NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-04-29 23:08 Összes olvasás: 55367| 804. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 60. | 2024-04-09 08:45 | A szerelemről
Mit is mondhatnék ennek a világnak a szerelemről, amikor az utolsó „bölények”-ből már alig vannak? Azokból a „bölényekből”, akik tudják, hogy a hevítéshez sokszor elég egy pillanat, vagy épphogy nehezen, de „felhevült” az a valami: hát becsülik! Ám ahhoz, hogy azt magas izzásban évtizedekig tartsuk, nekünk embereknek esélyünk sincs. Azok a „bölények”, akik egyszer voltak igazán szerelmesek, s miután ebben a szerelemben megtalálták társukat, nem is akarták újra átélni azt az érzést- mással. Tudják, jóban-rosszban, életre-halálra.
Ha így szereti két ember egymást, nem lesz köztük önzőség, sem féltékenység, mert TUDJÁK majd egymásról, hogy jóban-rosszban, életre-halálra. Persze ehhez is kell hit. Az istenhit mintájára ezek az emberek egymásban IS hisznek. Ám, ha nem állnának masszív alapzaton, hiábavaló lenne mindez. Csak olyan felfogással lehet egymással évtizedeket leélni és „utolsó bölényekké” válni, aminek alapja egy életre szóló szerelem, amit akkor is tisztelünk és óvunk, ha sokszor csak nosztalgiázunk már csak rajta, vagy amit már rég nem ÚGY érzünk.
A szerelmet amellett hogy érezni lehet, lehet TUDNI is. Tudni azt, hogy ő az, aki én vagyok, aki ahhoz kell nekem, hogy ő is én legyen. A heves érzelmek után TUDNI a szerelmet: hatalmas dolog! Amikor zsigereinkben megbizsereg az az elérzékenyülésre késztető gondolat: szeretem.
Nem hiszek abban, hogy az szerelem lett volna, hogy ha fél év múlva, két év múlva, tíz év múlva különválnak a párok. Nem szerelem volt amit éreztek, talán csak annak hitték. A test, a vágyak, a valóban megjelenő önzés, az AKARLAK túltengett bennük, s amikor csendesebb napok jöttek, az ingerküszöbüket a társ már semmiféle módon nem „ütötte át”. Sem a teste, sem a lelke, sem az, hogy ő a TÁRS. Ilyenkor a férfi nőt keres magának, a nő férfit, de MÁST. És újabb szerelmet fog érezni, akár heveset is, akár végzetesnek hittet is, de ÖRÖK szerelmet sohasem.
A szerelem, a kitartás, a páros élet „utolsó bölényei” nem kívánnak „új füvet” maguknak, mert megelégszenek egymással. Tudják, hogy a „szerelemnek múlnia kell”, de a szerelem örök, ha párjukat önmaguk részének érzik, tartják, gondolják, tudják.
Vannak még, vagyunk még „utolsó bölények”, de egyre kevesebben. Vagy csak mi emberek vannak egyre többen a Földön? A „szimplán” szerelemnek érzett valami nem akar szaporodni, ha igen, csonka családokat eredményez rövid időn belül. Vagy szingliket teremt, akik „csak+ együtt akarnak élni, míg a hevületet érzik, utána máshol keresnek új érzéseket. Az egynemű szerelemben élők szaporodási ösztönét is elveszi az a szerelem, amit éreznek. Mondom ezt akkor is, ha gyereket akarnának nevelni, örökbe fogadni. (Nehogy megbélyegzésnek vagy elítélő gondolatoknak olvassák ezeket a sorokat! Eszemben sincs bárkit is elítélni, mert nincs ehhez JOGOM!
Mindenki a saját életét éli, a boldogságot keresi. A rengeteg emberi kínnak, érzelmi szenvedésnek, sok esetben bűnnek az oka az, hogy gőzük sincs arról sokaknak, mi jön a szerelem után, mi jöhet a szerelem után, vagy mit szeretnének a szerelem után a másik embertől. Jó úgy nekiindulni egy kapcsolatnak, hogy elvárjuk magunktól, ÖRÖKKÉ TARTSON.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
