NAPLÓK: A tükör és más prózák Legutóbbi olvasó: 2019-08-24 18:03 Összes olvasás: 1046| 6. | [tulajdonos]: A tükör V. | 2018-09-11 19:14 | - Nem válaszolt arra, hogyan talált rám.
- A nevét tudtam - kezdte újra Szabóné. - A nevét már régen tudom. Semmiféle nagy kutatás nem kellett hozzá, csak egy kis hiszti Vámosnál, a tanszéken, Tibor kollégájánál. Félt, hogy balhét csinálok ott, az egyetemen, inkább megmondta. Aztán a névvel nem kezdtem semmit, nagyon sokáig. Pedig mennyire gyűlöltem magát, arról álmodtam, hogy megölöm.
- Már nem gyűlöl?
Az asszony vállat vont. Ürességet érzett, meg groteszk mód, hogy éhes. Mégsem akarta, hogy ennyiben maradjon. Olyan volt neki ez a találkozás, mint az idős színésznek a jutalomjáték.
- De igen – felelte - azért vagyok itt.
- Hogy a kérdésére is válaszoljak: nem tudom, miért szerettem Mokányit – Tekla nem akarta azt mondani, hogy a férjét, sem azt, hogy Tibort, mert úgy a másik szólította. - De szerettük egymást. Nem a szokványos giccs volt, ahogy az előbb mondta, minden volt, csak nem giccs. - A hangja a végén már olyan halk lett, hogy alig lehetett hallani.
Az asszony alig kapott levegőt az izgatottságtól, míg a fiatalabb nőt hallgatta, de kis szünet után, erőt véve magán folytatta, mintha nem is lett volna fontos a számára, amit a másik mond, csak az, amit annyi év hallgatás után meg akart mondani férje szeretőjének:
- Szóval a nevét Vámositól kaptam, de hosszú ideig csak őrizgettem. Aztán, mikor a Mokányi kiállítást megnyitották, s megtudtam, hogy szégyenszemre maga lett a kurátora, végképp elveszítettem a bátorságom, hogy számon kérjek magán bármit is. Úgy gondoltam, ezzel a gesztussal a világ már rehabilitálta magát, rehabilitálta a szerelmüket, mit tehetnék én a panaszommal?
- Az úgynevezett világ semmit sem tudott a szerelmünkről.
- Minden hitvány házasságtörő ezt képzeli.
- Kérem, asszonyom, ne beszéljen így.
- Miért érdemelne kíméletet? Maga sem kímélt engem. – Az asszonyt egyre jobban elborította a düh, amit eddig hiányolt magában, azt gondolta, az elmúlt évtizedek összes fájdalma hiábavaló szenvedés volt, ha most nem érzi át teljes valójában a kínt, amit eddig hordozott.
- Azt gondolom, ennek a beszélgetésnek már nincs értelme – Tekla felállt, és indulni készült.
- Ülj vissza! -Rántotta vissza az asszony a székre. -Nem menekülsz ilyen könnyen.
- Asszonyom, ez már méltatlan Önhöz. Hadd menjek. Ne adja oda a képet sem, ez a kép egyedül Önt illeti.
Csendesen beszélt, szinte gyengéden, Szabónét ez még jobban kihozta a sodrából, érezte, hogy halk hangjával, kedvességével Tekla ismét fölényben van.
- Azt, hogy kit illet ez a kép, én döntöm el- jelentette ki Szabóné, de érezte, ennek a mondatnak semmi értelme nincs.
Hirtelen nagy fáradtság tört rá. Szeretett volna már otthon lenni, lefeküdni, órákat, napokat aludni. Azt tervezte, nem adja oda a képet, hanem földhöz vágja még ott, a másik előtt, és rátapos. Széttapossa a sarkával, hogy semmi ne maradjon belőle, csak pár szín, és a tönkretett vászon. De most mást gondolt. Nagyon szelíden Tekla elé tolta a képet:
- Azt mondta, hiányzik a gyűjteményéből. Itt van, a magáé. Az én testemet festette oda, a tükör elé, de már akkor magát tartotta a karjában, akkor is, ha még nem is ismerte. Magát illeti, nem engem.
Felállt, és fáradtsága, a végtagjaira nehezedő láthatatlan súly ellenére határozottan és gyorsan távozott. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
