NAPLÓK: Súgócsiga Legutóbbi olvasó: 2026-02-07 12:50 Összes olvasás: 3968| 2. | [tulajdonos]: Tom és Péntek 13 /II. fejezet/ | 2012-11-12 17:23 | Vannak a világon furcsa szavak. Például, hogy mi is pontosan az a tekervényesedés, vagy forgás-morgás, esetleg sertepertélés, azt bizony még Tom sem tudta. Ám ha valamiről nem tudunk, az nem jelenti azt, hogy nem is létezik az a dolog. Példának okáért Tom nem ismerte a fent említett szavakat, éjszaka mégis felriadt rájuk. Egyszercsak kinyitotta a szemét, hipp-hopp, és érezte, ahogyan tekervényesedik a levegő és forogva-morogva sertepertél. Bár látni nem látott semmit, hiszen a szobát csak halványan világította meg a kislámpa, mégis tudta, hogy VALAKI, vagy netalántán VALAMI van bent. Esetleg egy VALAHOGY is lehet az illető, de az nem valószínű, hacsak el nem tévedt véletlenül. Tom előszöris a félhomályban gyanakodva a szekrény felé pislantott, és csak úgy óvatosságból elhúzódott az ágy szélétől is. Ugyebár az ember sosem tudhatja, mi is lapul az ágya alatt. Valószínűleg csak porcica, de mi van, ha mégis egy porpárduc, vagy netalántán portigris forog-morog és sertepertél odalent. Nem árt vigyázni!
Tom szeme kezdett hozzászokni a homályhoz, és egyre jobban, egyre élesebben látta azoknak a tárgyaknak a körvonalát, amelyek a szemközti sarokban, a kislámpa halovány fénycsóváján kívül voltak. A polc, tele játékokkal, a szék, támláján ruhákkal és az üveges könyvszekrény mind-mind a megszokott helyükön álltak. Tomot mégis hatalmába kerítette egy furcsa, szorongató, torokkaparó és homloknedvesítő érzés. Egy érzés, hogy nincs egyedül a szobában. Anya ugyan mindig mondogatja, hogy a szekrény szörnye már réges-rég jóllakott a ruhákkal, és az ágy alatti rém is alszik ilyenkor, Tom mégsem volt biztos ebben.
- Anya sohasem szokott tévedni, hiszen azt is tudja mindig, hogy mi lesz az ebéd, és aki az ebéd dolgában ilyen biztos, az nem tévedhet semmiben sem, – bátorította magát -
de a szörnyek mégiscsak szörnyek! Nem árt vigyázni!
Végül úgy döntött, hogy kimászik az ágyból, és felderíti a szobát! Bár nagyon szeretett volna szólni Apának, vagy Anyának, csak amiatt, hogy lássák, a fiuk milyen hősiesen száll szembe egyedül az ismeretlennel, de úgy döntött, mégsem teszi. Azért határozott így, mert valahol úgy gondolta, hogy egy fiú, aki már százhuszonhét centi, arról a félről nem is beszélve, amit azzal tud elérni, hogy mérés közben titokban felemeli a sarkát, szóval, hogy egy ilyen fiúnak egyedül kell intéznie az ilyesmiket. No meg azért is, mert meglátta azt a pirosnyelű porolót, amit anya a délutáni takarítás után felejtett a szobában. Tom megragadta a poroló nyelét, és kardként előrenyújtva megsuhintotta azt a levegőben, majd a másik kezével marokra fogta a kispárnáját és pajzsként maga elé emelte. A csíkos pizsamája díszes páncélként domborodott rajta.
- Most már VALAKI, vagy VALAMI - esetleg VALAHOGY - legyen a talpán, aki rám mer ijeszteni! – mormolta magában.
Miután kellőképpen felfegyverkezett, szépen óvatosan lelépett az ágyról, lassan először a jobb, majd a bal lábával. Amikor már mindkét lábbal és karral, és benne partvisostól, párnástól a földön volt, óvatosan elindult a szoba sötétebbik sarka felé.
- Csak szépen lassan! Először a jobb láb, aztán a bal, majd megint a jobb aztán…. Aztán majd meglátjuk! – gondolta Tom magában, ám a jobb lába valószínűleg másként ítélte meg a helyzetet, mivel a második lépés előtt, beleakadt a szőnyegbe, és ahelyett, hogy tovább lépkedett volna megállt. Ezáltal Tom, ahelyett, hogy megállt volna, elindult, arccal egyenesen a föld felé. Ám miközben zuhant még gyorsan maga elé tartotta a pajzsnak kinevezett kispárnát, ami felfogta az esést.
- Nahát, micsoda balszerencse!- szólt hangosan, miközben megpróbált mihamarabb felkelni a földről- remélem nem hallott meg a szörny, és nem szaladt el, mielőtt még elkaphattam volna!
Titokban azonban abban reménykedett, hogy, ha volt is itt valamiféle szörny, a huppanás hangjától mégiscsak megijedt, és elmenekült.
A szoba csendes volt és nyugodt. Minden sarok némán, az álomtól elbódulva pislogott Tomra. Minden sarok, kivéve a legsötétebbet, ami az ágytól a legtávolabbra esett, mert abból halk vonyító hang szűrődött ki. Tom úgy gondolta, hogy a hang, kevésbé félelmetes körülmények között akár nyöszörgésre, halk jajgatásra hasonlított volna leginkább. Mivel legjobb tudomása szerint a VALAKIK és a VALAMIK amolyan sohasem jajgatós szerzetek - a VALAHOGYOKRÓL már nem is beszélve- szóval úgy látta, hogy nincs különösebb félnivalója. Azért minden eshetőségre felkészülve magasra emelte a kardként használt porolót, maga elé tartotta a párnát, majd a síró-hüppögő sarok felé kiáltott!
- Hahó! Ki van ott?
A jajgatás és óbégatás hirtelen abbamaradt, de válasz mégsem érkezett.
Tom visszahátrált az ágyhoz, és óvatosan addig forgatta a kislámpát, amíg annak a fénye el nem ért a félelmetes sarokig. Ekkor összeszedte minden bátorságát, megragadta a színes poroló vékony nyelét és elindult az immár kivilágított szeglet felé.
Az érzet, hogy VALAKI van a szobájában nem múlt el, sőt, annyira felerősödött, hogy lassan már annak a VALAKINEK a léptei ott trappoltak a fülében. Olyannyira, hogy miközben hallotta a saját lépéseit: slatty, slatty, platty…. rögtön utána felhangzott egy másik is: platty, platty, slatty….Mintha a VALAKI a nyomában lépkedne! A lámpa fénye keveredett a sötétséggel, és enyhén vörös színben világította meg a sarkot. Tom végre tisztán látta a szemközti falat is, de ott, a saját, mélypiros árnyékán kívül nem volt semmi. Az állólámpa álmosan dülöngélt, és a radiátor is csak halkan horkolt. Ám ahogy közelebb settenkedett:
slatty, slatty, slatty, platty…. még mindig hallotta a mellette osonó lépteket: platty, platty, platty, slatty. És ekkor Tomnak bizony különös érzése támadt. Mintha a megoldás ott lenne valahol a szeme előtt, csak valahogy nem látná. – Talán le van takarva ruhákkal, vagy a játékok alá bújt!
- Bizony furfangos dolog ez a megoldás. Elbújik, te meg keresheted egész nap- dünnyögte Tom az orra alatt, majd odalépett a szék karfájára terített ruhákhoz, és óvatosan megemelte a stócot. A falon a vöröses árnyék feszülten figyelte a mozdulatait, olyannyira, hogy még az alakja is megváltozott. Igazából a falon úszó árnykép inkább hasonlított már egy fodros csíkokból összetákolt pacára, mint Tom körvonalára. Mindezek tetejében mintha egy hosszan tekergőző vörös kolbászt is húzott volna maga után.
Tom végül settenkedve és osonva bejárta az utolsó sarkot is, és visszaért az ágyhoz.
- Semmi. – nyugtázta megkönnyebbülve – Akármi volt is itt, már nincs, azaz elmenekült!
Tom elégedetten ült le az ágya szélére, és ekkor vette csak észre, hogy valami mégis megváltozott. A kép! Az a festmény – vagy rajz, ha úgy tetszik – amit apa hozott haza, még mindig ott állt kitámasztva a székén, mint lefekvéskor, ám közelről sem nézett ki ugyanúgy! Ahhoz, hogy ezt a kijelentést „közelről sem néz ki ugyanúgy” bátran mondhassa, Tom vett egy mély levegőt, és két lépést tett a kép felé. A falon úszó vörös árnyék, kíváncsian követte a mozdulatát. És valóban! A fehér vásznon ugyanúgy ott volt a fa, a ház, és pár kesze-kusza vörös folt, de egyvalami hiányzott. A képről szőrén-szálán eltűnt a hosszú kolbászfarkú, macska-szerű paca, ami eddig a fa egyik ágán ült.
- Olyan nincs, hogy nincs! – hüledezett Tom- hiszen odapingálták, és akkor ott kell lennie, hiszen oda van pingálva. Most mégsincsen sehol. Igazán rejtélyes!
Tom a fejét vakarta, és gondolkodóan hümmögött. Ezen a napon még az árnyéka is meglehetősen furcsán viselkedett, mivel külsőre semiképpen nem hasonlított Tomra, ám mégis mindent ugyanúgy tett, mint ő, ami nem is lenne szokatlan egy árnyéktól, ám ugyanolyan hangon is hümmögött, mint a gazdája. Sőt, amikor Tom kikerekedett szemekkel hátrapillantott, és meglátta a falról félig lenyúló vöröses árnyat, élesen felkiáltott - későbbi elmondása szerint, nem a félelemtől sikkantott, hanem mert meglátott egy ismerős alakot az ablakban, aki akár az óvónéni is lehetett volna, és csak neki kiáltott, úgy köszönés képpen - mire a falon lévő árnyék is visítani kezdett. Bizony furcsa egy helyzet volt, ahogyan Tom, szemben állva a saját árnyékával sikítóviadalt vívott, de főleg az volt furcsa, amikor az említett árnyék hangos puffanással lezuhant a falról, maga alá gyűrve Tomot.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
