NAPLÓK: Anya Legutóbbi olvasó: 2026-02-06 22:50 Összes olvasás: 11917| 6. | [tulajdonos]: 6. | 2011-08-14 16:42 | | Nem emlékszem, mit mondott anyám az apámnak, mielőtt az fölragadott egy konyhakést, és nagy rössel elindult felé. Pedig ott ültem én is, lógáztam a lábamat az étkezőszékben, az arcom maszatos volt a bébikajától, anyám meg rohant ki az ajtón, apám üvöltve utána, később ezt mindig úgy mesélte, hogy „anyád a hosszú lábain elfutott előlem” s a hangjába akkor vegyült a legsűrűbb megvetés, amikor ahhoz a részhez ért, hogy „hosszú lábain”. Nem tudom, van-e összefüggés, de tény, hogy mindig is odáig voltam a vékony, hosszú lábú nőkért, s néha komolyan elgondolkodom, nem vagyok-e félig-meddig lábfetisiszta, aki azt hiszi, univerzális szépségnek hódol, holott valójában a túlélés kipróbált eszközei előtt tiszteleg; és ahogy átrohantak a kerten, majd végigtrappoltak azon az eldugott, nyamvadt csepeli utcán, ahol éltünk, elöl az anyám, hátra-hátranézve, mögötte valamivel alacsonyabb, de egészen jóképű apám késsel a kezében, én, mint felelősen gondolkodó, kiskanállal csapkodó két és fél éves, arra a következtetésre jutottam, hogy megint túlságosan furcsa dolgok történnek körülöttem; úgyhogy vagy ezeknek a srácoknak itt, vagy esetleg inkább nekem kórházba kellene vonulni minél előbb. Én egyébként nagyon szerettem az egészségügyi intézményeket, a fejüket csóváló jóindulatú orvosokat, akik mindenféle nyisszantásokkal és egyéb apró beavatkozásokkal próbáltak alkalmassá tenni az életre, felvágták letapadt nyelvemet, majd, miután anyám kissé elhanyagolt, lehetővé tették azt is, hogy tudjak pisálni, nyugodt, bölcs hangon rendeltek rögzítő pólyát kimozdult csípőmre, s nem tehettek róla, hogy azt végül senki sem adta rám. Sőt, azóta is nagyon szeretek rendelőkbe járni, és különféle rejtélyes tünetekkel szórakoztatni őket, holott ma már távolról sem olyan türelmesek, mint gyerekkoromban, mikor szorgos munkájuk eredményeként kezdtem az életre, mint elfogadható opcióra, élvezhető és kiaknázható lehetőségre gondolni, és nem az ő hibájuk, hogy a döntő pillanatokban folyton bemasíroztak a képbe a szüleim, s szakszerűen dramatizált jelenetekben emlékeztettek rá, hogy az élet - miképp a nagy Buddha tanítja - nem más, mint örök szenvedés, az emberek pedig közönséges őrültek. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy már egészen korán, életem kezdetén következetes buddhista nevelésben részesültem. Ekkor édesapám, az egyik nagy tanító, feladva az üldözést, izzadt testtel, kifulladva masírozott a kerten át, vissza az átalakított mosókonyhába, ami a lakásunk volt, s tehetetlen dühében fölfektetve bal karját a konyhaasztalra, belebaszta csuklójába a konyhakést. Az biztos, hogy nem én hívtam a mentőket. Valószínűleg a dédanyám volt, aki eddig szokás szerint bujdokolt valahol, nem akarva túlzottan megzavarni unokái intenzív magánéletét, esetleg az apám maga rohant el hozzájuk az össze-vissza spriccelő karjával, nem tudom. De tény, hogy kórházba került, egy kórterembe szegény nagyapámmal, aki éppen aznap szenvedett munkahelyi balesetet a Csepel Vas és Fémművek öntödéjében, széttört farokcsonttal hevert ott egy ideje, és szemlélte tehetetlenül, ahogy betolják mellé összevarrt kezű, leszedált fiát. Anyám pedig, hogy meddig futott, és hol állt meg végül, az tulajdonképpen már nem ennek a napnak a története. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
