NAPLÓK: Szelindek A Bódog Legutóbbi olvasó: 2024-04-30 05:53 Összes olvasás: 26382| 3. | [tulajdonos]: mi van a begyedben? | 2003-03-01 17:35 | Mottó: Ajándék egy galambtól:
Egy plecsni s egy galambtoll.
Nullhipotézis: A galambok hülyék.
Rendben, ez elég emberközpontú megközelítés, de lássuk, milyen lábakon áll. (Kopott, vöröses-narancs színű, apró pikkelyekkel borított, kis karmos lábakon.)
Itt van tehát a galamb, amelyik ideszállt a párkányra. Ereje teljében lévő városi galamb ez, a betondzsungel rambója (Sőt! Nekik még helikopter-robbansztós nyílvesszőre, minimálkozmetikai eszközökre (lsd. még: ráncfelvarrás tűvel és cérnával, érzéstelenítés nélkül, picit sziszegve, hogy azér látszódjék, mennyire nagyon is fáj ez), túlélőkésre sincs szükségük, és jobb is így, mert marha nehéz lenne csőrben cipelni.), fémes-kékes tollú túlélőgép, olajtócsa-színű sállal, hogy a hobbiornitológusok (meg az ellenkező nemű, ám hivatásos galambok) tudhassák: ez itt bizony csávó, fiú, hím, kangalamb.
Galambunk tehát landol a fém párkányon, és hohó! észrevesz valahol egy jó nőt, nőgalambot természetesen, vagy galambnőt, vagy tojót. Jótojót, maradjunk ennyiben. Észreveszi, és udvarolni kezd, ahogy illik.
Namost az udvarlási eljáráshoz burukkolni kell (ez még megy, egy nyolc centi széles párkányon is, bárki megpróbálhatja), meg csörtetni a gésamód tipegve menekülő csaj után (ismered ugye a viccet: Egyik tyúk odaszól a másiknak, akit már húsz perce kerget körbe a felajzott kakas: - Minek rohansz, úgyis elkap! A másik lihegve visszaszól: -Tudom, de nem akarom hogy k*vának nézzenek!), vagy ha nem is kergetheti, forogni kell, uraim, forogni mindenáron, memmutatni ennek a szedett-vetett hímselejt-söpredéknek (=többiek) hogy ki is az úr a Kossuth téren!
Viszonylag nehézkes az utóbbi két követelményt teljesíteni, jelen esetben.
Arról sem vagyok meggyőződve, hogy tisztán és egyértelműen eljutott a célhölgyhöz a nagy elánnal búgott szerelmes üzenet, lévén galambunk a harmadik emeletről tekintget le azt a szivárványos kis nyakát nyújtogatva.
Épp megsajnáltam volna, amikor elrepült, nyilván átgondolta ő is a fent emlegetett nehézségeket (Nyilván.).
Nullhipotézisünk lábai cseppet megremegnek, de nem adom fel.
A Kossuth térről jut eszembe (ez egyben kis vitamininjekció gyengélkedő feltevésünk számára), tavaly decemberben, abban a jófajta hidegben, amikor nem szabad odakint a füledhez nyúlni, mert letörik, galambjaink szépen, nyugodtan (mondhatni halálos nyugalomban
) ücsörögtek mezítláb(!) a kockaköveken, lehunyt szemekkel, behúzott nyakkal, magukat galambgombóccá fújva. Megálltam mellettük, úgy fél lépésnyire. Egyik sem mozdult, pedig voltak vagy tucatnyian. És mind, mind szabályos rendben, hüvelykujjnyi távolságra a másiktól. Mínusz tizenöt fok, és össze sem bújtak.
Miért?
Nullhipotézis!, vághatnánk rá, de talán nem ilyen egyszerű.
Mint ahogy nem egyszerű az esete annak a háromnak sem, akiket egy buszmegállóban láttam. Kóricáltak, csipegetgették a nemtudommit a járdáról meg a mellé szórt homoksávból, és épp úgy adódott, hogy volt nálam egy kis szendvics, úgyis mindjárt hazaérek gondoltam- akkor meg inkább nekik dobálom oda, mint ki. Sajnos túl lusta voltam apró galacsinokba formázva odaszórni, tehát fogtam, és az egyik fél szelet kenyeret közéjük górtam, elég lesz a háromnak.
Kettő azonnal egymásnak esett, harcikakasokat megszégyenítve csípték-tépték egymást, a harmadik meg nekilátott a kenyérnek.
Nem tudom, melyik nyerte a meccset, és hány élte túl, mert nagyon gyorsan leléptem, annyira szégyelltem magam.
Nullhipotézisünk most esik térdre.
Hogy igaz, vagy nem, azt hiszem nem érdekel tovább, a békegalamb meg elmehet a francba. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
