NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 06:18 Összes olvasás: 31492| 58. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-15 11:21 | 2020. július 15.
Egy hatalmas hajó teste vonult el előttem ébredés előtt ablakok, emeletek, minden nélkül, egyetlen sima felület volt az egész, szürkésfehér semmi. A látvány alapján akár fal is lehetett volna, de én tudtam, hogy nem az. Hajó – néztem lenyűgözve, mint egy kisgyerek, amikor először lát autót vagy vonatot. Nem volt eleje, se vége. Honnan tudtam, hogy halad?
| |
| 57. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-14 11:51 | 2020. július 14.
„Otthon” jártam álmomban, de nem abban a házban, amelyikben Unya most lakik, hanem a gyerekkoriban. Csökönyösen ragaszkodom ahhoz a házhoz, mintha vissza lehetne oda térni. Ha kell, átalakítom, hogy véletlenül se jöjjek rá, mekkora hazugság az egész. Hogy újra ott(hon) lehetek. Most például azt álmodtam, hogy a szobát, ahol gyerekkorunkban aludtunk, a férjem rendezte be, a fürdőszobában pedig olajzöld színű a kád, a mosdókagyló és a vécécsésze, mint itthon. Itthon, otthon. Bárhol. Sehol. Reggel fényképezőgép-kattanásra ébredtem. A férjem meg akarta örökíteni, hogy kint fekszem a teraszon a tüllfüggöny alatt nyakig beburkolózva.
Volt egy másik álmom is, amelyből csak foszlányokra emlékszem. Három csónakos férfi várt rám egy tó közepén. Be kellett hozzájuk úsznom, hogy elvigyenek valahová messze, ahová muszáj volt eljutnom., de hogy miért, az nem derült ki. A regényben, amit fordítok, szó esik az ún. csuklyás szellemekről (Genii Cucullati); ők az „őrzők”, a termékenység védelmezői. Elalvás előtt annál a résznél fejeztem be kontrollszerkesztést, ahol ez szóba kerül. Utánanéztem a neten ezeknek a csuklyás alakoknak. A kapucniba bújtatott fejeknek a legtöbb ábrázolásban fitymaszerű alakja van. Nem tudom, mi közöm ezekhez a f.fejekhez, de ha már így bekerültek az álmomba, mostantól az írói termékenység védelmezőinek tekintem őket. | |
| 56. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-13 12:19 | 2020. július 13.
Csak egy mozdulat az egész – magyarázta ébredés előtt a Hang, mintha egy Kezdőhöz beszélne. Ébredés előtt egy hatalmas tüllfátyollal bajlódtam, pehelykönnyű volt. Szét akartam teríteni a körülöttem lévő tájon, valahonnan fentről, mint egy nyári Holle anyó, akinek hó hiányában az a dolga, hogy fátylat borítson a világra a szúnyogok, vagy mi ellen. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, mégis elfogott az omnipotencia érzése. Mint a kisgyereket, aki lufit ütöget: egyetlen mozdulat, és már repül is a magasba az a „hatalmas” gömb. A korábbi álomban egy kislányt kellett volna hazavezetnem az erdőn keresztül, de már esteledett, nem akartam, hogy féljen, ezért inkább beálltam a sorba egy pénztár előtt, hogy jegyet vegyek valami HÉV-szerűségre, pedig jól ismertem az utat, akár álmomban is hazataláltam volna – lehet, hogy ezt nem mertem bevállalni, hogy álmomban újra álmodni kezdjek.
| |
| 55. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-12 15:21 | 2020. július 12.
A középső fiam naplót vezet. Titkos naplót, kézzel, töltőtollal, amit egyenesen erre a célra vett. Ha túl későn fekszik le (buli vagy bármi miatt), képes korábban felkelni, hogy az elmaradt bejegyzést pótolja. Napok óta azon tűnődöm, nem kellene-e követnem a példáját. Ez a közszemlére kitett változat túlzott öncenzúrát igényel, a képzelt olvasóhoz fűződő viszony óhatatlanul is beleszövődik a szövegbe; ha kiteszem a szennyest, valóságshow-szaga lesz, ha csak a tiszta ruha kerül ki (folt nélkül, illatosan), az meg csak kirakat. Bármelyik megoldást választom, így is, úgyis az az érzésen, hogy csak a világ hiábavalóságait gyarapítom.
Tegnap éjszaka végére értem a könyvnek. Már csak a Köszönetnyilvánítás van hátra. Két oldal. Aztán újraolvasni az egészet. Kétszer legalább. Addig nem lankadni.
| |
| 54. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-11 23:25 | | Abba a pár pillanatba, amikor az egész napos hőség után járni kezd a levegő, annyi emlék sűrűsödik, hogy ilyenkor egészen biztosan tudhatom: létezik időrobbanás. És a tér? Keresztbe-kasba bejárható. Megszűnik a röghözkötöttség (rög=szék). Most pl. Granadában járok, el sem kell hozzá aludnom, és nincs szükség semmilyen kémiai anyagra, elég a fuvallat, amit a nyakamon érzek, és már ott vagyok a tetőtéri garzon teraszán, a harmadik emelet felett; fecskék cikáznak körülöttem, egyre közelebb merészkednek, mert a kint ücsörgésemmel magamhoz vonzom a környék összes szúnyogát; a közeli templom harangjátékba kezd, hogy negyedóra egy másik dallamot játsszon, már kívülről tudom a teljes repertoárt; most ment el az angol lány, akinél al-albérletben lakom, de egyre kevesebbet vagyunk együtt, mert szívesebben alszik a spanyol fiúnál, akivel egy hete a Santa Cruz ünnepén megismerkedett; mindjárt itt a főbérlőm, aki minden este feljön meglocsolni a virágokat, és újabban, a határokat tartva, udvariasan beszélgetésbe elegyedik velem; egyre többet értek a beszédéből, mert a fülem kezdi megszokni az andalúz tájszólást, egyébként pedig a magány, amihez szoktattam magam, a tanulás, fel kell készülnöm a másnapi óráimra, nem mintha az Escuela de Traductores komolyan venné a házi feladatokat, minden tanár tudja, hogy a külföldi diákok esténként bulizni mennek, egyik bárból a másikba, hajnalig tartó tapas-körútra a helyiekkel. Megyek majd én is, amikor eljön az ideje, hogy a helyi környezetvédőkkel megismerkedjem, Javierrel, a rajztanárral, Manolóval, a meleg sráccal, aki eredetileg töri tanár volt, de most modellkedik, a feminista lányokkal, akik nem tudnak hova tenni a „másságom” miatt (jeggyűrűm van), és a többiekkel, akikkel beutazom egész Andalúziát, hogy amikor a férjem a „fehér bálnával” (a négyütemű Wartburggal) utánam érkezik, legyen mit megmutatnom neki. Rondát, többek között, a világ legszebb kisvárosát. | |
| 53. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-11 12:39 | 2020. július 11.
Meztelenül mászkáltam álmomban a férjemmel egy tágas síkságon, a fejemen széles karimájú, fekete kalap. Ketté volt osztva a tér egy láthatatlan választóvonallal, mintha egy teniszpálya lett volna az a tágas síkság, és mintha én húztam volna meg azt a vonalat, így találtam rendjén valónak, játsszon mindenki a saját térfelén. Az ágy közös, a párna nem, vagy valami ilyesmi. A fázósságom miatt én a külön takaróhoz is ragaszkodni szoktam, de a nyári melegben nem kell nyakig beburkolózni, elég egy lepedő, még sok is, ha ott van mellettem egy 36 fokos meleget árasztó fűtőtest. Nem haragszom a hőhullámokra, semmire, ami az élet természetes rendjéhez tartozik, de két percnél tovább nem bírom alvás közben az egymáshoz simulást. Meg kell húznom a választóvonalat. Ruhát teregettem lefekvés előtt a teraszon, tiszta, csillagos volt az ég. Aludj kinn velem, könyörögtem, elférünk mindketten a szúnyogháló alatt. Nem. A szomszédok, meg minden. A következő álomjelenetben már a szülő(i)falumban jártam, haza akartam jutni, de eltévedtem. Nem írom le részletesen, hogyan, pedig le kellene, mert ez egy visszatérő álom, mindig ugyanott tévesztem el az utat, ahol a főút elkanyarodik Db. felé, ha egyenesen akarok tovább menni, az tk. letérés a Túsa utcába. Ezt nem tudná az álombéli térérzékelésem hová tenni? Hogy úgy kell letérni a hazajutáshoz, hogy menni kell egyenesen tovább? Vagy az a baj, hogy a kanyarban egy kocsma van (jaj, de elegem van már ebből!), iskolából hazafelé menet sokszor láttam odabent Upát. Egyszer ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon egy üdítőre (egy szőke kólát, Pista, ennek a lánynak). Rossz szag volt odabenn, nem tudtam meginni a kikért „kólát”. Upa napokig emlegette, hogy hiába költötte rá a „drága” pénzt. Egyébként (más napokon) úgy köszöntünk egymásnak, mint két idegen, akinek valami miatt muszáj egymást üdvözölnie. A kocsmabéliek nem köszöngettek a járókelőknek, énrám legalábbis soha senki nem köszönt kívül, ő is csak kényszerből tette, legyünk túl rajta, és siessek haza, annyi dolog van otthon, ne csámborogjak az utcán. V. mama közben száz méterrel feljebb a g.-k. templomban takarított. Egyszer ő is behívott iskola után „magához”, adott 50 fillért fagyira, és felajánlotta a vasárnapi áldozásból maradt szentelt kenyér maradékát. Finom volt a kovásztalan tésztából készült zsömle felaprítva, különleges íze volt, és éhes voltam, hatodik-hetedik óra már bármit megtudtam volna enni. V. mama olyan volt, amilyen, de a hétköznap övé volt a templom, és én úgy jártam oda, mintha hazamennék. Volt egy harmadik hely is, ahova be lehetett térni. Pégéék háza a főút folytatásában, pont ott, ahová a visszatérő álmomban letévedni szoktam. Másodikosok voltunk, amikor Pégéék a faluba költöztek. Rengeteg társasjátékuk volt és sok könyvük (apja, anyja tanár volt). Pégé kölcsönadta az összes kedvenc olvasmányát. Így olvastam el viszonylag időben mindent, amihez egy kamasz gyerek akkoriban hozzáférhetett. Upa nem szerette, hogy ott töltöm a délutánjaimat, és egy idő után megtiltotta, hogy odajárjak. Titokban azért egy-egy órára csak betértem. Egyszer vasárnap délután, amikor csak a zsidóbácsi trafikja volt nyitva, Upa engem küldött el cigiért. Útközben találkoztam Pégével, hívott, menjek hozzájuk játszani. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, úgy játszottam, hogy közben végig féltem: mi lesz otthon. Nem volt semmi, mert hazudtam. A trafikosra fogtam a késlekedést. A trafikos szakállas, bogaras öreg volt, nem csak mentális értelemben, hanem szó szerint is: rovarokat és bogarakat gyűjtött, éterrel kábította el és hungarocelldobozkákba szúrta fel őket gombostűvel, egyszer végignéztem egy ilyen műveletet, amikor a boltba megérkeztem, elég sokáig tartott, és mivel Upa is tudott az öreg zsidó szenvedélyéről, hihetőnek tűnt, hogy ő tartóztatott fel. A hazugságnak azon kívül, hogy nem kaptam ki, volt egy másik hozadéka is: Upa soha többé nem küldött el a trafikba cigiért.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 51. | [tulajdonos]: Gestalt | 2020-07-10 13:08 | Imádom a mazsolát, de nem ítélem el, ha valaki utálkozva kiszedegeti a sütiből. A gyerekeim közül kettő rendszeresen ezt csinálja. Ha tiszta kézzel csipegetik ki, megeszem helyettük. Így lesz az én túrós pitém triplán mazsolás. Talán ezért is szeretem jobban a kimazsolázni szót, mint a cherry picking-et. A meggyes pite széttrancsírozása gusztustalanabb eredményhez vezet, ahhoz már inkább az Előevőm segítségéhez kell folyamodnom. A figura mindenestre nem létezik háttér nélkül. Ki mit akar látni. A kacsát vagy a nyulat. A csúf boszit vagy szép szűzet. De: a szép boszikkal és csúf szűzekkel mi lesz?
Megjött a számlámra a pénz az Figura-háttér című kétpercesemért és a Fürdetés c. versemért. Örülök, mert kezd elfogyni a pénzem. Az EK még mindig nem fizette ki az előző regényfordításért járó honoráriumot. Anyósom előre figyelmeztetett, hallotta valakitől, hogy az EK a szerződésnek fittyet hányva mindig sokat késlekedik a kifizetéssel. Ez nem vet rájuk jó fényt. A M. G.-t ennek ellenére nem fogom utálni, ő elismerésre méltóan korrekt munkát végez, ahogyan egy korrektorhoz illik.
| |
| 50. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-10 09:33 | 2020. július 10.
Öltem álmomban. Először csak külső szemlélőként, aztán aktív résztvevőként. Reszkessetek betörők-szerűen indul a dolog, aztán elfajul. Alaphelyzet: egy több szobás, egyszerű házban két-három kisebb-nagyobb gyerek egyedül marad. A szülők elmentek valahova, mint később kiderül, vásárolni (még később az is kiderül, hogy az egyik helyiségben egy nagymama is van, de ő végigalussza az egészet). Egy óriás, fekete ruhába öltözött férfi jelenik meg a házban, gólemszerű ösztönlény, nem lehet tudni, pontosan tudni, mit akar, csak azt, hogy veszélyes alak. Valószerűtlenek a házban színek, mint egy szürrealista festményen (ebből rá kellene jönnöm, hogy álmodom, de nem, végig kell élnem az egészet, mégpedig tevékenyen). Az előszoba közepén egy meghatározhatatlan funkciójú berendezési tárgy áll, valami kazán vagy bojler, víz van benne, csövek állnak ki belőle. A körül folyik a küzdelem. A gyerekek közül az egyik meglöki a gólemet, az a földre zuhan, és úgy tűnik, vége, de egyszer csak mocorogni kezd. Ekkor sietek a segítségére, mintegy láthatatlanul, addig csak passzív néző voltam. Egy súlyos tárggyal (talán kővel) ütni kezdem a gólem fejét, ötször-hatszor, szinte szétlapítom, azt akarom, hogy meghaljon. A kisfiú megkönnyebbülten nézi az eredményt, de engem mintha nem látna, valószínűleg helyette cselekszem, egyfajta deus ex machinaként, ám amikor dolgom végeztével távozni akarok, a szemem sarkából látom, hogy a gólem újra megmozdul. Na, ebből elég! Újra föléje hajolok, és egy határozott mozdulattal leszakítom a fejét. A kisfiúra nézek, mintegy jelezve: most már tényleg vége. Látni akarom, hogy érti-e ő is, hogy elmúlt a veszély. Úgy látszik, érti. Hirtelen tele lesz vérrel az előszoba, de ez már nem az én gondom, nem tekintem annak. Közben előkerül a többi gyerek, egy nagyobb lány, és mintha lenne még egy kisebb is. Felmossák a vért, a hullát átcipelik egy másik helyiségbe, és belülről az ajtónak támasztják. Hogy hogy jönnek ki utána, az rejtély. Ők vannak otthon, maradjon az ő titkuk. A takarítást épp befejezik, amikor megérkezik két öltönyös férfi. Valami közük lehet a gólemhez, mert tőlük is félni kell, talán ők a megbízói. Fizikailag nem tűnnek veszélyesnek, de nem tudhatják meg, hogy az ösztönlényt eltették (eltettük) láb alól. Én közben már máshol járok, a szülők nyomában, akik a gyerekeiket fenyegető veszélyről mit sem sejtve vásárolgatnak valami plázaszerű üzletközpontban. Az anyával beszélek, mintha a barátnője lennék. Vagy a tanácsadója. Fel akarom készíteni a történtekre, hogy mire hazaér, tudja, mire számítson. El kell tüntetni a hullát, ez az első gondolatom, mert akkor már én vagyok az az anya. Sietnem kell vissza a gyerekekhez a házba. Mezítláb futok a járdán, havas eső esik, mellettem az úton száguldoznak az autók. Nagyon messze vagyok, gyalog sose érek haza. Stoppolnom kellene, de mezítláb nem merek. Ekkor látom meg – már újra külső szemlélőként – a nagymamát a házban, abban a helyiségben, ahol a hulla az ajtónak támasztva áll. Éppen ébredezik. Szerencséje van, átaludta az egészet. Félálomban hallom, ahogyan Diana Krall The girls in the other room-ját éneklem szövegestől, az első két sort, The girl in the other room she knows by now there something in all of her fears. Csodás
| |
| 49. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-09 13:55 | 2020. július 10.
Pihentetőek ezek a súlytalan beszélgetések a kutyásokkal. A történetek felfűződnek valami láthatatlan zsinegre, külön gyöngyszem minden sztori. Gyöngyszem alatt nem drágakövet értek; senki nem törekszik arra, hogy a tenger mélyéről hozzon fel valami értékeset, a felszínen lebegünk, színes buborékokat terelgetve magunk körül, sose lesz belőlük igazgyöngysor, de még bizsu nyakbavaló sem, mert mire a sztorik a fűzőfonalra kerülnek, szétpukkannak, mint a szappanbuborék. A legtöbb buborékot Iref fújja, szinte hallani lehet, ahogyan szétpukkannak, amikor az anekdoták slusszpoénja elhangzik; a legtöbbet ő maga is hallotta valahol, bele sem gondolok, hány helyen süthette már el őket. Suky gazdája és én mindenesetre hálás közönség vagyunk. Egy-egy buboréktörténetet mi is beleteszünk időnként a közösbe, amikor szóhoz jutunk. Tegnap rendőr- és katonaviccek hangzottak el, első nap a repülők kényszerleszállásaira, egy másik nap meztelen nőkkel való nyári találkozásokra csodálkozhattunk rá – ebből is látszik, ki a hangadó hármunk közül, de ez engem nem zavar. A félszemem attól még lehet a babakocsikból kikandikáló párnás lábakon.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
