NAPLÓK: Etzel Mark Bartfelder Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 13:03 Összes olvasás: 43039| 18. | [tulajdonos]: Apropó Ahriman | 2020-01-20 17:24 | RÖVID RÉSZLET –
"Igen mély volt a hó, igen karcos a levegő, csak vánszorgott a király a tél ellenében. Kínnal, keservvel küzdött meg minden lépésért. A teste is sajgott a testvéri tehertől! Nem sírta el magát, ahhoz túlságosan is fáradt volt már, meg túlságosan is király még. Amikor aztán felérte, hogy mivé lett az országa és miképpen él abban a nép, akkor fészket rakott szívében a szégyen. Ki tudja mennyi ideje rótta már a sors kegyetlenül nehéz útját, amikor honnan, honnan nem, haramiafélék törtek rá.
–Meghalsz! - üvöltötték.
-Ide mindened! - parancsolták.
-Talán vegyem meg a halálomat? - szájalt velük. Azért, csak király volt az Istenadta! Volt vér a pucájában. Még ha kék is. Megrökönyödtek e váratlan fordulatra a zsiványok.
–Miféle kreatúra ez? – tanakodtak félhangosan.
-Rosszabb mint ti! – vetette oda a király.
-Rosszabb? – ámultak el a rablók.
–A legrosszabb! – kontrázott a király.
–Igaza lehet! – vélte az egyik briganti.
-Nézzétek meg jól! Ilyen finom képe és ilyen jó húsa nincsen mainapság az emberfiának, csak a tündéreknek meg a démonoknak! Ni, az meg ott a vállán, bizonyosan egy megfagyott boszorka, mert szörnyű szép, és holtabb a halottnál! Én amondó vagyok, hogy undok ez úgy, ahogy van! Ne abajgassuk! Mert még átokkal talál sújtani bennünket! Kössünk vele békességet!
-Nem és nem! – rivalgott egy másik gaztevő.
-Szégyentelen, gyáva népség! Ugyan miféle betyárok vagytok ti? Majd én megmondom! Rosszfélék! Bezzeg én! Én jóféle vagyok! Majd én eldöngetem ezt a cifra bitangot! – neki is veselkedett, kapta a fütykösét, hogy akkurát’ elagyabugyálja a felséges személyt. No, megszorult a király. Mivel vívni nemigen tudott, pompás kardjával nem gondolhatott. Birokra kelni meg nem merészelt a markos martalóccal, mit tehetett hát, táncra perdült rettentő kínjában! Egy menüettet vezetett elő. Ami igaz, az igaz, a táncban virtuóz volt. Úgy bokázott, mint maga az ördög! Úgy hajladozott, akár egy angyal! Ilyen boszorkányos, csodadolgot nem láttak még a latrok. Elbambultak. Elrettentek! Keresztet is vetettek! Azt hitték, hogy ama cifra szerzet, mágiásember, akinek szellemek tanyáznak a szívében, és most azok rángatják ilyen fura módra. Talán máris a rosszlelkeket hívja, hogy azok kergessék meg őket! Inukba szállt a bátorságuk, és amilyen hirtelen ott termettek, éppolyan sebesen kereket oldottak. Bezzeg hogy, a bezzeg ember szaladt legelöl! Így szokott ez lenni.
Elmúlt a veszedelem a felséges fejről. Megfáradt a táncos kedvű király, lerogyott hát a hóba. Nem csak a tánc merítette ki, az ijedelem is beleharapott karcsú lábikráiba, a baba is nehezebbnek tűnt fel egyszerre, meg aztán a saját szégyene előtt sem állhatott meg igazán. Azért rogyott le. Elgémberedett egész uralkodói valójában. Sokára, nemsokára valahogyan megemberelte magát, nagy nehezen felcihelődött és tovább vánszorgott terhével.
Egy elnéptelenedett falun vitt keresztül az útja. Bedőlt kerítéseket, roggyant házakat, beszakadt tetőket látott mindenütt. Testet, lelket sehol. Elhatározta, hogy megpihen. Keresett egy félreeső kunyhót, és oda bevette magát. Elbámulta a puszta falakat. Sivárak voltak, és fehérek. Aztán magába bámult. Sivárnak találta azt is, amit belül látott, de nem fehérnek, hanem feketének. Elsírta magát. Mert már nem volt annyira király. Bőghetett tehát kedvére. Sírás közben elnyomta őt az álom. Álmában, egy öregasszonyt látott. Az olyan volt, akár egy prémlabda, a sok rátekert szőrtől, hacukától, amúgy meg igen goromba fizimiskájú. Reá is ripakodott a királyra, összevissza beszédjével:
-Ezt jól megcsináltad ficsúrfi, mondhatom! Most aztán ne tetézed a bűnödet avval, hogy halálra fagyol itt nekem! A nemjóját! Nehogy már téged keljen sajnálni! Engem kellene sajnálni! Nem téged! Mégis, engem ugyan ki sajnál? A vén Banyát ki sajnálja? Elfogyott mind az eleségem! Üresebb a kamrám még a te fejednél is, mihaszna! Márpedig az nagy szó! Ha nem köszön rám hamarost a nyár, akkor hol kotrok magamnak manót? Frisset, kövéret, zsírosat? Oh, Belzebub! Most szépen felkelsz és tovább mész, te szörnyeteg! Keleti irányba tartasz, mégpedig a zuhanó vizekhez! Megértetted!? Ott aztán, találkozol a szajhákkal, kiket az emberek tündéreknek becéznek. Pfuj, de gyűlölöm őket! A szajhákat is, meg az embereket is! Pfuj! Oh, Lucifer! Szóval találkozol majd a cifra cafrákkal, vagy az emlékükkel csupán, mit maguk mögött hagytak szemérmetlen szökésükben! Bánom is én hogyan lesz! Bár már emlék lenne mind, a rusnya! De akárhogy is, te azért elmész! Megértetted!? Azok majd kiokosítanak téged! Szegény vén Banyácska, mire kényszerül e förtelmes féreg miatt! Hogy segítsen! Pfuj! Oh, Ahriman! Ébredj, és eredj, mert még engem is bekebelez, a te nagy feketeséged! Ébredj, és kotródj mihaszna!
A király fölriadt az álombéli öregasszony vartyogására. Mi tagadás kiáltott is egy nagyot, mert igen csak elrémítette a goromba jelenés. Éppen idejében riadóztatta magát, mert már készült belefagyni a pára. Megrázta fejét a felséges úr csak olyan lóformán, és feltápászkodott. Vállára vetette húgocskáját, majd engedelmeskedvén a zsémbes némber parancsának, kelet irányába vette az útját, mégpedig a zuhanó vizek tájaira.
Kies vidék volt ez a Zuhanó Vizek Tája. Nevezetes látványosság, amit életében legalább egyszer mindenkinek, ajánlatos volt felkeresni. Kerek kőrakások koszorúja ölelt itt, egy szelíd medencét, és a sziklagolyóbisok közül hét folyó szökött alá, a mindig langymeleg fövenyre. Mégis, e táj mentes volt minden vadságtól. A vízeséseknek nem volt robajuk, csak csendjük, mert a vizek, ahogy elérték a langymeleg földet, azon minutumban elpárologtak. Szivárvány karikák terjengtek ég és föld között. Itt tanyáztak a tündérek. Jó, ha tudjuk, hogy komisz természetű légi népség a tündérség, de szépségük okán bizony lenyűgözik az embereket. A halandók sóvár kíváncsisággal lesték a halhatatlanokat, azok pedig örömest játszódtak csodálóikkal. Kényükre-kedvükre kinek jövendöltek, kinek hazudtak, kit megajándékoztak, kit megátkoztak, a legtöbbet pedig egyszerűen csak kigúnyolták. Hát ilyen a tündérek természetrajza. Csupa következetlenség.
A mi jó királyunk azonban, nem egy ilyen békebeli vidékre vetődött. Hideg és félelmetes kőkoszorú fogadta, a langy medencét pedig feltöltötte a hó. A vizek estükben megfagytak, ami látszott még belőlük, az dermedten állt a levegőben, és nem mozdult, akár a tükör. A szivárványkarikák feketére hűltek, és olyas formák voltak, mint az égre vetett bilincsek. A tündérek megérezték a hatalmas erejű varázslatot, és még idejében megszöktek előle, de a vizekre vetülő tajtékos-fodros tükörképeknek, melyek mind tündéreket formáltak, már nem volt idejük elillanni. A tündérek tükörképei ott ragadtak, és fogva voltak a jég felszínén."
– HOSSZÚ MESÉMBŐL
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
