NAPLÓK: MMA - The real thing Legutóbbi olvasó: 2025-09-10 00:14 Összes olvasás: 6171| 10. | [tulajdonos]: kinyír | 2013-09-03 13:55 | Régi barátom előbb a megfélemlítés technikáiról mesél. Hogyan lehet kalodába zárni közszolgákat, pedagógusokat, vízműdolgozókat, újságírókat, könyvtárosokat, szerelőket, vállalkozókat. Bármilyen ellenzéki program, megmozdulás retorzióval jár. Mennek ki a megfigyelők. Mindenki tudja, kik azok. Nézik az elvtársak, hogy ott vagy. Felírják a neved. Aztán megbosszulják a szervezőn, a helyen, és magukon az ellenzékieken. Aki bármilyen szerepet vállal, utána nyúlnak, nem taníthat, nem dolgozhat. Ha arrébb megy, néhány várossal, mondjuk, odaszólnak. Másnapra eltűnik az aláírt szerződés, a kolléga mégsem alkalmas pedagógusnak, mégsem jó vízügyi szakember. Ha a naiv lélek nem érti meg, mi baj, akkor a régi ispán, aki azóta pénzügyi szakértő a székesfővárosban, üzen. Vagy az új üzen. Vagy csak egy elvtárs utalgat az utcasarkon. Hogy bármit próbál, bárhová szeretne elhelyezkedni, ki fogják nyírni. Ez a szép szavuk. Ezt használják. A kinyírást. Ki fogunk nyírni, ezt mondja a hazáját, megyéjét szerető nemzeti szív. És meg is csinálja. Aztán olyan is van, hogy valaki elköltözik. A Dunántúl paradicsomi lehetőségekkel kecsegtet: állások, gyárak, stadionok. De az elvtársak kitartóak és vérszomjasak. Elvtársak mindenütt vannak. Oda lehet nekik szólni. Ismeretlen elvtársak, de majd ők is szólnak valamiért. És akkor ott is sikerül. Reménytelenné, nyomorulttá tenni képzett, szorgalmas, tenni vágyó magyar emberek életét. Hobbiból. Bosszúból. Mert a hazafiasnak mondott szív, és a nemzetinek nevezett kegyetlenség gyári üzeme ezt kívánja.
És látja ezt mindenki, látja nagyon jól. Nyolcmillió ember néma tartománya a magyar vidék, és egy se meri mondani, hogy ne éljen Eduárd. Tükör előtt állunk, kifordított walesi bárdok: nyomor és rettegés. Egyik magyar teszi ezt a másik magyarral. Honfitárssal, régi egyetemi baráttal. Egykori szorgalmas városvezetővel. A magát hazafinak nevező üzleti érdekcsoport. Tűnjél el ebből az országból, ezt üzenik, amikor konkrétak. És akik feladják, el is tűnnek. Csak most értettem meg azt a hatszázezer ember. Aki hányt a habokra. És kitántorgott innen. Mert megunta, hogy féljen. Mert megüzenték neki. A nemzeti keblek. A dagadó hazafiak.
Lehetne jönni vele, igen. Hogy akkor ki árul el és mit. Hogy ki a hazának elvesztője. Hogy ki adja el piti ügyekért, két fillérért. Mindenét. De mire lenne jó? Mit segítene? Különösen azokon, akik nem mernek szólni, akik, ha kenyeret akarnak, hallgatniuk kell.
A török dúlások után az én kedves megyémben alig néhány ezren laktak. Egyszer már sikerült újra kezdeni. Igaz, akkor nem mi pusztítottuk el saját magunkat.
G. K. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
