PARIZERPICSA

Cicikkel mindent el lehet adni, így amikor befuccsol a szüleimtől megörökölt mini ABC, két napot töltök azzal, hogy minden árut felcimkézzek a Playboy–ból kivágott papírfecni–csöcsökkel.
– Ez valami vicc akar lenni? – kérdezi most egy vevő, kezében szorongatva a fülpiszkálós dobozt. Á, a fülpiszkálók! Azokra vagyok a legbüszkébb: kinyitottam a dobozt és egytől-egyig mindegyiknek a végére ragasztottam egy apró kiollózott mellbimbót, egyenest rá a fehér kis vattapamacs fejükre. Elveszem tőle az áttetsző műanyag tárolót és rázni kezdem az orra előtt: a csöcsös–pálcikák ettől egzotikus táncba kezdenek, amitől reményeim szerint beindul a vevő. De ehelyett grimaszol és azt mondja: – Ezeket a fülpiszkálókat így már nem lehet használni.
– Dehogynem! – ellenkezem, és kikapok egyet a dobozból, majd a fülembe dugom. Alaposan megforgatom a járatban, majd kihúzom. Szép sárga, de a ráragasztott papírfecni–mellbimbó viszont eltűnt a vattás végéről.
– Várjon – dörmögöm, azzal megfordítom a fülpiszkálót és megpróbálom kipiszkálni a fejemből a belészorult mellbimbót. Amikor kihúzom, észreveszem, hogy erről is oda a pici papír–csöcs.
A vevő közben lelécel, anélkül, hogy bármit is vásárolna. Én pedig zokogva borulok rá egy parizerrúd címke-kebleire.

*

Éjszaka arra ébredek, hogy egy csodaszép nő ácsorog az ágyam mellett. A besütő hold fényében látom, hogy gyönyörű – karcsú, a feneke íves, mintha csak egy magazin címlapjáról szökött volna. Arra gondolok, biztosan álmodom, de hagyom, had csináljon velem bármit. Ha ez álom, sejtem, merre tart a dolog. De ahelyett, hogy simogatni kezdene vagy megcsókolna, a fülemben kezd turkálni. Felpattanok, és ellököm magamtól.
– Elnézést – szabadkozik a fiatal nő, és olyan gyönyörű, hogy nem lehet rá haragudni. – De azt hiszem a mellbimbóim beszorultak a fülébe.
Ezt eddig még sose mondta nekem egy lány. Egyből erekcióm támad. De aztán a képembe tolja a melleit, és rájövök, komolyan beszél, nem pedig kacérkodik: simák akár a labdák, hiányzik róluk a bimbó.
– Ja, hogy azok ott benn a maga csöcsei.
– Igen, visszakaphatnám őket?
– Hát... Ha ki tudja szedni... – És már vissza is csusszan az ujja a füljáratomba.
– Igen, itt vannak. Már érzem őket... – motyogja. Ahogy benn kapirgál a fülemben, hirtelen hevesebben kezd zihálni. – Elnézést, de tudja, nagyon érzékenyek...
De nem is kell mondania – érzem, ahogy hallójáratom fájdalmasan megfeszül, amikor az érintéseire megkeményednek a mellbimbói a fülemben. Felordítok, és elkapom a kezét. Viszont ő mindenáron ki akarja kaparni a fejemből tölténykeménységűre dagadt bimbókat. Birkózunk egy darabig. Ahogy hempergünk, és hadakozunk, hirtelen leválnak a mellei. Alig hiszek a szememnek: végig csak oda voltak ragasztva. Ekkor jövök rá, hogy ez nem is a nő, hanem a parizerrúd az ABC–ből. Hihetetlen, hogy mindent el lehet adni cicikkel.

*

Később felismerem, hogy azok ott a hallójáratomban valóban a parizerrúd bimbói lehetnek. Mivel nem volt elég Playboy-om, kivágtam a bimbókat a mellekből a pálcikáknak, a maradék csöcst pedig bimbó nélkül a húsárura ragasztottam. Az ujjammal malmozom, nem tudom, most mi legyen. Szó ami szó, sose láttam még olyan szép nőt, mint ez a parizer, és azért sem kárhoztathatom, amiért vissza akarja kapni a bimbóit. Visszaragasztom tehát a lehullt papírfecni–melleket rá. Ahogy a ragasztós ciciket döngölöm a húsrúd oldalára, újra erekcióm támad. Ezt bizony a parizerrúd is észreveszi.
– Megkaphatsz, ha visszaadod a bimbóimat – duruzsolja nekem a húsrúd. Láthatóan neki is tetszik, hogy papírfecni cickóit piszkálom, mert ismét feszülni kezd a hallójáratom. Ám a fogamat összeszorítva eldöntöm, hogy kibírom, sőt, benyúlok az ujjammal, és dörzsölni kezdem a beszorult bőrtömlőket, mire a felvágottrúd kuncogva rángatózni kezd és örömében aszpikos levet ereszt.
– Hatolj belém! – könyörög a parizerrúd, én pedig letolom a pizsamaalsómat, és keményen lüktető farkammal járatot túrok a fóliától megszabadított málló húspépben. Ahogy előre-hátra rángatom a csípőmet, nagy darabokban potyogni kezd az ágyra a párizsi-mócsing, de egyre azt nyögi a fülembe, hogy gyorsabban, keményebben. Ezt persze csak fél füllel hallom, mert a másik fülemre már teljesen megsüketültem a parizer hatalmasra duzzadt bimbói miatt. Amikor úgy érzem, nem bírom már tovább, a húsrúdba robbanok: pár perc múlva kicsorog a szétdúlt párizsirúdból a parizerdarától összecsomósodott spermám.
Elalszunk. Reggel, a napfényben látom csak, hogy milyen rossz állapotban van. A lepedő tiszta mocsok, száradt ondótól csillogó parizerkupacok hevernek szerte a lepedőn. Megpróbálom összetapasztani, és újra szeretkezni vele, de csak nehezen sikerül. Sós húslé könnyeivel öntözi a bőröm, részben amiért nem kapta vissza a bimbóit, részben amiért azt hiszi, most aztán ki fogom dobni.
– Én nem vagyok olyan lány.
– Nem hajítalak ki – ígérem neki, a körmöm alól piszkálva barna darabkáit. – Szeretlek.
Így hát tányérra teszem és berakom a hűtőbe, csak éjszakánként veszem elő. Jó előre tudja, ha megyek érte, mert előtte túrni kezdem a fülem, hogy ingereljem kicsit. Ekkor már huncut kacagásától hangos a hűtő. Amikor aztán kiveszem, gyúrogatom, nyalogatom, majd kemény farkammal elmerülök benne. De már csak barna pép, alig érzem az együttléteinket. Persze mindig az első alkalom a legjobb. És hiába a hűtés, néhány hét után így is zöld levet kezd ereszteni, és megjelennek benne az első nyüvek. Ez ad némi löketet együttléteinknek: a makkom körül vergődő kis kukacok tűzijátékot robbantanak a fejemben. De jól tudjuk mind a ketten, hogy az időnk véges. Fogadkozom, hogy az utolsó pillanatig szeretni fogom, sőt még azon is túl. Persze azért néha eljátszom a gondolattal, hogy kivágok az újságból két szép kerek mellett és ráragasztom az alsó hűtőfiókban lévő abárolt szalonnára. De melyik férfi nem?