NAPLÓK: Egy Bőrharis Legutóbbi olvasó: 2024-11-22 19:15 Összes olvasás: 34694| 17. | [tulajdonos]: R.I.P. | 2003-03-25 23:59 | Amikor megláttam, első gondolatom komolyan az volt, hogy feltörték a szervert.
Jó lenne.
Elfáradtak. Nincs most idejük. Energiájuk. Megfellebezhetetlen érvek. Ők sem tudhatják, lesz-e később. Persze, tisztességes, hogy most, ha nem megy, nem hitegetnek minket, nem lesznek egyre ritkuló válaszok, napos, hetes kimaradások. Arra kellene gondolnom, mi lesz velük. Lesz soksok idejük, napi 1-2 óra hirtelen felszabadul, nyugodt álmuk, nyugtalanító penzumok nélkül, nem ország-világ elé tárják napi hangulataikat. Jó lesz.
De hazugság, hogy erre gondolok. Ezt csak imitálom. Valójában önző gyászoló módjára az jár a fejemben, mi lesz velünk?
Azokkal, akik itt kapták meg első pozitív kritikájukat, vagy éppen az első negatívat. Esetleg az elsőt. Lepunnyadtam most jól. El kéne menni berúgni, összeülni halotti torra, nyalogatni saját, netántán a másik sebeit, mindent lehordani a sárga földig, aztán kitalálni valamit, de komolyan! Akar valaki jönni?
Nem tudom, miért, de egy történet jutott az eszembe, leírom.
Déry Tibor visszaemlékezésében mesél el egy esetet, amikor először hívták meg a Nyugat szerkesztőségi ülésére. Rettegve, sokáig kerülgette a háztömböt, nagy kínnal lépett be végül, majd szégyenében teljesen megdermedt. Bemutatták persze mindenkinek, nem emlékszem már, ki pártfogolta akkor, mindegy. Végül ott volt Ady, szétrágta már a betegség, még a hangszálait is, kezet fogott Déryvel, és elkrákogta nevét. Mire Déry kínjában-gőgjében: - Ne haragudjon, ki?
Hogy jön ez ide? Passz. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
