NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó)
Legutóbbi olvasó: 2024-05-14 12:27 Összes olvasás: 72675| 428. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-09 12:26 |
2019. szeptember 9.
Készülök a Köves István-estre. Az Ulickaja szoknyája mögé bújva című kötetben van egy csokor vers Hogy van a költő cím alá rendezve, amelyek úgy kezdődnek: Van, hogy a költő… Egyes szám harmadik személyben meséli bennük egy mindentudó (omnisciens) hang, milyen történéseken, érzelmi viharokon megy keresztül a vers alanya, a költő, aki mögött nyilvánvalóan ott áll a vers írója is, aki szintén költő. Mekkora lehet az átfedés, tűnődtem, és vajon hogyan hangzanának a versek egyes szám első személyben. Ennek kapcsán jutott eszembe Pablo Neruda Walking around-ja, ami szó szerint így kezdődik: „Van, hogy belefáradok abba, hogy ember vagyok.” Somlyó kissé nagyvonalúan fordította ezt a sort, és egyébként az egész verset is. Az eredetinek minden sora elképesztően erős, a Somlyó-féle változatban a vers több helyen elgyengül, suta lesz. De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy azon tűnődtem, vajon miért van szüksége Kövesnek a távolító harmadik személy használatára – azon kívül, hogy jó játéknak tűnt a Hogy van a költő?-kérdésre olyan versekkel válaszolni, amelyeknek a felütésében a kérdés szavai szerepelnek felcserélve. A Hogy vagyok?-gyal ezt nem lehetne megcsinálni. Vagy mégis? Hogy vagyok? Vagyok, hogy ne legyek. Vagyok, hogy ne legyek. Mondjuk, Edit. A Neruda-versre visszatérve: kipróbáltam, hogyan hangzana a vers a Köves-féle távolítással. Van, hogy a költő belefárad abba, hogy ő ember. Köves István Egy pirulás margójára című verse így kezdődik: Van úgy a költő, hogy szégyelli embervoltát
|
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
