NAPLÓK: szancsopanza Legutóbbi olvasó: 2026-06-09 08:07 Összes olvasás: 7970| 4. | [tulajdonos]: Elmúlás | 2012-08-29 15:03 | | Mondd kedves vajon fáj a fának, ha lehull a levele? vagy az égnek ha nem süti már a nap melege? Mi fáj jobban a szakadás vagy az elmúlás? Tudod ezen gondolkodtam. Mi fog jobban fájni nekem ha elengedlek? Vagy ha lemondok rólad? Nem tudtam volna megmondani. Nem volt olyan kép bennem hogy te nem vagy. Ebbe az egyenletrendszerbe valahogy nem illettél bele. Végül nem maradt más belőled mint a csend. Már nem az én boldogságom voltál. Csak egy illat és egy maroknyi emlék rólad és rólam ahogy a csillagokat néztük. Hogy én mindet lekívántam érted. És te? Te vajon mikor felejtesz el? Mi marad belőlem benned? Én még emlékszem arra ahogyan a nevemet kimondtad. Hogy mennyire boldog voltam . Ki kezdte mondd kedves ki szabta meg hogy nekünk így kell együtt lennünk? Ki mondta hogy ölelj és hogyan csókold a számat?Mondd ki hangosan ki kezdte? Ki provokálta az életet? KI vesztett nagyobbat? kinek fáj most jobban a csend? | |
| 3. | [tulajdonos]: Elvérzés | 2012-08-29 15:02 | Meztelen vagyok.
Üres.
Buta.
Itt maradok veled.
Ha Cupidónak fegyvere van, már lelőtt engem.
Sötét fények.
Zúg a fejem.
Te vagy a mindenem.
Élünk a pillanatnak.
Részeg vagy, mert kell neked.
Ez az igaz szerelem?
Fogadunk, ki bírja még.
Majd isszuk saját könnyeink.
Szeretünk, míg nem vérzünk.
Aztán külön darabokra hullunk.
Vesztegeted az időd, az én szívemre.
Pedig egyszer már megégtél.
Ha a hidaknak ledőlnek, te is velük dőlsz romba.
Ajtócsapások.
Sötét fények.
Eltűnsz.
Gyere vissza.
Maradj eltűnve.
Maradj tiszta.
Kellesz, hogy kelljek | |
| 2. | [tulajdonos]: .. | 2012-08-29 15:00 | | Csillag vagy. Apró fénylő pont az én törékeny égboltomon. Fényévnyi távolságokra vagy tőlem, én mégis érezlek, itt belül a saját vérkeringésemben. Tudod mi már akkor közelebb voltunk egymáshoz mikor még meg sem születtünk. Beragyogsz engem, még ha ezt nem is tudatosan teszed. Részed vagyok ahogy te is az enyém. veszélyes szikraként vándorlunk a saját kis univerzumunkban. kiszámíthatatlanul gyúlunk majd tűzre egymásból táplálkozva oxigén, magas hőfok közeli testek tüzelő egyesülése. ezek vagyunk. boldogtalan boldogság a mi soha be nem teljesülő létezésünk, a szeret már nem fokozható csak a köztünk lévő távolság. kibírjuk majd? Hol kezdődsz bennem és mikor készülsz végződni? Mennyi csillogást kell még elviselnem mások oldalán, hogy lekívánt csillagjaim között legyél végre?!És te? Van olyan kívánságod melyben szerepelek? Vajon ha kihuny fényed bennem éledsz ujjá? Ugye nem leszel egy a be nem teljesült álmaim közül melyeket azokon a szép langyos nyári estéken szőttem egy üres focipálya közepén ? Jössz e még felém ? Vársz e rám valahol? S hogy visszagondolva megbánok e bármit is belőled...De te soha nem a megbánás voltál, Hanem a remény, az elillanó édes illat a félig feltűnő kép az emlékeimben vagy az a bizonyos ki nem mondott szó. Valami befejezetlen...valami véget nem érő. | |
| 1. | [tulajdonos]: Mélázás | 2012-08-29 15:00 | | Tudod, kár, hogy mi soha nem mertünk. Mindig csak valami befejezetlen üzletei voltunk egymásnak amin se te sem én nem kerestünk egy szemernyi fillért sem. Autodidakta módon tanultunk önmagunkat képezve. a másikból építettük fel magunkénak mondott felhőkarcolókat. Olyan magasságokba, hogy mindenkit elvakítson. Nem volt szilárd alaptervünk, spontán próbáltunk élni mondván a sors majd alakítja útjainkat. Félelem nélkül akartuk a jövőt, hogy ami jön az nekünk jó lesz, mert ebben bíztunk. Szóval nem volt befejezés, se szóval se írásban, meg akartuk hagyni az apró kis kapukat, hogy a félelemtől dideregve téphessük fel őket mikor megészleljük a másik elvesztésének fagyos illatát. Pizkosul szemtelennek tartottalak ha jobban ragyogtál nálam, vagy ha szebb volt a megálmodott terved. A képlet mégis egyszerű volt, csak én nem illettem bele. kacagva meséltünk az álmainkról nevetve a világon, hogy milyen buta és kicsinyes is az valójában. Hogy mi tudunk élni. Tudjuk a titkot. Aztán elfelejtettük mi a magány, nem egymást hanem a világot hagytuk magára. Úgy fogadtalak magamba mint a tó vize a hold fényét csendes estéken. Önző kis álomkórászok voltunk akik még nem értették, hogy nem csak az emberek de az élet is követel. Végül fuldokolva ébredtünk álmainkból és rettegtünk, hogy ébren nem találjuk ott a másikat, hogy elvesztünk valamit ami ennyire összetartott minket. Hát nem volt édes? Milyen szörnyen naivak voltunk és mennyire gyávák! Leheletnyire ültünk egymás mellett, mi pedig csak falakat építettünk fel. Egyre magasabbra és magasabbra, hogy már csak az árnyékodat láthassam a túloldalon. Tudod néha rombolni is kell, néha meg kell adni magad. Néha szembe kell fordulnod a valósággal,hogy a két kezedbe fogd. Hogy beléd lehelhessek édes csókokat a saját lelkemből. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
