A vádlottak padján: Tél

NAPLÓK: A vádlottak padján
Legutóbbi olvasó: 2026-01-12 18:40 Összes olvasás: 86900

Korábbi hozzászólások:

966.	[tulajdonos]: Tél	2025-12-17 14:51
Karaffa Gyula Tél című versének elemzése Jézus megöregedett, pipázva papol a pulyáknak a fedeles lócán ülve... Varkocsából hó hullik, aprócska korpaszemek, disznók elé söpri felesége... Mikor kinyitja az ajtót, a Sátán üvölt rájuk kéken és feketén... Könnyű dolga van annak, aki ezt a verset értelmezni akarja, hiszen végtelenül egyszerű, hétköznapi szavakkal íródott meg maga a vers. Mondom ezt akkor is, ha a pulyáknak, a lócán és a varkocs szavakkal archaikus, vagy épp tájnyelveinkből, nyelvemlékeinkből is merít a szerző. Mivel maga a téma maga Jézus, elkerülhetetlennek tűnik az archaizálás, mondhatni talán kötelező is, hiszen egy olyan személy áll a vers középpontjában, aki a történet (majd azt mondtam, a legenda) szerint kétezer éve élt. Ám némi „zavart” okozhat az értelmezésben, hogy akkor példának okáért még a dohány, a pipa, a fedeles lóca „fel sem volt találva”, vagy a disznótartás nem is arra a tájra, Betlehemre, Jeruzsálemre, vagy azok környékére volt jellemző, hiszen sem a zsidók, sem más népek nem ettek csak „tiszta”, engedélyezett állatokat, főképp marhát kecskét, juhot. A disznó említése mutatja meg igazán, hogy ez a verset egy profán iratnak szánja a szerző, mégpedig a régből vett személlyel (Jézus) a mai, vagy a közelmúltra jellemző vidéki életmódot leírva, ám mégis egy időbeli határt húzva (valahol a két „nagy” háború előtti és alatti időt idézve), a mai kor emberének akar valamiféle üzenetet átadni. Valamiféle üzenetet, mondom, ám ez az üzenet a mai világ emberének a fülét csak akkor készteti „hallásra”, agyát gondolkodásra, az emberek végzetesen messze került ingerküszöbét valamilyen érzelemre-gondolkodásra, ha azt profán, mondhatni szentségtörő leírással, kijelentésekkel, életmód említésével, nyugodtan kijelenthetjük, blaszfémiát „elkövetve” szólítja meg az olvasót. A második sor már egy „vízválasztó vonal”, aki ezt a sort nem megdöbbenéssel olvassa, hanem a befogadás reményével-lehetőségével, úgy, hogy „miért is ne lehettek volna Jézusnak felesége-gyerekei”, akkor a vers folytatásával sem lesz gondja. A pulyák, a fedeles lóca, a varkocs szavak egyértelműsítik, hogy a szerző „magyar mesét” akar írni, egy magyar történettel akar olyan hatást kiváltani, amit aztán az olvasó általánosíthat, ha elgondolkodik a vers kijelentéseinek igazságtartalmán. Szörnyű ez a világ, hiszen Jézus megöregedett. Hát hogy a csudába ne öregedett volna meg, hiszen EMBER ő is. Minden magyar „Jézus-legenda” ezt mondja annak ellenére, hogy Jézus a kétezer év alatt sem változott a lelki szemeink előtt, most is az a szakállas, 33 éves fiatalember, aki önként felvállalja a halált, a megígért feltámadást híve-remélve. Ezzel szemben ebben a „magyar mesében” Jézus itt élt közöttünk a közelmúltban, öreg ember már, gyerekei is vannak, azaz egyszerű életet él. Mintha a FELTÁMADÁS és annak ÖRÖMHÍRE teljesen lefelejtődött volna az emberek körében. Épp ez a Jézus személyét a mostani korba „áthozása”, „transzportálása” adja az első „pofont” az olvasónak. Mi ez? Hogy lehet ez? Jézus és a pulyák? Varkocs és fedeles lóca? Pipa és (mondhatnánk még profánabbul akár Petrire hajazva) pina (feleség)? Hát mi történt ezzel a világgal? És igen, a kérdésfeltevésünk helyes! Ez nem az a világ még most sem, mint amit Jézus nekünk tervezett, vagy amit az ember magának elképzelt akár kétezer éve, akár ezer éve, de akár csak száz éve! Ez nem az a világ, ahol béke, szeretet, nyugalom, értelem, érzelem és tudás, a „szellem napvilág” fényeskednék. Tél van, sötét, hideg, rideg tél, amikor is az ember (és Jézus) a családjával benn ül a látszólagos biztonságot adó (az individualizálódó világra való utalás) házában, ha van fája, tüzelője akkor a melegben, ha nincs, akkor a képzelt barmok képzelt leheletétől képzeletben kissé kiengedve ücsörög csak, szívja a pipáját és papol, azaz a családjára zúdítja mindazt a rengeteg negatív mérget, amit a lelkében érez. Lehetne rosszabb a világ, ha maga Jézus sem tud mást tenni, minthogy ücsörög, pipázik, fölöslegesen jártatja a száját (hiszen a papol szavunk ezt jelenti) és várja a HALÁLT. Milyen világ az, ahol örök tél van, ahol csak a halálvárás adhat „életprogramot” az embernek? Egy embertelen, elfogadhatatlan világ, milyen is lehetne más? Jézus „varkocsából hó hullik” írja a szerző, utalva ezzel Jézus szentségére, ám ezen szentség sérülésére is. A hó hideg. A Jézustól elénk „hullott” tanításokat nem becsültük eléggé sosem, ezért egy elképzelt hit -emberek által felépített- egyházát hirdetik az emberek egymásnak. Egy álszent, elfogadhatatlan vallásokkal terhes világban él a mai kor embere, és ezt gyakorlatilag önmagának köszönheti. Jézus felesége próbál valami jót, valami használhatót, valamit megmenteni Jézusból, ezért söpri össze a valóságban csak a szakállából kihullott korpaszemeket, s megeteti azt a disznókkal. Majdnem teljes utalás ez az „aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók” szólásunkra. Lehetséges lenne? Jézus is „korpa közé keveredett”, amikor itt jár, itt él közöttünk? Nem ismerjük fel soha azt, aminek szentnek és értékesnek kellene lenni számunkra? Mi is lehetne a válasz: nem. Miért is ismernénk fel, hiszen csak emberek vagyunk. Önmagunkat keresztényeknek, sokszor szenteknek, értékeseknek, túlzottan is értékeseknek tartjuk. Persze csak önmagunkat. A másik embert nem. Nyugodtak vagyunk, mert „mindig más ember hal meg”, s addig „nincs semmi baj”! (Három negatív szó.) Jézus csak ül. Csak papol, csak pipázik. Depressziós lett, vagy csak érzi, küldetése sosem sikerülhet, ha az emberek fel nem ébrednek. (A tél nem alkalmas az ébredésre.) A feleség nyitja meg az ajtót, hogy kivigyen valamit a külvilágba, valamit Jézusból. Valami hasznosat valami szépet, valami „ehetőt”. Ám ahogy ajtót nyit, a Sátán üvölt be nekik: „Takarodj vissza azonnal, Jézusból még a disznóidnak sem adhatsz semmit, nemhogy az embereknek!!” Jézus nem foglalkozik a Sátánnal. Nem érdekli. Tudomásul vette, hogy a „külvilág”, az „odakinn” elveszett, az már a Sátán birodalma, amire neki immár nincs ráhatása. És igen, gondoljunk csak arra, hogy ha ez a „versidő” -amit a szavakkal említ a szerző- a két „nagy” háború előttről való, akkor utána mi is történt? Az emberiség legsötétebb, leghidegebb, legnehezebb időszaka következett, két világégés, holodomor, kommunizmus, népirtások, holokauszt, Vietnám, és az állandó, a világ valamelyik pontján mindig zajló háborúk, jelenleg a közelünkben az Orosz-Ukrán háború! Kellemetlen vers! Profán, blaszfém, sötét, kilátástalanságot sugárzó depressziós vers. Ha nem ismerném a szerzőt, azt mondanám, ez az ember olyan, mint a „Fájdalomherceg”, szinte az elmebaj határán egyensúlyozó személyiség. Ám nem, nem így van. Maga a vers egy újabb segélykiáltás, egy figyelmeztető üzenet. Hogy ki üzen a szerző által? Hitem szerint maga a Teremtő. Karaffa Gyula 2025.12.17.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!