NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-11-08 15:07 Összes olvasás: 95241| 727. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-16 19:07 | Mai ebéd: Karinthy Frigyes: Lakatos László: Asszonyokról. Ott nyílt ki. Majdnem megfulladtam a spenóttól, amit Anyu a sült csirkével elém tálalt.
Egyre inkább az az érzésem, jót tenne nekem, ha egy időre abbahagynám az írást. Szántó T. Gábor regényében, a Kafka macskái-ban Freud teljes írásmegvonást javasol a grafomán Kafkának. Röhej, hogy Kafkához hasonlítom magam. Ő azért letett egyet s mást, mire belebetegedett az írásba. De egyre reménytelenebbnek tűnik ez az „egész” (még ha az lenne!) „(…) az egyetlen igaz harc: a tehetség szabadságharca az ember teljes kifejezéséért” Ezt küldte ma Akáká. Köszönöm, de az én nagy küzdelmem egyelőre ott tart, hogyan kenjem fel póz nélkül a fülemre a spenótot, „a la” Karinthy (Molnár: Ndr).
Alibimozgások. Így nevezi MéBé, ha a színpadon valaki nem tud vagy nem mer őszintén kapcsolódni a mesélő történetéhez, de valamit csinálnia kell, hát kamuzik. Tudatosan persze, nincs olyan, hogy valaki nem mer kapcsolódni, a playbackszínész azért ül ott a székben, azért hallgatja végig a mesélőt, mert kapcsolódni akar. Ehhez elszántság és bátorság kell, nem lehet gyáva, nem szállhat ki a játékból, nem húzhatja le a redőnyt egy percre sem. De van, hogy a redőny magától leszalad. Sok oka lehet ennek, fáradtság, unalom (sajnos, ilyen is van, hiába ül ott úgy a „színész”, mintha a világ legérdekesebb történetét hallgatná, vannak élettelen, lélektelen történetek, amelyeknél a saját gondolatok sokkal érdekesebek tudnak lenni, ilyenkor történik az elkalandozás). Letöbbször azonban az okozza a redőnylezuhanást, hogy a mesélő története a „színész” fehér foltjára esik. Valamilyen énvédő mechanizmus odatolja az egész történetet, arra a területre, ahol a sivatag van. De még csak nem is sivatag, mert ott legalább van élet, hanem egy igazán üres, vákuumos területre, ahonnan mintha kiszippantották volna a levegőt. Minden „színész” átél ilyen se kép, se hang ürességet. A legtapasztaltabb is. Szerencsére a playback-színpad nem az egyénieskedés színtere, ott kizárólag csapatmunkával lehet célt érni. A „fehérfoltos” tag meg tud bújni a többiek háta mögött valamilyen alibimozgással. Csinál valamit, maga sem tudja, mit. Alig várja, hogy végetérjen a játék, és levonulhasson a színpadról. Kínosnak érzi az egészet. Na, most ilyenkor szokott megtörténni az az érdekes fordulat, hogy a mesélő a feedback-körben külön kiemeli az alibimozgást végző színész játékát, hogy az mennyire PONTOSAN azt fejezte ki, amit ő érez a saját történetével kapcsolatban. Valamilyen oknál fogva (én a kollektív tudattalant okolom), a nem tudatos mozgással sokszor jobban rá lehet hangolódni a mélyebben fekvő tartalmakra, és előfordul, hogy a mesélő is több mindent bele tud vetíteni egy így létrejövő „valamibe”, mint a nagyon karakteresen, nagyon tudatosan megfogalmazott interpretációba. Nem tudom pontosan felidézni, miről jutott ez eszembe. Talán azon tűnődtem, hogy milyen hatalmas vetítővásznakat tartunk egymás elé akarva akaratlanul is mindenféle tudatos/tudattalan elmozdulásainkkal. Vagy akár csak a mozdulatlanságunkkal is.
A fentieket még tegnap írtam. Elalvás előtt egy ujj jelent meg előttem. Egy kíváncsi gyerekujj, amely lassan, félve közelít egy kődarab felé. Meg akarja érinteni, de végül nem meri. Mintha attól félne, hogy az a kő nem kő, csak annak tetteti magát. A kő méretét nem lehet megállapítani, ha közel van, ökölnagyságú, ha egy távoli kőnek az odavetülése, lehet egészen hatalmas is. Az optikai viszonyoktól függ, mekkora. Nem lehet kiszámítani, érdemes-e bolygatni a (talán-nem-is-)kő nyugalmát.
Egy másik kép is beúszott elalvás előtt, de az már egy valóságos emlék volt. A középső fiam, amikor kicsi volt, egy év körüli, vagy még kisebb, nemigen tudott járni, mert babakocsiban vittem sétálni (vagy boltba, vagy a nagyobbik fiam elé az iskolába). Egy plusz fél órát mindig rá kellett szánnom arra, hogy amikor a házunkhoz közeli utcában folyó építkezéshez érünk, megállunk bámészkodni. Egy irodaház alapjait ásták ki ott akkoriban a művházzal átellenben, a falu egykori mozija helyén (újabb transformer!). Ki volt fordulva a föld gyomra, a mélyedésekben összegyűlt az esővíz, szanaszét építési anyagok, műanyag fóliák, csövek… Egy gép morogva a betont keverte. Én régebben az ilyen látvány mellett gyorsan elhaladtam, talán még a szememet is lesütöttem, mintha valami illetlen dolgot kellen látnom, ha odanéznék. A kisfiam, Gé viszont teljesen odavolt az ilyen látnivalókért. Meg kellett állnunk hosszú percekre, nekem úgy tűnt eleinte, hogy az örökkévalóságig. Hogy ne fosszam meg a gyermekemet az élménytől (nem azért szültem), és ne toporogjak mellette türelmetlenül, kénytelen voltam leszoktatni magam az ellenérzésről, megpróbáltam az ő szemével látni mindazt, ami addig nekem csak a nyugalmam megzavarására alkalmas rendetlenségnek tűnt. A vége az lett, hogy ott pihentem ki magam. Egészen meditatív állapotba tudtam kerülni az addig nyugtalanítónak talált részletek megfigyelésével. A betonkeverő-gépet -- amit Gabó botondkeverő-gépnek keresztelt el a szomszédunkban lakó fiúról--, azóta kedvelem. Később, jóval később, amikor újra kezembe került a Gyöngéd barbárok, jutott eszembe, hogy Hrabal festőbarátja is rajongott az ilyen kifordultságokért. Nem találom azt a részletet, pedig jó lenni előkeríteni. Megnyugodnék tőle.
Minden szerelmes nő azt hiszi, ő különb, még Juditnál is, akinek majdnem sikerült változtatnia a Kékszakállról alkotott képen. Én, harmincéves házassággal a hátam mögött néha már elhiszem, hogy sikerült „kicsellóznom” a sorsot („a la” Ottlik). Egyre rövidebb időszakokra zárul rám a palota utolsó ajtaja. De még mindig elcsodálkozom ilyenkor. Mint, amikor a katonaságnál valakit, csak azért, mert él, sötétzárkába zárnak. Az lehet ilyen. (A férjemről tudom, hogy amikor katona volt, kínjában többször elnevette, ha a tisztek csesztettek valakit. Így került zárkába –ha nem is sötétbe – kétszer, ah jól tudom.) De ki lehet kerülni a zárkából, még a sötétből is. Sherlock-féle elmepaloták és hasonlók segítségével. Meg a hitetlenkedés miatt is: az ember egyszerűen nem hiszi el, hogy bizonyos dolgok vele megtörténhetnek. „A zongora” című filmben az a tekintet, amikor a férj levágja a néma nő ujját. Aki, ki tudja mitől néma, már eleve. Ez, persze, most megint csak egy hatásvadász grafomán írás. Nem kell komolyan venni. Már csak azért sem, mert amióta Debrecenben vagyok rendszeresen átküldöm a naplómat a férjemnek. Szia, Andris.
"Minden asszonyban két asszony lakik. Az egyik: azé a férfié, aki a másikat szereti benne. (És a másik is.) A másik azé, aki az egyiket. Így csal a leghűbb asszony is. Is?" (Karinthy Frigyes: Lakatos László: Asszonyokról, in: Így írtok ti).
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
