NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-07-19 00:45 Összes olvasás: 77213| 864. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 106. | 2024-07-11 09:17 | Az állatokról
Az emberi képmutatás legjobban megfigyelhető az állatokkal való viselkedésükből. Míg néhány évtizede még hellyel-közzel esett csak szóba állatvédelem, addig mára nagyot változott a világ erkölcsi állapota ezzel kapcsolatban is. Sokan vannak, akik (szerintem is nagyon helyesen) védik az állatokat, sőt, tesznek is az állatokért, sőt, akár az állatok jogaira hivatkozva harcosan cselekszenek, és tesznek javaslatokat törvénymódosításokra, vagy épp feljelentenek állatkínzókat. Sokan állatmenhelyet tartanak fenn (ezt is nagyon helyesen), és ide várják az emberek anyagi segítségét. Ám, mégis-mégis, vagy épphogy MINDIG Hörömpő Gergely (Gergő bácsi) református lelkész írása jut az eszembe, aki arra figyelmeztetett bennünket, hogy az állatok helyett inkább egymásra figyeljünk, és egymás jogait tartsuk tiszteletben, a szeretetünket egymás felé fordítsuk, ne egy állat kapja meg azt, ami az EMBERNEK JÁRNA.
Ez így leírva, elolvasva, nagyon sommás kijelentés: ám, ha a részletekbe belemegyünk, akkor nem is tűnik olyan „ördögtől valónak”. Mert mire célzott Gergő bácsi? Arra az elembertelenedő világra, amiben valóban egy kutya többet ér egy embernél. Amikor egy kolduló hajléktalant például elküld egy pap a templom közeléből, ne zavarja viselkedésével a hívő lelkeket, ne botránkoztassa meg azokat. Miközben EZ MAGA A BOTRÁNY, kevesen veszik mégis észre. Olyanná lett a világ, ahol egy társadalom alaptörvényében benne vannak az ember jogai, de azok betartásáról senki sem intézkedik. Amikor az ENSZ-nek van egy emberi-jogi nyilatkozata, de annak betartását és betartatását egy állam sem tartja önmagára kötelezőnek. Olyan világban élünk, amikor 2024-ben nem az orvostudománnyal, nem a tudománnyal, nem az emberi jóléttel foglalkozunk, hanem háborúk zajlanak, és egymást ölik azok az emberek, akik ugyanabban az Istenben hisznek, vagy más istent imádnak és arra a hitre akarják vezetni erőszakosan a mást vallókat.
A szinte felfoghatatlan fejlődés és elért eredmények ellenére az emberiség egy íves pálya leszálló ágán csúszik épp lefelé, és hogy „hol áll meg”, senki sem tudja megjósolni. Ha ismernék az Igét, akkor rájönnének, hogy bizony, ezek már azok a bizonyos „utolsó idők”, hiszen annak leírásából szinte minden beteljesedett már.
És akkor vissza az állatokhoz: ha az emberségünk csorbát szenvedett, akkor kompenzálásként az állatok felé fordulva, azok szeretetét látványosan kifejezve tudjuk „elhitetni” a környezetünkkel, hogy mégiscsak emberek maradtunk, vagy azok vagyunk. Ezerszámra vágatunk ki fenyőket csak azért, hogy egy nem létező isten születését sokáig nem is létező szokással megünnepeljünk, igaz, ezek CSAK növények, ezeket ki lehet vágni, nem sírnak. De! Ezerszámra vesszük a nyulakat húsvétkor, amikor megintcsak egy nem létező isten halálát sokáig nem is létező szokással (egy fordítói hiba miatt nyúllal és tojással) ünnepeljük, emlékezünk meg róla, aztán amikor elmúlt a húsvét, ezeket a nyulakat jó esetben „lepasszoljuk” vidéki rokonokhoz, akik szívesen fogadják, majd felnövésük után szívesen elfogyasztják azokat. Ugyancsak jó esetben az Állatkertnek ajándékozzák, ahol is a kígyók s egyéb hüllők táplálékaként hajtanak hasznot a kis kedvencek. Rossz esetben kidobják őket egy bokor alá, és az ÁLLATNAK MÉG EZ A ROSSZ ESET A LEGJOBB, bár egy kinemesített, nevelt nyúl kevésbé állja meg a helyét a „vadonban”, és vad társaival keveredve nem épp az erős vérvonal védelmét szolgálja. Ugyanezen esetek érvényesek a kutyákra is, annyi különbséggel, hogy mi még NEM ESZÜNK KUTYÁT. Mi csak kidobjuk a születésnapra adott kis cukimukit, amikor büdös döggé nő fel, szívfájdalom nélkül vágtuk fejbe őket régen ha útban voltak, most már „EMBERIBB” módon „elaltatjuk” őket. Igaz, mindkét esetben egyszerűen megöltük őket, de az „altatás” legalább egy emberséges magyarázat mások felé arra, amit régen máshogy csináltak.
A dolgot ott rontottuk el, amikor egyes állatfajokat kedvencekké neveltünk, másokat pedig hagytunk prédaállatnak. Innentől vagyunk álszentek, és innentől kell hazudnunk egymásnak és önmagunknak az állatokhoz való kapcsolatunkról.
A vadászok rosszak, mert lelövik a vadat. (Van benne valami, de mi?) De a boltból megvesszük a hűtőpultban lévő húsokat, sőt, szakértői szemmel és csorgó nyállal már arra gondolunk, mit fogunk belőle készíteni. Miért van ez így? Mert nem láttuk azt a csirkét, azt a disznót, azt a marhát akkor, amikor élt. Nem simogattuk meg a buksijukat, nem KÖTŐDTÜNK hozzájuk. S mivel ez így van, ha már csak egyszerűen „húsként”, alapanyagként látjuk őket viszont, akkor már nincs semmiféle averziónk a hús felé. Maximum azok felé, akik a mocskos munkát elvégezve azokat a húsokat a pultokba varázsolják, bennünket megkímélve ezzel egy komoly stressztől, egy komoly traumától.
Ezeket a traumákat felvállalók látnak el élelemmel bennünket, s biztos vagyok benne, hogy ők sem viselkednek másképp kedvenc állataikkal, mint bárki más. Csak ők „helyén tudják kezelni” ezt a kérdést.
Én magam több száz állatot vágtam le, öltem meg. Kecskét, birkát, disznót, nyulat, s dolgoztam fel magunknak csodálatosan finom ennivalóvá. Mindig voltak kutyáink közben, akiket mindig örökbe fogadtunk valakitől. Ám a kötelező szereteten kívül a kutya nálunk házőrző, és nem „öleb”, nem cukimuki kedvenc. Feladata van, beilleszkedve közénk, a család tagjainak szolgálata a dolga. Persze szabadon vannak, még ha össze is kell utánuk szedni a fűből a szart. Emberek után is megtettem ezt nem egyszer, amikor kimertem a budinkat. És nincs ebben semmi szégyellnivaló, mert minden munkát el kell végezni valakinek. Akkor én VALAKI voltam.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
