NAPLÓK: Pssz!Ich-ézis Legutóbbi olvasó: 2025-11-03 09:46 Összes olvasás: 11740| 32. | [tulajdonos]: 11. 01 | 2020-11-01 12:28 | Már hozzád írom a naplómat - vagyis ezt a ki tudja mit - és ez
valószínűleg egészségtelen, bár nem ez lesz a legsúlyosabb
vonásom. Azzal az elképzeléssel ámítom magam, hogy így majd
megfogalmazódik bennem a levél tartalma, melyet a cuccaid közé
tervezek rejteni, és mindezt egyfajta gyakorlattá avanzsálom,
de a következő pillanatban már nem akarok neked levelet írni.
A következő pillanatban már buta, lóvátett bohócnak érzem magam,
amiért itt tartózkodom ennek az egésznek a posványában,
hogy dagonyázom a múltban, ismét, mert én mindig vissza akarok fordulni,
akkor is, ha már nincs hova, egyszerűen meg akarok szabadulni magamtól,
egyszerűen csak bele akarok hullani valakinek a karjaiba, mint valami
száraz virág. Nem volt érdekes csak amikor vittél, vagy öleltél.
Egyébként képzavar, ármány, meg botránkozás. És mégis visítani tudnék
hogy nem vagy. Reggelre mindig kipihenlek, aztán
estére marad a visíthatnék, a révület, a semmi. Törött whiskys poharakat
látok magam előtt és úgy érzem ez jó, bár sohasem szerettem a whiskyit.
Erjedt, szilva ízű nyárutó ez inkább, szép emlék lesz majd, azt hiszem,
igen, most azt hiszem, jobb volna nem bolygatni az egészet, de azon kapom
magam, hogy rávetülnék és megerőszakolnám, mert többet akarok belőle,
mint amennyit adni akar, vagy épp adni tud csak mert tudnám szeretni,
de nem is férek meg vele. Nem látom magam benne, és mégis, mi az ami
nekem ebből ennyire hiányzik? Pusztán a lehetőség, hogy összeforrhatok
valakivel, hogy egész lehetnék, mert ez a csonkítottság elviselhetetlen.
És toldozgatnám, foltozgatnám magam valamivel, ami pedig nem eredeti tagom,
nem is igazán felel meg textúrámnak, méreteimnek, mintha
egy olyan szervvel akarnék tovább élni, ami pedig rossz immunreakciót vált ki.
Az a helyzet, hogy szörnyen magányos vagyok. Akár boldog is lehetnék.
Jól nézek ki, fiatal vagyok, csak hát cseppet sem hétköznapi. És ráadásul válogatok.
Különc festő barátom mondta, már régebben, ne válogassak, mert egedül maradok,
nameg fogjam vissza a csípős nyelvemet. Ezzel az a probléma, hogy akkor nem én
lelek társra, hanem az a simulékony megalkuvó luvnya, aki helyettem kerítget.
Inkább vonyítok a holdra.
Szerettem volna, ha mindez legalább nem ilyen sután ért volna véget, és
leginkább persze azt szerettem volna, ha megvalósul, és mondjuk az az érzés,
ami a pincében megjelent bennem, amikor átöleltél, állandó érzelmi komforttá válik.
Persze így is szép érzéseket kaptam tőled, éltem meg általad, és ezt nagyon köszönöm.
Valóban, csak annyit kellett volna elmondanom, hogy ezt érzem, hogy nagyon szeretlek,
hogy jó volt a karjaidban, boldog voltam ha vittél, ha öleltél. De az egész mégis olyan,
mintha egy olyan szervvel kellene együtt élnem, amit kölök a testem. Pontosabban a pszichém
egy része, hogyis mondhatnám, hogy megértsd...ami a külvilágnak vagy azt én nem tudom elfogadni.
Azt ahogyan nekem voltál, azt nagyon szeretem, és bennem lesz mindig. Te biztosan nem is tudod,
mennyit alkudoztam magamban, ha egyáltalán érdemes róla tudnod,) hogy hogyan lehetne ezt mégis,
mondjuk nem így fejest ugorva az egészbe, hanem szépen lassan, elölről, csendesen,
hogy senki se tudna róla pl..effélék, de közben láttam, napról napra, ahogyan
te is elengedsz szépen csendben, és úgy hiszem, ez mindent elmond erről, amit tudnom érdemes.
De én egy más természetű lény vagyok, nekem sokszor ellentmondásos a viselkedésem, jól tudom,
ezért azt szerettem volna, ha tudod, hogy nincs bennem harag és hogy szeretlek,
"Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos.
Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni." | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
