NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona Legutóbbi olvasó: 2025-09-16 11:10 Összes olvasás: 44391| 1. | [tulajdonos]: sajnos nem kitalált sztori | 2016-02-23 23:20 | Egy vak és értelmileg is sérült lány egy valamiben tűnik ki a többiek közül: szeret énekelni. Rengeteg dalt ismer, néha felcseréli a versszakokat, néha kisiklik a cérnavékony hang, mindegy. Hamis, de lelkes. Nekem nincs jó hangom, rossz se, olyan semmilyen, mint a gyenge tea. Ha énekelnem kell a foglalkozásokon, mindig megkérem T.-t, hogy segítsen. Örül, hogy segíthet. Ilyenkor perceken át mantrázza, hogy „segítek, jó?”. Néha az agyamra megy már, főleg, ha feszültebb vagyok, de valamiért tudok türelmes lenni. „Köszönöm, segíts!”-mantrázom én is. Az épelméjű és tanult énekesnő szerint T. fülhasogató hamissággal énekel, és „csak produkálja magát”. „Te, ha színpadra állsz, nem produkálod magad?”-kérdezek vissza, és ugyanúgy erőt kell vennem magamon, hogy ne mondjak valami durvábbat, mint akkor, amikor T.-nek felelgettem.
Nem tudom, miért érzek dühöt. Nem T.-nek mondta, hanem a háta mögött. Nem egyenes, nem jó, de legalább nem bántja szemtől szembe. Úgy élnek itt a fogyatékosok, mint a tojások a tartóban. Olyan egyformán, ki-és feltűnés nélkül. Aztán van valami, amiben T. mégis kitűnik. Boldog, ha énekelhet, elhiszi, hogy tud is énekelni. Kiemelkedik a tojástartóból.
De mi csak húzzuk vissza a földre, nyomjuk az orrát a semmirevalóságába, mint a kiskutyákét a piszkukba. Milyen lelki nyomorunkat demonstráljuk így, s miféle aberrált kielégülése ez a saját semmirevalóságunknak? | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
