NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó)
Legutóbbi olvasó: 2024-05-08 00:46 Összes olvasás: 72479| 156. | [tulajdonos]: annyira-esztelen-hogy-csakis | 2018-10-17 13:12 |
„Az öldöklő angyal”-ban a személyzet úgy hagyja el a házat, mint a patkányok a süllyedő hajót. A jól nevelt arisztokrata társaságnak a Gondviselés utcában ez fel sem tűnik. Opera után vannak, vacsoráznak, beszélgetnek, kedélyesen zenélnek. Tíz órakor, az illemnek megfelelően, a vendégek szedelőzködni kezdenek, néhányan el is indulnak a kijárat felé, a küszöbnél azonban megtorpannak. Mintha lenne ott valami, ami megakadályozza, hogy távozzanak.
Maradnak hát. És ahogy telik az idő, egyre jobban kivetkőznek magukból. (A kultúra úgy hull le róluk, mint a ruha…) Egy öreg úr keres magának egy kényelmes kanapét a hallban, és csendesen álomba merül. A film is egyre álomszerűbbé válik. A valóságosnak tűnő térben a valóságosnak tűnő szereplők egyre furcsább dolgokat mondanak és tesznek. Egy nő retiküljéből csirkelábak kandikálnak elő. A palota márvánnyal borított kövezetén bárányok kocognak végig (mintha Pilinszky látomása elevenedne meg: „A bárány az, ki nem fél közülünk,/ egyedül ő, a bárány, kit megöltek./ Végigkocog az üvegtengeren/ és trónra száll. És megnyitja a könyvet.”)
A bárányok akadály nélkül vonulnak le-föl. A szereplők úgy vannak beszorulva a házba, ahol előkelő szokásaikat levetve egyre barbárabbakká és ösztön-vezéreltebbekké válnak, hogy közben ajtó-ablak nyitva áll.
Eszembe jutnak most is, mint olyan sokszor, a Hotel Kalifornia befejező sorai: „We are programmed to receive./ You can check out any time you like,/ But you can never leave!”
|
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
