Ady Andre
Rohanunk a forradalomba
Utólszor raktak katonákat, Pandúrt s vérebeket nyakunkba: Végig-kacag vidám testünkön Győzedelmes tervünk: a Munka. Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek, Rabságok, sebek, búk és keservek Izzadtságos, rossz, magyar földjét S ha most támadunk, le nem vernek.
A csúf Halált itt vetették el Soha-soha ki-nem-kelésre És ma mégis a Duna-tájon Legbujább a harag vetése S itt liheg a Halál virradatban, Mint szabadulás hite a rabban, Ez a legkülömb élet-sejtő Ma nálunk jár-kél legvigabban.
Néztek bármerre, sorsot láttok És isteni robbantó kedvet, Élettel-kináltak aggódnak S buta haldoklók lelkesednek: Nép készül az ó selejtes bűnre S mielőtt a régi mód letünne, Már összefogva az új itt áll Glóriásan és fölkészülve.
Minden a Sorsé, szeressétek, Őt is, a vad, geszti bolondot, A gyujtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot. Mert ő is az Idők kiküldöttje S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja, Ez a világnak nem közösse.
Bécs, babona, gróf-gőg, irigység, Keletiség, zsandár, alázat, Egy Isten se tudná lefogni Ereinkben ma már a lázat. Ma még tán egymást összetévesztjük, Holnap egy leszünk, észre se vesszük. Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt, Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.
Hallgassátok az esték zümjét S friss sóhaját a reggeleknek: Budapestnek futós uccáin S falvak csöndjén dühök remegnek. Süpped a föld, ha súlyosat hágunk, Olyat látunk, amit sohse láttunk: Oldódik a nyári melegben Fagyos, keserves, magyar átkunk.
Eljött hát végre a pusztánkba Isten szent küldöttje: a Sátán. Szüzek voltunk a forradalmak Magas, piros, hős nászi-ágyán. De bőrünk alól kisüt lobogva Már vérünk, e bús, mindeddig lomha. Csönd van, mintha nem is rezzennénk S rohanunk a forradalomba.
|