat, (legtöbb esetben, mert nincs víziód, melynek segítségével a jövőből látnál visszafelé vagy ha van is, legtöbbször nincs előtted, tehát nincsenek azonnali válaszaid)
hogy mit hogyan, és az ipar rutinja bedarál. Hanem a vízió kiváltja a rutint.
De amíg nincs vízióm, meddő ember vagyok, cirkuszi állat.
Bárcsak életben tarthatnék, bármit is. Pár év, és minden elhalványodik.
Ha volt is eszközöm, én nem ismertem. Féltem a kötelezettségektől, a kötöttségektől, a szeretettől (jaj mi az). Féltettem magam a saját vágyaimtól. Testemet
a férfiaktól, akik pedig nálam ártalmatlanabbak voltak és ádázul bekebeleztem azt, aki valahogyan a közelembe fért mégis. Ösztöneimre földet dobáltam, ha kihajtottak, hát arrébb költöztem, és kiváltképp ott szerettem, ahol nem vettek észre. Ugyanaz a kert, mindig ugyanaz a kert nő körém. Középütt az az orgona örökzöldnek hiszi magát. A fény itt kevés, de a sár él! Ki tiltja meg,? Tükröm, tükröm!Ha tetszik, ha nem, a valóság csakúgy stilizált. Oh, azok az ördögi jelentésviszonyok!
"ha megígérjük, hogy nem nyúlunk semmihez, akkor az idő az összes rétegével örökké való"
ez egy megjelölés nélküli idézet valahonnét, kb két évvel ezelőttről, valami kusza jegyzettömbből
Úgy másfél éve, még egy legális időréteg után kutattam, ami megmenthetett volna, de hát mindennek ára van. Megőriztem a fizetséget, az is inflálódik. És ami volt, vissza nem jő. De akkor még ugrani akartam, azt hittem, megvan minden elszántságom, elfeledni mindent, áttörni az összes üvegréteget, ami elvághat a megismerhetetlen önvalómtól,a tiszta, közvetlen élményt akartam, az egyetlen igaz valóságot, fejest, egyszerűen csak fejest akartam ugrani életem mélységébe és misztikumába. Közvetlenül, magamat akartam. Újjászülethettem volna, ha kész volnék én valaha születni. Az egész életem egy hosszantartó, ernyedt felébredés, és a fojtások, melyekre így fel sem éledt ösztöneim teremtődtek volna, a katartikus, hősi küzdelmek, a kitörés, a győzedelmes harc elmaradt, valaki benyúlt értem, még mielőtt a távozásnak szükségét érezhettem volna, lebaszott ide, lucskosan, kótyagosan, ahol, azt se tudom, hol, de: vagyok.
Végtére is: vagyok. Ennyit tudok, biztosan. És hogy vízióra van szükségem, vagy beharap és elnyel a pokol. Ó, azok a keserű mellek!

Jaj az elkövetőnek, ki aztán kiváltképp csodálkozik, midőn felébred, koponyájából nehéz ködök szivárognak, és elindul, hogy megkeresse a tegnapot, hányszor visszafordul még, míg kitörhet, "jaj annak aki feltámad és nem érzi önnön életét". Az ilyenek miatt, mint én, kellenek még a hatalmasok, de az ilyenek, mint én, sohasem tűrhetik őket.
Enyém az örökös eszmélet terhe, és nem bírhatom.
Maholnap harminc leszek és a csend ordít velem. Van néhány őszhajszálam, és kifejlett okaim az elmúlásra. Bizonyos halálom óvatos hírnökei megjelentek. Meghajolok. Mi minden az, amiről számot nem adhatok. Összerogynék, ha felfoghatnám.
Ahhoz, hogy elviseld ezt a csendet ezt a mondhatatlan űrt (vízió vagy célszemély híján, akin víziótlanságod levezetheted), tudnod kell, mire számíthatsz tőle. Ha nem, magadra maradsz falánk addikcióiddal és egyszerű, hanem alantas ösztöneiddel. Hogy aztán mégse válj magad martalékává, napirend kell. (Ötlet a mégis a célszemély begyűjtésére már rég nem opció.)
Napirend: hogy reggel pl felkelj, egyél valamit, nem élvezetből, hanem puszta következetesség gyanánt, hogy legyen energiád, de mihez is? Kell, hogy legyen víziód, amit lebonthatsz a napi rutin szintjére, most hogy már van ugyanis energiád (ami persze mindenképp van, az evés által csupán felszabadul) át kell helyezned, magadról, a célkeresztet. Erősen tartsd, a csend, észrevétlen, önmagad felé húz. Ne felejtsd, valahol, vannak még itt mások. Élnek még emberek. Egyek, mindannyian, tebenned.



11. [tulajdonos]: 04 052020-04-05 12:00
Nem engedhetem meg magamnak, hogy elnehezítse lelkemet a megvalósulatlan felett való áhítozás.
Elvvégre, mi volna az, ami olyasvalakit, mint G visszatarthat a lehetőségtől, holott adott?
Csakis saját maga. Azonkívül persze, nem vagyok kompatibilizálható (ez a szó, vajon létezik?)
nem illeszkedem semmilyen általa ismert társadalmi szerepbe. Persze, könnyedén felszedek bárkit, amennyiben arra egyetlen nyomatékos okom az általa való önnön szórakoztatásom. Ez különben igen érdekes.
Egy azonosíthatatlan női minta vagyok. Bebábozódva kuporog, de nagyon is létezik bennem az anya, a meg nem foganhatókkal, kiket most még visszataszítanak a falak, e végtelenbe nyúló istentelen egyenesek.
Gyermekekkel, akik maguk döntenek az elszakadás mikéntjéről. Akik az élőt tanulják meg művelni, nem a holtat. Szolgálattal uralkodnak maguk felett. És nem számítanak: semmire. Otthonaim ablakokból állnak.
Olyan érzés, mintha egy virtuális játék figurájával próbálnék manőverezni, aki természetesen meddő, minthogy tisztában van élettelen voltával, és azzal, hogy bármi, amit leképez, szintén élettelen. De leteszi a joystickot, elrendezgeti maga körül a kis fészkét, mert tudja, a valóság ott történik, körülötte, és várja, hogy belépjen valaki. De közben, rajta kívül mindenki a képernyők előtt ül, így végül nem marad esélye egyetlen fronton sem az érintkezésre.
Visszatérve persze gyakran kiesve találom magamat a szerepből. De egyetlen gyermekem születésének lehetősége is nemesebb gesztus a teremtés részéről, mint húsz kiváló karakter létrehozása.
Összeszedem és elviszem az öreg ruháit. Még mindig van bennük valamiféle avas öregemberszag, amit így is érzek. Nem tudom szebben megnevezni. Azonkívül szándékomban áll elmenni világgá. Vadvirágos lépcsőkön indulok, mint mindig. (Aztán persze Budakeszinél visszafordulok, mint általában)
Már nem először álmodok egy különben barátságos képű, sima arcú harmincas fickóról, felkötött bal kézzel, rendszerint fehérben, aki összességében kellemes, de furcsa érzést vált ki belőlem. Két konkrét alkalomra emlékszem. Ma éjjel is, várt rám, egy kőfalú ház kisebb konyhájában, ahol nem voltak ajtók (ablakokra se nagyon emlékszem, csupán minimális fényre, amely sugárban szűrődik valahonnét mögülünk), akár egy ól, olyan volt és én megint egy nagy, fekete potrohú pókot kergettem, egy nem túl kicsi) gyerekkel, 66 légycsapót számoltam össze, három helyen, be voltak tűzve a fal mentén futó (víz?gáz?) csapok alá, vagy fel voltak akasztgatva, kiálló vékony, rozsdás szögeken. Össze vissza kujtorgok a városban, leomlott vakolatú egymásra halmozott téglaépületek, mintha egy egyszintes, T alakú, régi
bevásárlóközpont volna, a bejárat környékén a presszó ledkivilágításának egy darabja, üvegajtók, élettelen, mihaszna termek, majd romos ólajtók. Valamit hozok-viszek, leállok jellegtelen férfiakkal, a pók szétszakadt részeit a macska ürítetlen alomtálcájába dobom. Az a fickó csak tűri ezen szélhámosságokat és vár. Sarkoknál szakadt, régi, viaszos-vászon asztalterítő. Valakivel beszélget. Innen tudom, hogy végigkísérik cselekményeimet, és tudják, hogy végül oda fogok menni hozzájuk, hogy elmenjek azzal a fickóval.

10. [tulajdonos]: 04 032020-04-04 02:13
A külsőnél bizonyosabbnak érzem a belsőt. De olykor ki kell lépnem magamból, és ekkor
minthogy az anyag rideg és körülhatárolt, szellemként élem meg önmagam. Visszatérvén pedig a világot, mint a valóság hologramját érzékelem magam körül. Minthogy a belső nyújtja a bizonyosságot, a visszahúzódáskor születik meg az emelkedett állapot, és a világban való ténykedés magától értetődően szorongást kelt. Ha lenne terapeutám, most összezsugorítanám.
A bekebelezési mechanizmusaim nem hagynak nyugtot. Egyfolytában G-re gondolok, istenem, miért nem tudok olyan fickót szeretni végre egyszer, aki hozzám való? Vagy legalább szeret? Miért a durcás menetelés folyvást a hanyatlásba? A rothadás csodálata? A varjak, legalább repülhetnek.
L felhív néha, azt mondja, ha bármire, tényleg bármire (ezt hosszabban nyomatékosítja) szükségem volna, ne habozzak hívni. Akármiben. Bármikor. Ez sokat jelent egyébként, bár nem vagyok segélykérő típus. Inkább elbámészkodom önnön tragédiámon. L az egyik legjobb dolog volt az életemben. Szerencsére, hamar beláttam e szerelem lehetetlenségét. Szerencsére, ő is belátta. Azóta csak kísérjük, nem pedig kísértjük egymást, és lett egy egészséges és értékes emberi viszony. Azon gondolkodom, ha G-vel hasonlóképp lehetnék, megrágnám jó alaposan, aztán kiköpném, összeállhatna, emberi formát ölthetne ő is a számomra?
Mindenki beteg, bár én olykor radikálisan őszinte vagyok magamhoz.
Ezzel vigasztalódom. De vigasz-e az igaz? Vajon lehet-e, hazugság nélkül élni? Szegény Attilácska...
És jaj, szegény, drága édesapám, aki minden bizonnyal súlyosan skizofrén volt, plusz még ki tudja mi...az isten irgalmazzon nekünk, makulátlan őrülteknek.
Ma ajtókat festettem, holnap is azt fogok. Jól esett rákoncentrálni a munkára, és kizárni minden mást, holott
a minden vészterhesen közel van. Persze még jobban esett volna rácsapatni a hófehér mázolmányokra mindenféle olajszínű absztrakcióhányást, de erre még megvan a stabilan kiépített belső ellenállás. Plusz most úgy tűnik ráadásul egy teljesen ellentétes program fut, vállalásomnak megfelelően holnapi kezdéssel adagonként kimosom az öreg ruháit, mint kiderült toronnyi banánosdobozokban áll a szennyese. Remélem, ha megérem és megöregszem egyszer én is, lesz egy luknyi öreg vityillóm, vagy egy ilyesmi kis alagsori zugom, aztán egyszer-egyszer rám is rám néz valaki, aki azt nem azért teszi, hogy jót cselekedjék rajtam keresztül, hanem belátja, hogy mire van szükségem.

9. [tulajdonos]: 03 242020-03-25 01:09
Kezdem megelégelni ezt az egész jelmezbált. Félreértés ne essék, nem vagyok érzéketlen, megértem én, hogy vannak veszélyeztetettek, és bizonyára joggal tarthatunk az egészségügy összeomlásától is, már aki ezeddig azt valós védőhálóként élte meg. És nem is áll szándékomban kitenni őket semmiféle plusz kockázatnak, magam mid ezidáig is úgy éltem, hogy a legkevésbé kerüljenek testnedveim kontaktusba másokéival, annak se lettem rajongója még soha, aki indokolatlanul a közelembe furakodott, stb ezek tényleg alap dolgok, természetem további jellemzői pedig mindig is arra késztettek, hogy a nap nagyobbik részében magam legyek, a tömeget pedig pl sohasem kultiváltam. Elmondható tehát, hogy a kialakult helyzet szinte kifejezetten komfortos, az emberek kénytelenek lettek oly keretek közé szorítani az életüket, amelyet én természetszerűleg élek. Csakhogy ezek kénytelenek harsogás és botránkozás nélkül véghezvinni mindezt.
De a rettegés hiányát senki ne kérje tőlem számon. Bujkáljanak azok föld alá, barlangokba, akinek van félnivalójuk, de engem hagyjanak ki ebből a cirkuszból, semmi közöm ugyanis ehhez a műsorszámhoz. Amióta tudatomra ébredtem, természetem erői tartanak fenn, nem szedek semmilyen vitamint, táplálékkiegészítőt, az étrendem jórészt nyers növényi táplálék, nem szabályozom erőszakkal termékenységemet, semmilyen orvosi ellátást nem veszek igénybe a legszigorúbb kötelező munkaköri vizsgálatokon kívül u.m. tüdőszűrés. Távol áll tőlem még a tulajdonszerzés is, jóformán, nemhogy a halmozás, Már maga a téveszme is, hogy láthatnék bárhol bármi mást magamon és a bennem létezőn kívül, az utazgatásra való hajlam úgyszintén. Két pici lábamon közlekedem, nagy ritkán buszra, metróra, villamosra szállok, ha mindez nem volna, csakugy megtenné a bicikli is. Úgy pusztulok, ahogy jöttem. Az élet ugyanis pusztulás, kedveseim. Gyönyörű pusztulás. Nem kívánom felülírni a teremtés egyetlen mozzanatát sem, és éppen ezért: szabad vagyok, és nincs mitől félnem. Remegjenek azok, akik mesterségesen tartják magukat, vagy családtagjaikat életben, hamis, hiú hatalmat gyakorolva a sors felett, fél életük elkerülő-mechanizmusok gyáva láncolata, kaparva hasalás egy méltatlan, mindig elérhetetlen és üres cél felé, nevezetesen, hogy zavartalanul és végérvényesen megtelepedjenek ebben a pusztuló világban. Akik ezt radikális gondolkodásnak minősítik nem tudják, mekkora csalás az egész életünk, horkolva alusznak és vicsorogva horkannak fel, ha világossággal háborgatod az elméjüket. Még mindig a megszokott életük, a gazdaság, a vendéglátás és a szórakoztatóipar felszikrázásáról vizionálnak, ha mindez véget ér, a legújabb médiacikkek piacradobásáról társalognak és ötpercenként a sminkjüket ellenőrzik. Az arcukon, a tiéden, amikor az életükről beszélnek, kifent radarjaikkal pásztázzák a közöttetek létrejött atmoszférát csodálatod vagy épp szörnyülködésed után kutatva.Felőlem jöhet, aminek jönnie kell.
Azt álmodtam, a kihalt városban sétálok, feltehetőleg a Margit híd pesti hídfőjének a környékén, lődörgőm a villamossínek fonatai között, azt próbálnám kisilabizálni, a távolba fúrva tekintetem, melyik irányba, s melyik járműre kellene szállnom, amely az adott irányba visz, az irányt viszont képtelen vagyok eldönteni, mintha beláthatatlan kanyart venne alattam a folyó, már nem tudnám megmondani, melyik a Pest, s melyik Buda, hová futnak a sínek, mintha döntésképtelenül állnék, lehetséges életeim között, a hanyatlásom és felemelkedésem válaszfalán imbolygok, rettentő szélben, egyedül a folyó, melyet biztosnak érzek.
A lakásban ismét pókok. Fehér pókok. A presszóból, a pultról, szintén kitelepítettem egyet. Az előadás tehát újraindul, kissé átalakult díszlettel. Figyelek.

8. [tulajdonos]: 03. 23.2020-03-23 22:10
Nos,
szép kecsesen elejtettem ismét a fonalat, ahogyan az persze várható volt, össze is gubancolódott az rendesen, s nyilván, senki nem bogozza majd ki, hacsak én nem. Így tehát, mi mást is tehetnék, ím, visszatértem, teljes, hitelesített változatban, én, Sehonnia hercegnője, ki néhány hónapja, megengedtem a gőgös és setét gondolatot, miszerint a világ túllendült önmagán, érezvén a döccenést, azt is mondtam (ha jól emlékszem, kimondva hangosan, nem pont ezekkel a szavakkal, ámde ) uccu neki, légyen hát apokalipszis, nincs, mi ideláncoljon, magamfajta senki-lányának nincs mit veszteni, s most itt ülök, mint fák tövén a bolondgomba, macskátlan. Kisemmizetlen. Még érzek.
És rendelkezem. Ezzel a perccel, a következővel és az azután következővel, hadonászva szavakkal, kacajjal könnyembe, nyálamba öblögetem, habosítom, amit találok, semmi konstruktív dolog, csak emlékezem, nem gondolkodok. Hagyjuk ezt most. Hagyjunk most mindent.
Érdekes, hogy T bár valójában maga sem tudta mekkora jelentőséggel és csak számomra érzékelhető nyomatékkal mintegy mellékesen feltette a kérdést, egynéhány héttel az események előtt, mit gondolok az eutanáziáról? Először csak az ápolóra tudtam gondolni, hogy micsoda áldozat az övé, azután, hogy mettől kezdve szólunk mi valójában bele, ezt a mai napig nem tudnám megmondani. Hovatovább csak sajnálni tudom, ha valaki azt gondolná magáról, ő igen. Hogy mérgezték-e? Nem számít. Hogy hibás-e az első orvos, amiért fel sem ajánlotta, hogy hibáztam-e, hogy nem jutott eszembe nekem magamtól a vérvizsgálat, hogy aki nekem őt átadta, s noha nem volt laikus és bizonnyal gyanította, hogy eleve beteges volt szegénykém, hibázott-e, hogy nem szólt, susogó hangok, már halkulóban, mindez lényegtelen.
A Hold másik oldalára gondolok, amit még sohasem láttam. A választásaimra, a hanyatló életekre, amellyel tudtomon kívül, talán magam vigasztalom. Meg kell ismernem ezt a jelenséget, mert irányítja az életem, a választásaim rendszeres befolyásolásán keresztül. Azt hiszem, Stanislav Grofot kellene olvasnom. Persze, most erre is van időm. De jól tudom, mindez illúzió. Semmire sincs, és mindenre van.
Fogalmam sincs, mit kezdek magammal, ha bedől a vendéglátás. Pár hónapig ugyan elvagyok, és azután?
Az lehetnék végre, aki vagyok. Kiengedhetném a démonaim. Teljes ellátás.

7. [tulajdonos]: 03 112020-03-11 14:55
Tegnap rám tört a zokogás, tehetetlenségemben hogy nem tudtam megnyitni
egy általam elzárt vízcsapot.
Megeredtem pedig 4 napja, hogy utoljára találkoztam magammal, tekintetemben
soha meg nem született égitestek porladása, vagyok aki nem lehetek
beapadt forrás, szűkülő tükör,
méhem a meg nem születettek kárhozata
soraim a nem versek útvesztői
forró húsom hűs pengékről álmodik és nem vigasztalhatom
mert a halál nem vigasz :kérlelhetetlen, dacos ajándék, és a hús
nem álmodik
a hús nem érez
csak éreztet és éheztet.
Hosszas kitartó munkával elég hajlékony lehetnék hogy kibújjak saját csípőm alatt de ahogy ezt kigondolom
seggem a földre húz.
Saját hálómban ragadtam. és hol vagy Te, aki ismered azt a bizonyos ütemet és aki
túlélnéd falánkságom?

6. [tulajdonos]: 03. 07.2020-03-08 00:02
Holnap nőnap ( példa arra, hogyan lehet a lehető legneurotikusabban indítani egy aznapi naplóbejegyzést), a férfitársadalom legfőbb szerencséjére és persze isten kegyelméből ma már kaptam hét, azaz 7! szál tulipánt egy idegen férfitól, így ezt már nem nagyon lehet elrontani, legyen az bármilyen otromba produkció, inzultus (nah jó arra persze semmi szükség), tapintatlanság és figyelmetlenség, szinte előre el van nézve. Ez a fickó megmentette ítéletemtől a férfitársadalmat. Egy időre.
Szóval ez ma, meg a cserfes fellegek, változó égbolt, épülő tornyok. A Református Egyház valóban épít egyet, pontosabban renovál, nekünk sréhen szemközt, ha egyszer újra felhúzzák, ismét kevesebbet látom majd a napot. Annyira direktnek érzem ezt a szimbólumot, hogy zavarba ejt lejegyeznem. Nem nagy dolgok. Előttem, egy majdnem-egész Telehold.
Azután lássuk csak: igen-igen elfáradtam jólesően, leírhatatlan érzés volt ellazítani az imént a lábujjaimat, amint a hintaszékbe huppantam, hátradöntve fejemet lecsukni a szemem és közben érezni az ölembe huppanó macska kezembe túrt bajszos pofikáját. Ez az érzés - hálásnak lenni az életért, anélkül, hogy mindezt elgondolnánk - ez az érzés, kevesebb és több mint a boldogság. Ez az érzés nem érzés. Ez egy könnyen szálló tejfehér tollpihe.
Borzas kis ördögöm keltett hajnali fél hatkor! Csoda, hogy be nem dobtam az unalmast délutánra. Így tehát nagyon időben érkeztem, nagyon pedáns nyitottam, ettem-ittam rendesen, nem is érzem már a torokkaparást sem. El-el szórakoztam napközben. de estére nem volt semmi meló. Ott dudorásztam jóformán egyedül vagy egy órát, este, jött G, tiszta kriptaház, mondom, s mintegy mellékesen megállapítom, hogy nagy valószínűséggel ő sem igazi, (s hogy tényleg nem ő az igazi, azon magamban jót kuncogok).
Amikor ilyen könnyű vagyok, nem kecsegtetnek és nem is veszélyeztetnek hátrányomra való impulzusok olyan személyektől, akik egyébként rám tapadnak, vagy akiknek nagyobb jelentőséget tulajdonítok, mint amilyeneket megérdemelnek. A mai este erre tökéletes példa.

5. [tulajdonos]: 03. 06.2020-03-06 23:18
Nem haladok Straussal, mert gyönyörű. Megállok egy-egy résznél ötször-hatszor újraolvasom, azután vagy negyed órát merengek felette. Lenyűgöz ez a fickó.

,,Előbb arannyal lakott jól a világ, azután cukorra éhezett meg, de a cukor maga is rabszolgákat fogyasztott. A bányák kimerülése - amit egyébként a nagyolvasztókat fűtő erdők kiirtása előzött meg - , a rabszolgaság eltörlése, végül a világszerte növekvő igény a kávé felé irányítja São Paulót és kikötőjét, Sántost. Sárgából, majd fehérből az arany végül feketére vált."
,, De még a legzordabb európai tájakban is van valami rendezettség, amelynek Poussin volt páratlan tolmácsolója. Menjenek ki a hegyekbe: figyeljék meg az ellentétet a kopár lejtők és az erdők között, az utóbbiaknak a mezőségek fölé emelkedését, az ilyen vagy olyan növényfajtának a magaslat vagy a lejtő szerinti túlsúlyából adódó árnyalatok különféleségét - Amerikába kell utaznunk, csak úgy tudjuk meg, hogy ez a fenséges harmónia a természetnek egyáltalán nem magától való kifejeződése, hanem a hely és az ember együttműködése során sokáig keresett összhangból származik. És az ember jámborul csodálja múltbéli vállalkozásainak nyomait."
,, Egy ember alig járta szárazföld kínálta magát olyan embereknek, akiknek mohósága már nem érte be a maguk világával. Ez a második vétek majd mindent újra kérdésessé tesz: istent, az erkölcsöket, a törvényeket. Egyszerre és egyszersmind ellentmondóan, gyakorlatilag mindent megtapasztalnak, és elvben mindent megkérdőjeleznek. Megtapasztalják a bibliai Édent, az ősök Aranykorát, az Élet vizét, az Atlantiszt, a Hesperidákat, a pásztorkölteményeket és a Szerencse-szigeteket, de kétség is támad egy tisztább és boldogabb emberiség láttán (ez az emberiség bizonyára nem volt igazán tisztább és boldogabb, de valami titkos lelkifurdalás annak hitette ), a kinyilatkoztatás, az üdvözülés, az erkölcs és a jog iránt. Soha emberiség nem ismert fájdalmasabb próbát, és soha nem is kerül hasonló elé, hacsak fel nem bukkan sokmillió kilométerre a mienktől egy másik földgolyó, amelyet gondolkodó lények laknak. "
,,Ekkor szőni kezdi finom csapdáit az illúzió. Szerettem volna az igazi utazások korában élni, mikor még, mikor egy zavartalan, nem fertőzött és nem elátkozott látvány kínálkozott teljes nagyszerűségében, jó lett volna, ha nem is magam léptem volna be abba a világba, hanem Bernier, Tavernier ,Manucci személyében. Ha egyszer belekezdett az ember, nincs vége a feltevések játékának. Vajon mikor kellett volna látni Indiát, melyik korban hozhatta volna a legtöbb eredményt a brazíliai bennszülöttek tanulmányozása, és mikor lehetett volna a legkevésbé torzítva megismerni őket? Többet ért volna talán, ha a XVIII. században érkezem Rióba Bougainville-lel, vagy a XVI. században Léryvel és Thevet-vel? Minden fél évtized, amennyivel előbb érkezem, egy szokás megmentését teszi a lehetővé számomra, azt, hogy részt vegyek még egy ünnepen, megismerjek még egy vallást. De túlságosan ismerem a szövegeket, így jól tudom, hogy ha visszamegyek egy századdal, egyúttal olyan adatokról és érdekességekről mondok le, amelyek gazdagítják gondolkodásomat. És íme, előttem a kör, amelyből nem tudunk kitörni: minél kevésbé tudtak egymás közt közlekedni az egyes kultúrák, s így megrontani egymást érintkezésükkel, annál kevésbé voltak képesek egymás küldöttei, hogy felfogják eme különbözések gazdagságát és jelentéseit. Végeredményben két lehetőség foglya vagyok:
hol régi utazó vagyok, előttem egy csodálatos látvány, de minden, vagy majdnem minden részlete elsikkad a szememben, - s ami még rosszabb, gunyoros, vagy viszolygó érzést kelt bennem - hol meg modern utazó vagyok, aki egy eltűnt valóság maradványait hajszolja. Mindenképp csak veszíthetek, még többet is, mint gondolnánk : mert én, aki árnyak közt sopánkodok, nem állok-e idegenül az igazi látvány előtt, mely éppen most ölt alakot, de én még nem emelkedtem olyan emberi magaslatra, hogy a kellő értelem meglegyen bennem megfigyelésére? Néhány évszázad múlva, ugyanezen a helyen egy másik - és hozzám hasonlóan kétségbeesett - utazó siratja majd, hogy eltűnt valami, amit én még láthattam volna, de elsikkadt előttem. Kettős betegség áldozata vagyok, minden bánt, amit csak megpillantok, és szüntelenül szemrehányást teszek magamnak, hogy nem nézek eléggé. "

Meg ilyenek.
Ez az elcseszett nyirkos homály volt egész nap. A háziördög teljesen felpörgött. Reggel kirontott az esőre, úgy egy óra elteltével méltóztatott csak befáradni, felborzolt bundával és saras tappancsokkal végigügetett a lakáson, majd megkeresve a lábszáram legkeskenyebb pontját, ott leföldelte magát, akár egy bakkecske ( pár perc elteltével észreveszem, már hintázik ). Az egyszemélyes bohócária még mindig tart.
Rettenet kupleráj. Ma megnézem a Psychét, és talán azt is megmondom, elsőre miért kavart fel, történetesen, ájulásig, és hogy mi lehetett, ami akkor, ott, a Csobánc utcai lakás ablakában, ahol összeestem és ahol másnapra kipenészedtek az ablakkeretek, apró kis penészvirágok nőttek, Gy hangja megdöbbentően messziről, és az a valami
elhagyta a testem, egy időre, legalábbis. Talán megmondom.
A torkom mindig száraz, és nehezen nyelek. Csipkebogyó és zsálya keverékéből nézes citromos főzetet....vérnarancslé, még több c-vitamin, vérnarancslé, pomelo.
A varjú a fények játékát csodálja az anyag áramlásában, s a holt vagy a pusztuló éppoly megnyugtató látvány számára, amilyen áldásos minden folyamat, mely e pusztulást kíséri a nagy egészre nézve. Oldalra fordítom a fejem, hogy a jobb szememmel lássak, amikor kinézek az ablakon, azután elfordítom a fejem, vízszintesen. Egészen megváltoznak az arányok. Még erre is emlékszem. Amire tekintetemmel fókuszálok, közelebb jön, minden más élét veszti, pislogással egyik szememtől a másikig változtatom látásom fókuszát.
Milyen jó volna most felszállni az esőbe, de ezek más idők. A föld alá kucorodom.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-02-26 09:25 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2020-06-06 10:17   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2020-06-06 10:17   Napló: Bara
2020-06-06 09:20   új fórumbejegyzés: Tóth János Janus
2020-06-06 09:08   új fórumbejegyzés: Radics Zina
2020-06-06 02:41   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2020-06-05 23:16   új fórumbejegyzés: Tóth János Janus
2020-06-05 22:59       ÚJ bírálandokk-VERS: Albert Zsolt Verseny utca
2020-06-05 22:52   új fórumbejegyzés: Radics Zina
2020-06-05 22:28   új fórumbejegyzés: Király Ferenc
2020-06-05 20:26   Napló: törmelék