DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2827 szerző 36781 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Tiszai P Imre
  Velük
Új maradandokkok

Tamási József: Bandi
Bara Anna: nyitna zárva, avagy valaha összetartoztak
Kosztolányi Mária: bárányok földje
Szilágyi Erzsébet: sok éve
Vezsenyi Ildikó: Szaggatott kilégzés két hosszú szünettel a végén
Szilasi Katalin: aranyfa
Nyári lászló: Ázom
Szakállas Zsolt: BOLOND LÁNY V. szürrealista kispróza
Nyári lászló: Fogd meg
Tóth Gabriella: azok az idők
FRISS FÓRUMOK

Tóth Gabriella 5 órája
Szakállas Zsolt 6 órája
Bánfai Zsolt 8 órája
DOKK_FAQ 12 órája
Gyors & Gyilkos 13 órája
Nagyító 14 órája
Tóth János Janus 1 napja
Petz György 1 napja
Szilágyi Erzsébet 1 napja
Sági Ferenc Dénes 1 napja
Mórotz Krisztina 1 napja
Tamási József 2 napja
Vezsenyi Ildikó 3 napja
Kosztolányi Mária 3 napja
Bara Anna 4 napja
Csapó Angéla 4 napja
Jónásné Göncz Zsuzsánna 4 napja
Péter Béla 4 napja
Lantos Tímea 4 napja
Kántor Zsolt 4 napja
FRISS NAPLÓK

 Hamu és hajnali szél (mesék) 2 perce
Helka 3 órája
leállósáv 6 órája
Vendég 8 órája
nélküled 11 órája
Sorrento 13 órája
Gedichte 14 órája
Hetedíziglen 16 órája
Bara 17 órája
Etzel Mark Bartfelder 18 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 22 órája
történések 23 órája
Qui? 1 napja
Juli 1 napja
K.Mária 2 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK
Kávé, tejszín nélkül bloggernek 1 feldolgozatlan üzenete van.
Kezelésükhöz itt léphet be.


NAPLÓK: Kávé, tejszín nélkül
Legutóbbi olvasó: 2019-12-12 08:43 Összes olvasás: 29958

Korábbi hozzászólások:  
153. [tulajdonos]: 104.2013-10-07 08:32

Augusztus elején leült mellém egy néni. Nem mondhatnám, hogy örültem. Az enyémen kívül még volt ott három szabad pad. Miért pont mellém tetszik? Azt hiszi, cseppet sem gyanús? Egy ilyen virágokkal pettyezett otthonkában, mely olyan kék, és úgy zörög, mint a szél. Talán nem tudja, hogy én az őr vagyok? Olvasok éppen. Olvasni szeretnék, néni.
"Micsoda dolog ez, mondja? Túlélni az embernek a saját fiát? Szerette a könyveket ő is. Krimiket főleg." Mintha görögdinnyét lékelnénk, csókolom. Reccsen a héj, és máris a lényegnél vagyunk. Ellenállásnak értelme semmi. Föl kell emelnem a fejemet. Oda fordítani felé, belenézni a szemébe, és látni, hogy máris elfutotta a könny. Menekülési útvonal: csak a munka. Könyvemet összecsukom. A néni rápillant a címre. Most és egykor.
A másik oldalon, a hinták mögött, dohányozni kezdett három huligán. Bocsánat, egy pillanatra. Megkönnyebbülés. Felállok és megyek. Balra tőlem égbe épített vár. Szemben a hinták. Jobbra vízlelőhely, azon túl az angol seregek cölöperődje. Itt nem szabad cigarettázni, sajnálom. Még nekem sem, képzelhetik. Ki van írva. Bár nem tudom, mit tehetnék, ha ügyet sem vetnének rám. Talán figyelmeztetni őket, hogy a munkatársam ebédelni ment, de nemsokára visszatér. Arcom szigorú. Csavargatom a rádió gombját, míg engedelmesen távoznak az elkövetők.
Visszatérésem akadályba nem ütközik. Kisfiúk és kislányok futkároznak a vízlelőhelytől az égbe épített várig, sőt, azon is túl, ostromolják a páncélvonatot, kúsznak-másznak a libikókán, s a legügyesebbek néha az egy helyben pörgő hintán képezik pilótának magukat. Iszonyú hőség van. Kifújom magam. Elhelyezkedem a néni mellett, és látom, hogy váratlanul, de folytatólagosan szabálysértő magatartást tanúsít. Távollétemben két doboz sört vett elő. Hosszú kortyokban issza-issza. Úgyszólván hátba szúrt. Renitens. Most fel kell szólítanom, hogy legyen szíves ezt abbahagyni. Ellenállásnak semmi értelme. Ez új szabály? - kérdi nagyon kedvesen. Nem is tudtam róla, köszönöm, hogy szólt. A csuklóján és a kézfején érdekes, baljós mintákat rajzolnak a vénák. Mostantól mindkét doboz sört szigorúan az ölébe szorítja. Nem iszik. Mesél.


152. [tulajdonos]: 103.2013-09-16 19:50

Nem is tudom, mire hozta fel példának ezt a docens úr. De egyszer csak mondta, hogy voltak ezek a jászberényi mentősök, egészen friss eset, fel is kaptam a fejem, hallottunk-e róla. Hogy ezek a mentősök abban a helyiségben, ahol az eszközeiket sterillé kellett volna tenni, kolbászt töltöttek és disznót vágtak, de lehet, hogy csak a garázsban, mindenesetre két szék között kifeszített zsinóron illatoztak a kolbászok, és mi nevettünk. Azután, tételezte fel a docens úr, ha volt valami sürgős hívás, akkor nyilván csak úgy elindultak, kiejtették kezükből a nyers húst, a fokhagymát, gyerünk, mentsünk meg valakit, és ha az illető ebbe belehalt: milyen jó szag van itt, ez lehetett az utolsó gondolata. És azt hiszem, a docens úr ezt arra hozta fel igazán szemléltető példaként, hogy mik vannak; miféle attitűddel nem szabad nekünk munkát végezni vagyonőri és magánnyomozói funkcióban, mert akkor az igazolványunkat bevonják, esetleg még letöltendő börtönbüntetés is kinéz. Szóval, hogy a miránk vonatkozó szabályokat mindenkor be kell tartani, mert az emberi természet kiszámíthatatlan és gyarló, még ha most mindenki eskü alatt vallaná is, hogy sohasem jutott eszébe őrbódéban vágni disznót, vagy figyelmen kívül hagyva a munkaköri leírást, felszólítás nélkül csak úgy agyonlőni valakit. Ötven-hatvan leendő biztonsági őr, és titokzatos magánnyomozó ingott-ringott, bólogatott egyszerre, a Katona József Középiskola nagytermében, igen jó hangulat alakult ki, hála a docens úr iróniájának, és a jászberényi húsfeldolgozó mentőállomásnak. Mi bizony, nézhettünk végig magunkon büszkén, köszönhetően a docens úréhoz hasonló fővárosi neveltetésünknek, tanultságunknak, sohase követnénk el ilyen ostobaságot. Szerintem még azok a tanulók is azonosulhattak velünk egy pillanatra, akik csupán az oktatás kedvéért, kora hajnalban érkeztek valami nyomorúságos porfészekből személyvonattal. Az ő arcukra ült ki a legszélesebb mosoly.
15 perces szünetünk nyugalomban, és egyáltalán nem fárasztó elkülönültségben telt. Mint a legtöbben, én sem álltam szóba a többiekkel, hanem inkább Kevin Costner-féle testőrhallgatagságba burkolóztam, barna bőrdzsekim zsebéből határozott mozdulattal vettem elő a cigarettát és gyújtottam meg, természetesen már kint az iskola épülete előtt, a szeptemberi napsütésben messzire nyújtózó Váci úton, a zsúfolt parkolóban, máris szinte vallásos áhítattal adózva a rám vonatkozó mindenkori szabályoknak és leselkedő veszélyeknek. Majd, ahogy tekintetemet körbe hordoztam a többi néma alakon, magamban így szóltam hozzájuk: „Kiscsákók! Én már több mint három hónapja állásban vagyok! Engem már vég-le-ge-sí-tett-ek!” S hogy ne kelljen ezt fennhangon is elmondanom , véletlenül éppen a cég által adományozott, sokzsebes fekete vászonnadrágot viseltem, amit egyébként olyan kedvetlenül szoktam szék mellé hajítani esténként, és amit joggal csúfolok magamban SS-egyenruha-tartozéknak. Habár, állítólag nincsenek véletlenek. Vagy bármi, amit még szégyellhetnék.

151. [tulajdonos]: 102. Az igzságtalanságról2013-09-07 14:57

Tíz éves lehetett a kislány. Rövid farmerszoknyát viselt, halványlila bokazoknit, és a hátán hasonló színű óriási iskolatáskát. Jobb kezében fekete-fehér keverékkutya pórázát tartotta, akit semmi másnak nem nevezhetett el, csakis Pamacsnak. Éppen az orrom előtt, a játszótér bejáratánál találkoztak össze a nagymamával.
Maaamaa! - kezdte mindjárt a kislány – Én annyi homokot kaptam ma be, hogy még a fülemből is folyik!
Számomra lehetetlen volt megállapítani, vajon tényleg panaszkodik-e. Fejét mindenesetre oldalra biccentette, szabad kezének mutatóujját fülébe dugta, és úgy húzta ki onnan, gyors, teátrális mozdulattal, mint valami féregjáratból. Szinte hallani lehetett, ahogy sebzi a bőrét, súrlódik a homok.
Mert belefeküdtél! - kiáltotta a hatalmas orrú öregasszony, aki görnyesztő szatyrokat cipelt, lábai egészen furcsa szögben találkoztak a földdel, s pöttyös, kék otthonkája meztelenül hagyta foltos karjait.
Nem feküdtem bele! - toppantott a kislány.
Láttam! - görnyedt előre még jobban a nagyi – Te is meg a Lilike is. Be-le-fe-küd-te-tek!
Ezen a ponton értek legközelebb egymáshoz, s félő volt, hogy a megbántott kislány összeütközést provokál. Fölszegte az állát; termetét is, hangjának erejét is már-már megkettőzte a felháborodás.
Az tegnap volt … nem ma! - kiáltotta, majd sarkon fordult, faképnél hagyta a nagymamát, és úgy tűnt, hogy többé nem is hajlandó együtt mutatkozni vele. Kutyája boldogan szimatolt, lábához simult, előre-hátra kocogott; hetykén égnek meredő farka messziről hazudta: nincs mitől félni.



150. [tulajdonos]: 101.2013-09-04 12:08

Akármilyen lassan telnek a napok, az idő rohan. E két állítás közötti csillogó feketeség: reggeli kávém, melyet az abonyi utcai ház udvarán, kőzúzalékot és kerítésre hasaló vaskos törzsű fát bámulva fogyasztok el. Fölöttem öngyújtó kattan. Különös természetű ápolónő jött ki az erkélyre dohányozni; tekintetünk előbb-utóbb összeakad. Felkészülök a köszönésre. Alacsony, egészen gömbölyű asszony, fekete kiskabátban. „Jóóóó napot!”- válaszol olyan hangsúllyal, mintha kezdettől fogva tudhatná rólam, hogy nem csak megbocsájtható huncutságokat, hanem ordenáré gazemberségeket is szoktam elkövetni. Mögötte, valahol a csöndes lakásban egy idős, beteg ember, akit még sohasem láttam, azt sem tudom, férfi-e vagy nő. Üldögélek a lépcsőn.
Maga biciklivel jár – mondja az ápolónő - , nem tudja milyen az, minden reggel a buszon zötykölődni.
Nyelvemen, mintha édes, kemény cukrot szopogatnék, piros foltot hagy a tiltakozás. De valami óvatosságra int. Inkább hallgatok.
Amikor közel nyomakodnak hozzám, és hajuk az ölembe hull – folytatja a nő - , az tényleg kibírhatatlan.
Alulról felfelé nézek rá, zavartan bólogatok. Nemsokára elnyomja a csikket, vállán bőrtáskát igazít, kulcsok zörögnek, hallom, hogy lefelé jön a lépcsőn. Úgy tűnik, tökéletesen megfeledkezett rólam, s mielőtt a kijárathoz ér, jóízűen, mélyről jövően büfög maga elé.
Tíz óra lehet. Bal kéz felől, a mohával borított kövön nyomot hagyott hússzínű bögrém. Csak egyetlen hátránya van, szólnék az ápolónő után, hogy ilyen közel a Városligethez, fákkal dúsan beültetett utcába költöztem. Már augusztus közepe óta mindenfelől, megállíthatatlanul peregnek ölembe a nyár undorító hajszálai.


149. [tulajdonos]: 100.2013-07-18 17:21

A Petőfi utcát kettérepesztette a Petőfi tér, folyót egy ék alakú sziget, és ennek a szigetnek kiszélesedő meredélyén nem is állhatott más, mint a Petőfi Sándor Óvoda és Általános Iskola, cementlábú, piros, kék, okkersárga vasrácsok közé kerítve. A nem túl széles folyó egyik ága hirtelen elhalt az iskola sarkánál, míg a másik vígan folydogált tovább, messze-messze, akác- és vadsóska illatban, vagy jégcsapokkal díszített ereszek alatt, a Posztógyár utcai kereszteződésig. Itt éltünk mi, ezen a hosszanti ágon, zöld kovácsoltvas kapu mögött, az ötvenkilences számú házban. Petőfi Sándor mellszobra pedig a Petőfi téren állt, nézett az örökkévalóságba vakon, míg esténként a kisdobosok és úttörők körülötte fogócskáztak, vagy homlokukat a hűvös, fehér kőnek támasztva kezdték a bújócskát. Aki ezen a környéken nőtt fel, és mégsem lett belőle költő, forradalmár vagy legalább posztógyáros, az magára vessen.

Mama pesti lány. Valaha még a Róbert Károly körúton is lakott, és én mondom, hogy ez a Róbert Károly körút csodálatos egy környék lehetett, mert mindenkinek megváltozik a hangja, ha szóba kerül, elegánsabban, mesésebben kell kiejteni, nem úgy, mint azt, hogy Csepel; de akkor a mamának még másik munkája volt, másik szobakonyhája és másik férje, valami rongyos csirkefogó.
Öt éves koromtól kezdve neveltetésem fő iránya, hogy efféle rongyos csirkefogó ne legyen belőlem. Ne igyak, ne kártyázzak, ne legyek lusta és ne nőzzek, szóval, ne legyek olyan, mint állítólag az apám, a mama apja, a férjei, a szomszéd, a szomszéd apja és fia, a teljes gyűlölt rokonságunk, és általában véve minden férfi. Nekem erre, hála istennek, van is némi esélyem. Mert az én kis kerek arcom annyira szép, ha rendesen megfésül engem a mama, akár egy kislányé, és ha az volnék, egy kislány, akkor hívhatnának engem Zsuzsikának.

„Megy a Zsuzsi vonat, csattognak a kerekek ...”

Előveszem a főzőkanalat!
Ne!
Kikapsz!
Ne!
Ó, te rosszaság!
Én nem vagyok rosszaság!
Csak a rosszaságot tanulod mindenkitől.
Nem!
De!
Nem!
Előveszem a főzőkanalat.

Negyven évvel később, feminin alkatomat így nyugtázta egy bedühödött autós:
„Miért nem takarodsz innen a kurva anyádba, te hormonzavaros idióta?!”
Biztosan a harag beszélt belőle.

Az előző párbeszéd édelegve és bájologva talpcsiklandozás közben:
Előveszem a főzőkanalat!
Ne!
Kikapsz!
Ne!
Jaj, te rosszaság!
Én nem vagyok rosszaság!
Csak a rosszat tanulod mindenkitől.
Nem is!
De is!
Nem is!
Megmondalak az apádnak.
Engem nem, engem nem, én kiskutya vagyok.

Az emlékeimben szinte mindig nyár van. Mintha minden, ami számításba jöhet nyáron történt volna velem, vagy mintha soha semmi nem számított volna, csak az, hogy süt a nap.

„...vígan énekelnek az úttörő gyerekek.”

Mama most honthyhanna-hangján, a fürdővíz melegítése közben megtanít nekem egy dalt, melyet ő maga is a saját mamájától tanult, repesve várom. Közvetlenül és humorosan azt akarja mondani vele, hogy lopni nem szabad, átvitt értelemben pedig azt, hogy a rosszaság mindig lelepleződik, a kis csalafintáknak reménykedni nem érdemes, előbb-utóbb úgyis megkapják büntetésüket. Hallgassuk meg ezt a tisztán áradó természetes szopránt, amint hangról hangra fölfelé kapaszkodik, majd ugyanilyen szabályos léptekkel ereszkedik alá:
Dó, ré, mí, fá, szó, lá, tí, dó,
szalonnát lopott a zsidó.
De a hentes észrevette,
a kolbásszal jól elverte.

Egyetlen hangot sem téveszt el. Nekem is jók az adottságaim, könnyedén tanulok, főleg, hogy közben végig felszabadultan kacagunk. Amikor mama azt énekli, hogy „a kolbásszal jól elverte”, fenyegetően felemeli egyik kezét, de ahelyett, hogy megütne csak csikiz és hajtogatja: „úgy ám, büdös kölyke, úgy ám büdös kölyke!”, én meg csak nevetek és nevetek. Olyan kicsi vagyok még, olyan friss és vidám. Csak az éjszakák ne jönnének. Mert a sötétben valami borzasztó dolog történik velem, és reggelente magam alá vizelve, hideg, sárga tócsában ébredek.


148. [tulajdonos]: 99. kis múlt2013-07-15 18:26

Első barátom mindjárt egy furcsa szempár. Nagyanyám könyörtelen megfogalmazásában: „annak a kölyöknek kiégette egyik szemét a mész”. Ettől persze a mama még nem érzékenyült el, inkább sorompóba állt, hogy semmiképp ne barátkozzak olyan fiúval, aki nagyobb és furcsább nálam, akinek „a szeme sem áll jól”, sőt, a szemébe nézni ennyire rossz érzés.

Mama nagy, szürke dézsában mosogat és közben énekel. „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék ...”
Úgy énekel, mint Honthy Hanna, talán egy kicsit szebben. Mindjárt következik, hogy „Hajmási Péter, Hajmási Pál …”
Piros-fehér kockás konyharuhával törölgetek, és egy életre megtanulom a dalokat. De csak nagyon sokára tudom meg, mi az a barométer, mi az, hogy imponál.

Mama és papa nem barátkoznak senkivel. Körülöttük mintha mindenkinek kiégette volna szemét a mész. Talán azért, mert nem idevalók, ahogy a többiek sem, erre a gyártelepre, mindenki csak úgy, nemrég jött valahonnan. Mondjuk, húsz-harminc éve.
Apámnak állítólag vannak haverjai, de nyilvánvaló, hogy csak a pénzéért szeretik. Mama biztos benne.
Apám festő-mázoló, maszekba keres egész jól, de mi ebből sohase látunk semmit. Elkölti az egészet nőkre meg haverokra. Vacsora után piros arccal áll a szoba közepén és kiabál a mamával: „mert maga aztán mindent jobban tud!” Semmi kedvem megint öblíteni és törölgetni a tányérokat. Sietek lefeküdni, és dúdolgatom magamban, hogy „aki ...neka szeme fekete”. Ez a rész nagyon tetszik.

Nem emlékszem a nevére. Sanyi vagy Gyuri vagy Gabi vagy Feri vagy Laci vagy Józsi vagy Tibi vagy Lali. Ezekből a picsa unalmas nevekből lehetett válogatni a gyártelepen. Pontosan így hívták a dicső felmenőket is, apámat például hajszálra ugyanúgy mint engem és nagyapámat. Mintha nem is utódok és generációk lennénk, hanem egyszerű klónok, többé-kevésbé kezelhető idegrendszeri eltérésekkel. Kovács Tibi vagy Szőke Imi három kiadásban. Hát nem mindegy? Csak a munkát ne rühelljék.

A mész: fehér por. Vászonnadrágos, pecsétes trikós férfiak hordozzák körbe-körbe a gyártelepi utcákon, nyeles teknőben, fakerekű talicskában, nejlonzsákban, vigyorognak és dohányoznak, minden falat le fognak meszelni, minden budit fertőtlenítenek, vizet öntenek a mészbe, fröcsköl, és fúj a szél, egymásra dőlnek a fekete eperfák, beteg szamárhangon bőgnek a szőlőtőkék, ribizlibokrok és kardvirágok, a kíváncsi kisfiúk csapata csattogva fut, rohan hazafelé, kigyulladt szemgolyókkal, szemükre szorított apró ujjaik közül láng csap a szúnyoghálós ablakokra. De velem minden rendben. Nagyanyám a kapu előtt áll a szoknyaszakító szélben és a nevemet kiáltozza. „Imi ...Imi” Elkészült az ebéd, finom illatok szállnak. Húslevest, főtt kukoricát, piros dinnyét és rántott húst fogunk enni. Ilyen ez a nyár. Mielőtt asztalhoz ülünk, megkérdezem a mamát, hogy szép vagyok-e. Szemeim érintetlenek és kékebbek, mint a betonút. Vigyáztam. Elkerültem a meszes gödröket és nem néztem oda, mikor a fekete maszkos ember hegeszteni kezdett. Pedig az a legizgalmasabb, ellenállhatatlanul vonzó látvány errefelé.





147. [tulajdonos]: 98.2013-07-01 10:58

Tanultam egy számomra teljesen új kifejezést, így szól: „hasábrádió”. Egyik főnököm használta reggeli eligazításon, midőn figyelmeztette az állományt: a Nap teret biztosító őr ne kezdjen intézkedésbe három-négy drogossal szemben, inkább telefonon vagy rádión kérjen segítséget. „Igyekszünk minél előbb üzembe helyezni a hasábrádiókat” - tette hozzá, és én máris olvadozni kezdtem a gyönyörűségtől, annyira nem hétköznapian, szakszerűen hangzott ez a szó, oly igen ragyogott belőle valamiféle technokrata józsefvárosi arisztokratizmus, hozzáértés, irányító segítőkészség és atyai aggodalom, mint feketerigó tollai közül a reggeli harmat. Szóval, ha valaha is keresgélnem kellene az okot, s nem jutna azonnal eszembe, miért szeretném hátralevő életemet volt rendőrök vagy magas nyugdíjú elektroműszerészek között tölteni, csak veregessétek meg a vállamat és dúdoljátok a fülembe: „hasábrádió”.

A Nap téren látszólag semmi sincs, amit őrizni lehetne, fehér vaskerítéssel övezett gondozatlan park, még csak nem is játszótér, sóderos talaj, néhány pad és bokor, szétdobált csikkek. Területe maximum három szobás lakásé. Amikor elhúz fölöttünk egy utasszállító gép, jellegzetes hangja ránk zuhan és ide-oda verődik a lakótelepi házak falai között; nem zárom ki, hogy valójában ez a Nap tér különlegessége, ez a láthatatlan, bőrlabdaként pattogó dübörgés.

Kollégám szerint a szemközti sorházban önkormányzati képviselő lakik, és mi az ő kedvéért üldögélünk itt, tizenkét órát egy padon, marcona tekintettel hegyezzük a zabot. De mindenkor figyelmesek és szolidárisak maradunk, s ha valamelyikünk vizelni megy, készségesen a másik kezében hagyja a „hasábrádiót”. Személy szerint én nem tudok hinni ebben a képviselő-sztoriban, lehetetlen, hogy Magyarországon így működnének a dolgok.

Fantom velem egy időben lépett be a céghez, próbaidős, vékonydongájú roma férfi, akit alig egy héttel ezelőtt elsőként, szál magában vezényeltek ide, hogy a Nap teret, a tócsában fürdő feketerigókat és a laposan gördülő dübörgést legyen szíves mostantól biztosítani. Komolyan vette feladatát, bár nem tudta pontosan, mi az. Üldögélt és azon gondolkodott, mikor mehet haza ebédelni feleségéhez meg a négy kicsi lányához. Ekkor azonban valami történt, és Fantom végre nem érezte magát fölöslegesnek. Újdonat új fehér pólóját eligazgatta derekán és odalépett három férfihoz, akik injekciós tűvel épp lőtték magukat. Felszólította őket, hogy menjenek máshová drogozni. Szó szerint most nem akarnám felidézni a választ, de tény, hogy Fantom előtt hirtelen az egész életet más megvilágításba helyezte. Nem egész egy óra múlva megjelent a személyzeti irodán és felmondott.

Kollégám elment vizelni. Mellettem a padon hever a kis fekete kütyü, a varázslatos hasábrádió. Süt a nap, várakozom. Fantomra gondolok, és arra, hogy annak idején csupán egyszer beszélgettem vele, mégis hiányzik. Jehovát és az ő tanúit emlegette, konkrétan a feleségét, aki Jehova tanúja, a szeretet mindent elsöprő erejét, és makacsul, mindenképp szerette volna kitudni, hiszek-e Istenben. Kitérő választ adtam. Akkor ő elmesélte, hogy nem is olyan régen majdnem megcsalta az asszonyt, részegen, de végül nem jött össze. Másnap felütötte a Bibliát, és pont ott nyílt ki, ahol a paráznaságról esik szó. „Hú, geci, tökre kivert a víz! Komolyan mondom, hogy ebben a világban semmi se véletlen!” Így térített engem, a maga módján.

Aznap, amikor összeakadt a drogosokkal, Fantomnál nem volt telefon, se hasábrádió. Senkitől sem kérhetett segítséget, csakis Jehovától. És a válasz feltehetőleg az volt, lépjen ki, ne kockáztassa az életét. Babrálok a gombbal, föl-le tekerem a hangerőt. A park üres, drogosok sehol. Ugyan, mit mondhatnék? Hogyan kezdjem el?


146. [tulajdonos]: 97.2013-06-23 19:13

Még van fél doboz cigim, és reggel kávét is ittam. Szolgáljon mentségemül, hogy nem fanatizmusból dresszírozom magam fényevésre, hanem a „sajnálatos körülmények” kényszerítenek rá. Feljegyzésre méltónak ítélem továbbá, hogy a szilárd táplálékok fogyasztásáról könnyebb szívvel mondok le, mint károsnak mondott szenvedélyeimről. Elméleti probléma, de tanulságos és jellemző. Mivel tegnap ettem (borzasztó ízű bambuszos csirkét a Puskin utcában), és nem vagyok túlzottan éhes, most úgy gondolom, a dohányzás kedvéért örökre le tudnék mondani még a párolt lila káposztáról is. Pedig emlékszem, hogy az mennyire finom. Enyhén édesen és zsírosan, megtámasztva hagymás tört burgonyával, pirosra sült kolbászokkal, fölrepedt hasú hurkákkal koronázva. A kávé, a cigaretta ehhez képest tényleg csak keserű, de nem ez a legnagyobb baj velük. Hisz nemég olvastam, hogy a szív egyensúlyához nélkülözhetetlen a keserű íz, a szív szinte mágnesként vonzódik a keserűhöz, mert mindenekfölött képes értékelni annak esztétikáját. A keserű tehát szép. A szív egyensúlyát pedig tilos alábecsülni. Valódi probléma viszont, hogy tartósabb éhezés esetén a keserű íz mögött megbúvó koffein és a nikotin komoly szédüléseket, rosszullétet okoz. Ennélfogva helyesebb egy fényevőnek a szív számára oly fontos keserűséget is a fényből kivonnia. Ez a látszólagos ellentmondás most úgy ragyog előttem, mint egy tisztára dörzsölt, napsütötte üveghamutál, és nem is kívánok csak úgy átlépni rajta. Inkább üldögélek még itt a Törpe kocsma teraszán, előveszek egy cigarettát, rágyújtok, nézelődöm. Narancssárga locsolókocsi húz végig az Állomás utcán, mögötte a beton megfeketedik és csillogni kezd. Orrlyukaim kitágulnak, hasizmom és csípőm hirtelen ellazul, óriás levegőket veszek. Balra tőlem tizennégy kifáradt kék busz parkol a verőfényben, lassan felemelkednek és süllyednek vissza. Kőbánya lélegzik, a szíve már egyensúlyba került. Minden nagyon szép, minden pont eléggé keserű.



Olvasói hozzászólások nélkül
145. marax: 962013-06-07 20:49
Annyira tudtam - akartam tudni - hogy a végén lesz csattanó! Most gyorsan elnézést is kérek azokért a gondolatokért, amik az olvasás elején előjöttek. :)

144. [tulajdonos]: 96.2013-06-06 15:37

Besötétedett. Munka után a 37-es villamos felé vonszoltam magam a Népszínház utca szemetes torkolatában, amikor idegesen összerezzentem miattuk. Félre akartak lökni. Szandáljuk csattogott, lihegve közeledtek a hátam mögül, ketten jobbról előztek meg, egyikük viszont balról - szinte súrolt - karján kisgyerekkel. Niggerek. Mindenféle hangokat adtak ki, türelmetlen, apró hangokkal biztatták egymást. Sűrű hajú, világító talpú fekete nők, és a karonülő poronty óriás szemei, mint két mély, eget fürkésző bányató.
Sietségük fölöslegesnek bizonyult. Az ég nyugodt, ebonit kő volt, enyhén hónaljszagú. A villamos rendíthetetlenül állt, kivilágítva, hidegen. Azok végre elhagytak engem, és az első kocsihoz szaladtak. Láttam, hogy még csak nem is egymás mellé ülnek le, hanem kettő elöl, egy pedig a gyerekkel középen. Onnan fognak most egymás felé ordítozni meg nevetgélni. Olyanok ezek, mint … nem elég nekik semmi hely.
Gondoltam, a faszomat, akkor én majd inkább a hátsó kocsiba szállok. Szívtam a cigarettámat, a nyitott ajtóhoz közel, amikor észrevettem, hogy odafentről, az egyik ülésről engem bámul egy fiatal cigány nő. Elnyűtt, fekete kabátot viselt, felsőtestét előre-hátra himbálta, tekintetében földöntúli téboly, arcán himlő nyomai és iszonytató, apagyilkos révület. Hallucinálok? Én nem vagyok rasszista! Ráléptem a csikkre, és groteszk léptekkel, ólmos csípővel mentem a niggerek után.

Prohászka bácsi 62 éves becsületes képű férfi. Gondosan borotvált, szögletes parasztarcán ritkuló, hegyesre vágott bajusz. Inkább szőke mint ősz. Testalkata erőteljes, korát meghazudtolóan sportosnak látszik. Negyvenöt évig volt népitáncos, de nem ilyen elbaszott hobbiszinten, mint a mostani nyikhajok, hanem állami együttes tagjaként járta be a nagyvilágot. Azután lovász lett. Versenylovakat edzett az ügetőre, és egyszer, egyetlen nagy testű, sérült nyakú ló kedvéért majdnem zsokéliszenszet kapott. Csak ő tudta rendesen megfuttatni Sóhajt. Most viszont sötétkék zubbonyt visel, hozzá való kincstári vászonnadrágot, és szandált fekete zoknival. Megyünk a sarki közérthez és vesz nekem kávét. A barátságos közértesnővel könyvekről beszélget, térképekről és színes albumokról, meg bolhapiacokról, ahol 2-300 forintért értékes kiadványokat találni. - Nekem még csak 3500 kötetem van otthon – közli mosolyogva és huszárosan kihúzza magát. Majd rám néz. Talán hallotta már, hogy az öltözőben kezdenek engem kissé ironikusan „művészurazni”. De én csak gratulálok és bólogatok, képtelenség, hogy bármi módon beszálljak a ravaszul meghirdetett versenybe. Otthonom sincs, baszd meg! Sose volt, baszd meg! Nemhogy könyvtáram.

Fél év előtt még eljártam egy pókerterembe, és ott hallottam, hogy niggerezik a színes bőrűeket. Most ez a menő. Mellkasig kigombolt drága ingekben ülnek, törtfehér vagy rózsaszín csíkos ingekben, tolják a whiskeyt, lerészegednek és mesélik, hogy Amszterdamba járnak buzit verni. Mi van ebben? A pókertermekbe elég sok roma jár, kíváncsian feléjük sandítanak, amikor elhangzik a „nigger” szó. Hát nem vicces? A niggerek is niggerezik magukat, nincs ezzel gond, Dzsango elszabadul, meg minden.

Nyolc órán át fogunk lézengeni a városban, de már az első öt percben tudom, hogy ez fárasztó tojástánc lesz. Prohászka bácsi részéről Trianon, Csurkapista, büdös zsidók, oláhok, gaz Románia, és a MIÉP sajnálatos bukása. Kikezdhetetlen motiváció és tudományos hozzáállás. Részemről csak az örök időkre szóló reménytelenség. Faszom s fog pont itt vitatkozni vele, hiszen annyi Prohászka van már mindenhol, mint a nyű. Egyetemisták és öregek, országvezetők és kukás emberek. Kőbányán a Törpe kocsmába egy nyugdíjas urológus bizonyos ideje fokossal jár. Hol tökrészegen zsidózik, hol pedig odajön hozzám, és reszelős hangon gratulál a Weöres Sándor kötetemhez. „Ilyen se volt még, hogy a Törpében valaki Weöres Sándort olvasson!” Öt percen át, míg elszív egy cigit, a Fiesta című regényről óhajt beszélni. „Végre valaki, aki ismeri Hemingwayt!”
Megállunk az árkádok alatt a Fornettinél,, és Prohászkából előtör Trianon csillapíthatatlan fájdalma, és az axióma, hogy mi már nem is létezünk. Előtörne a többi is, de amikor csak lehet, igyekszem civil témákra terelni a szót, és mint egy körelhajlást gyakorló bokszoló, hátratett kézzel kitérek az ütések elől. „Mikor megyünk ebédelni? Visszahívhatlak egy kávéra? Mitől volt a Sóhaj nyaka annyira furcsa, beleharapott egy másik ló? ”
Elvileg kettesben kellene sétálgatnunk, de mi baszunk rá, kisvártatva csatlakozik hozzánk egy hasonló páros, úgyszintén mentor és tanítvány. A mentor jókedélyű, elnyűhetetlen alkoholista. Kancsalító barna szemei nagyobbnak tűnnek az átlagosnál, és szimpatikusan korcsolyáznak fel-alá az SZTK-keretes szemüveglencsék homorú (domború) jegén. Naná, hogy elnevezem Svejknek. Négy-öt évvel lehet fiatalabb Prohászkánál, és nincs egy mozdulata sem, ami arról árulkodna, hogy szívesen rohanná le Romániát. Olykor, ha mégis elzsidózza magát, az csak olyan, mint egy fáradt kézlegyintés, amelynek lángolt kolbász és Unicum szaga van. Zsebében keresztrejtvény, arcán örök, halovány pír.
Tanítványa szélles vállú cigány fiú zöld melegítőfelsőben. Ő sem kapott még formaruhát, mindketten civilben vagyunk, és tisztelettudóan nézünk Svejkre meg Prohászka bácsira. Prohászka éppen ott tart, hogy a bevándorlók tönkre fogják tenni Franciaországot. Is. Én ott tartok, hogy a cigány fiú hosszúkás állát, tökéletes háromszöget formázó arcát fürkészem, és elnevezem az Operaház Fantomjának. Csak egy kis, jellegzetes bajuszt kellene növesztenie. - Valamit most már csinálni kellene – mondja Prohászka. - Menjünk át a lottózóba! - vágja rá Svejk. A Fantom és én, készségesen, szó nélkül követjük őket.

Afrikai nők. Büszke tartásban ülnek velem szemben, és egyáltalán nem zajonganak. Fejüket kissé megemelve, szigorúan pillantanak rám, azután egymás felé fordulva folytatják a csevegést. Angoljuk furcsa és egyszerű, még én is értem. Jobbra ül a hatalmas szemű kisfiú és az anyuka, mintha valamit játszanának. Akkor lehunyt szemmel a villamos hűvös ablakához szorítom homlokomat. Prohászkát látom magam előtt, a Fantomot és Svejket, mind ott ülünk a lottózóban, odakint meg esik az eső. Prohászka és én kaparós sorsjegyet vettünk, de senki sem nyert. Svejk szórakozottan fejti a keresztrejtvényt, az Operaház Fantomja pedig megkérdezi tőlem, vannak-e gyerekeim. Neki négy van. - Egyszer majdnem lett nekem is – mondom zavartan - , de a barátnőm spontán elvetélt. Mennyire morbid. Újabb verseny, és mintha magyarázkodnom kellene. Ebben a pillanatban a kisfiú és az anyuka kicsit megzavarnak, énekelni kezdenek mellettem és egymáshoz érintik tenyerüket. A szöveg angol, de megdöbbenve ismerem fel a dallamot, gyerekkoromban folyton-folyvást énekeltem én is: „Ha jó a kedved, tapsolj nagyokat! Ha köztünk vagy és jó a kedved, másoknak is mutasd ezt meg, ha jó a kedved, tapsolj nagyokat!” Semmivel sem törődve, vidáman ütögetik a kezeiket össze. Hirtelen kinyitom a szemeimet, felegyenesedve rájuk nézek, és mint egy őrült üvöltök magamban: „Én ismerem ezt a dalt! Tudom, milyen érzés! Úristen! Én ... én …!” Egy pillanatra úgy hiszem, ölni tudnék ezért a nigger anyukáért.



Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-12-11 09:29 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-12-14 05:43   Napló: Hamu és hajnali szél (mesék)
2019-12-14 02:33   Napló: Helka
2019-12-13 23:46   új fórumbejegyzés: Tóth Gabriella
2019-12-13 23:38   új fórumbejegyzés: Szakállas Zsolt
2019-12-13 23:03   Napló: leállósáv
2019-12-13 21:28   Napló: Vendég
2019-12-13 21:07   új fórumbejegyzés: Bánfai Zsolt
2019-12-13 20:59   új fórumbejegyzés: Bánfai Zsolt
2019-12-13 20:41   új fórumbejegyzés: Bánfai Zsolt
2019-12-13 19:36   új fórumbejegyzés: Bánfai Zsolt