NAPLÓK: szancsopanza Legutóbbi olvasó: 2024-11-20 19:52 Összes olvasás: 6285Olvasói hozzászólások nélkül| 13. | [tulajdonos]: . | 2012-09-05 14:04 | Hiányzol.
Lefekszem az ágyra, becsukom a szemem, és megpróbálok nem Rád gondolni.
Csönd van, mégis hallom a hangod a fejemben.
A telefonom után nyúlok, hogy zajt csapjon…keresgélek és megakad a szemem a számunkon. Gondolkodás nélkül elindítom. Visszafekszem magam mellé téve a telefont.
Kimennek a fejemből a gondolatok csak a zenét hallom. Próbálok a szövegére figyelni. Próbálom nem megérteni. Próbálom nem hozzád kapcsolni.
De muszáj, hogy végigjátssza a dallamot, hogy kiváltsa ezt a rohadt érzést belőlem. Mert kell, ez a fájós érzés kell ez a jó szenvedés, a hiányod érzete, a kezedé, az illatodé, az egész lényedé. Mert kell, hogy emlékezzek a mosolyodra, a szavaidra, és mindenre amit nekem mondtál, vagy csak gondoltál rólam. Minden kell belőled még az is, amit nem adnál.
Talán a mi szeretetünk ilyen önző és kegyetlen, hogy felfalja a másikat, és nem tud egyedül élni. Nem is tud saját létezéséről.
Én csak ezt érzem már: egyedül nem megy.
Nekem, aki a kötöttségeket soha nem bírtam, aki soha nem szeretett igazán, aki soha nem engedte, hogy valahova is tartozzon, most Én tehozzád szeretnék tartozni. Úgy igazán. Megjátszás nélkül.
Te törtél meg minden határt, te és az önző természeted, ami annyira hasonlít az enyémhez.
A másik felem lennél? Nem tudom. Talán.
Én csak azt tudom, hogy itt az ágyban fekve hiányzik a dallam, ahogy véget ér.
Hiányzik az érzés, ami veled élt.
Hiányzik a beszéd és a nevetés.
Hiányzol…. és kell, hogy ezt Te megértsd.
| |
| 12. | [tulajdonos]: . | 2012-09-05 14:03 | Az ebédlőben ültem. Olyan tíz fele járhatott az idő. Nem volt órám ezért elméláztunk a lányokkal az asztal fölött ki-ki a maga dolgát csinálta. Épp olvastam, mikor észrevettem, hogy teljesen elkalandoztam a sorok és a betűk világában.
Becsuktam a könyvet az arcomhoz emeltem és beleszagoltam a régi lapok közé. Nyugattó érzés. Legalábbis az én idegrendszeremnek.
Aztán kinéztem az ablakon és bámultam, ahogy mászkálnak az iskola ajtaja előtt az emberek. Eszembe jutott, milyen klassz lenne, ha egyszer csak megjelennél. A kapuban. Itt.
De nem csak eszembe jutott, hanem el is képzeltem. Itt ülnék,méláznék mint most,és egyszer csak megakadna a szemem rajtad ahogy besétálsz a kapun, mint aki tudja merre megy engem keresnél az iskola folyosóin. Volt más verzió is. Például, hogy az osztálytermem előtt állnál. Én a nyakadba ugranék, nem tudnék mit mondani, csak hagynám, hogy a szájaink beszéljék meg egymással mit is jelent nekem, hogy látlak Téged.
Igen, a könyv illata meg a hiányod a szervezetemben, ezt jutatta eszembe. Talán majdnem el is hittem bár az eszemmel logikusan érveltem, hogy ez lehetetlen! Mégis képről képre, újraéltem a meglepődés pillanatát és próbáltalak a képzeletemből kihelyezni ide a valóságba.
Nem ment. Mert nem lehetsz itt. Vagyis lehetnél, de nem vagy. Ez a szomorú.
Tehát próbáltam visszatuszkolni magam abba a nyomorult valóságba, amiben napról napra élek. Nagy levegőt vettem, próbáltam kifújni magamból a közérzetemet egy levegőre. Ez sem ment. Talán ma semmi sem megy. Beledobtam a könyvet a táskámba és felvittem magam szervesen az osztályunk felé ahol te is várhatnál rám.
Szepszis, teljesen fertőzés vagy az egész szervezetemben, az elmémben, a fantáziámban.
Aztán megláttam, ahogy egy egyed rám sandít a folyosó végéről, és ahogy közeledünk, egyre jobban méri az adottságaimat. Belegondoltam vajon féltékeny lennél e, ha vele járnék. Úgy igazából. Elképzeltem, hogy este elmesélem neked elhívtak randevúra. Te megkérdeznéd, ki a srác én pedig valami olyasmit felelnék, hogy nem számit kicsoda, mert úgysem ismered. Egy suliba járunk, ő kisebb nálam és még nem egészen döntöttem el magamban tetszik-e az ötlet, hogy valami fiatalabb egyén szegődjön mellém árnyéknak. Te flegmáznál és megmosolyognád. Kérnéd, írjam le, hogy néz ki. Én pedig frankón megpróbálnám elmagyarázni, elhitetni veled és magammal,hogy kicsit belém épült a srác és részletesen be tudom mutatni…de ahogy előhívom a képét az agyamból csak egy lazac színű pólós fiút látok. Egyszer azt viselte a suliban én pedig kiszúrtam és akkor, és azóta is az jár a fejemben, hogy én mennyire nem szeretem a lazac színt egy fiún, hogy talán soha nem tudnék ilyen valakivel kézen fogva mászkálni.
Egy idő után a kép átalakul egy fej nélküli hapsivá akin csak a lazac szín imponál. Erről pedig beugrik, hogy ez az arc nélküli valaki Te is lehetnél lazac szín ide vagy oda. Ekkor jövök rá, hogy nem a gyerek egyénisége zavar. Nem a póló teszi. Megdumáltam magammal, hogy nem mehetek egy ilyen fazonnal randevúra. Rájövök, nekem nincs semmi bajom a fiúval vagy a pólójával. Az egyetlen bajom az, hogy ő nem Te vagy. Úgyhogy mielőtt leírnám neked, hogy néz ki, megbicsaklik az ujjam a gépen és rájövök, nem számít. Valamit hazudok, mert én nem, de Te talán elhiszed. Majd hirtelen visszazökkenek a valóságba, ahogy belém jönnek a folyósón.
Hazafelé megpróbálok nem gondolkodni. Nem érzek energiát magamban szinte semmihez.
Teszem az egyik lábam a másik elé, hogy haladjak.
Aztán a házunk előtt meglátom ezt a régi lakókocsit és eljátszom egy újabb abszurd gondolattal. Most így végignézve egy ócskaságnak tűnik a hosszú utakat megjárt kerekeivel és a színét vesztett ajtaival. Talán egy tíz éve élhette fénykorát. Biztonságos kis újdonság volt. Úgy ültek bele félsz nélkül, mint ahogy én ülnék bele egy most kiszériázott BMW-be. Nem félnék. Mert új. Mert látnám a klassz kerekeit, amik még nem tettek meg egy kilométert sem. Látnám az öltözékét kívülről-belülről és érvelés nélkül meg tudna győzni, mert ÚJ. Itt állva a lakókocsi előtt pedig csak az jut eszembe, hogy ha fizetnének, se mennék ezzel sehova. Ócska volt. Ócska és elhasznált, én pedig utálom az ócska dolgokat, nem hiszek abban, hogy őrizgetni kellene őket.
Ekkor pedig ránk gondolok. Rád. Vajon mikor leszel régi az életemben? Vajon mikor fogom azt érezni, hogy elhasználódtál és nem bízom már benned eléggé ahhoz, hogy egy újabb kört menjek veled. Mert bármennyire is hajtasz, raksz fel új gumikat vagy frissíted meg a szériád a lényeg az a belső, a régi marad. Te pedig nem tehetsz ellene semmit. Vajon eljön ez a pillanat a mi kapcsolatunkban? És vajon akkor leszek elég erős, hogy kiszálljak? Vagy kapaszkodni fogok az ülésbe, mint egy kislány és várom, hogy az autó magától megálljon? Te fogsz fékezni végül vagy én lépek rá? Te fogsz vezetni mindig vagy nekem is megadod az esélyt? Bármi is lesz semmit se tudtam biztosra megmondani. Ahogy nem láttam a mi jövőnket úgy nem tudhattam, hogy ez az autó kihez tartozik, milyen története van és merre tart. Az út mindig olyan bizonytalannak tűnt bármerre jártam.
Azon törtem a buksim minden erőm beleadva, hogy mikor szűnök meg a múltban élni, mikor kezdek el élni a pillanatoknak? Mikor jön az el, hogy nem a beszélgetéseinkre gondolok, a szavaidon csüngve, vagy képzelem el hogyan lehetne…
Seregnyi kérdés, semmi válasz. Már a liftben voltam a szemem becsukva hagytam üvöltetni a zenét a fejembe, hogy a pszichémbe szálljon minden szó és, kerestem egyre azt az istenverte választ.
Aztán ahogy megállt a lift és a kulcsot benyomtam a zárba, jöttem rá, hogy a választ azért nem találom, mert nem nálam, hanem nálad van.
Bármennyire utálom magamnak bevallani de ahogy mostanában minden, ez a válasz is,Tőled függ.
Te ülsz a volánnál, még akkor is, ha nem tudsz vezetni.
Én pedig hagyom, hogy menjünk bárhova, bármikor.
Csak veled.
Csak együtt.
De…ha szépen kérlek, elárulod nekem, merre tartunk?
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 10. | [tulajdonos]: szakadás | 2012-08-29 15:16 | Továbbra is az egyetlen ember, akire semmilyen hatással sem vagyok. Végtelen történetek helyett vég nélküli történetek. Még mindig én magyarázkodom, mit miért teszek. Ha tudnád, mi a valóság a sok kényszerképzet között! Néha azt kívánom, bárcsak titokban figyelhetnél. Nem lenne több kérdés. Végre hinnél nekem. Mérgessé válok a kialakult helyzettől. Félek valami elveszett a felesleges viták közben.
Inkább lesütöm a szemem. Ő meg belefagy. Mindig belefagy a mozdulatba, mindig ott van az a törés. Nem is értem igazán. Csak azt látom, hogy valahol tényleg akarja. Vagy ez az, amit látni szeretnék? Hát mi ez a játék? Sodródhatnánk könnyedén, de szögletesek ezek a precízzé érlelt mozdulatok. Egymásba ütközünk, te meg észre sem veszed. Én készülök rád, ez lenne olyan helytelen?! Szándékosan jobbra kellene lépnem, mikor te balra gondolsz engem. Miközben szemedbe szeretnék nézni, feszítem állam. Konok ellenállás. De aztán csak belecsöppenünk abba, hogy megtörtént minden. És ugye nem is volt rossz. Félek majd az üres pillanatoktól. Képes vagyok a semmitől való rettegésre. Azt akarom, hogy omoljon le minden míves fal, amit felépítettél. Azt akarom, hogy nézz rám, és ne kapd el a tekinteted. Nehéz veled nehéz velem, nem kell neked, nem kell nekem. ( De mocskos- kurva jó együtt! ) Eh... Azt gondolod, te vagy, akivel ez lehetetlen? Aztán szándékosan lecsókolom a füstöt a szádról, mert már valóban könnyen megy az, hogy érintelek. Lehetek a párnád? A könnyű súly a mellkasodon miközben alszol? Bárcsak megtanulnál félelem nélkül élni. | |
| 9. | [tulajdonos]: k | 2012-08-29 15:15 | | Izgalmas kaland lehetne. Csak a miénk. Mi mégis gyűlölni tanulunk, miközben bántjuk a másikat. Mondd mégis mire jó ez? Az élet így is haragra tanít nap, mint nap. Bízzunk kéne egymásban. Nem nehezebb, mint szeretni tanulni. | |
| 8. | [tulajdonos]: . | 2012-08-29 15:14 | | Bántjuk egymást. Az én szívem törékeny, apró kolibri madár. Százszor ver percenként, minden pillanatban remél. Újat álmodik, bízni szeretne. csendes ütemet játszik. Halk dallama idegen szíveket szólít meg. Milyen szépet játszhatnánk együtt! Hallani az új hangokat. | |
| 7. | [tulajdonos]: . | 2012-08-29 15:13 | ha te lennél minden gondolat a fejemben, gyűrött paplan az ágyamban, a csend a gondolatok és a kimondott szavak között, az éjjeli reszketés és a hajnali fény, a kezdet a vég után és a szívben minden rezdülés, talán szeretnélek.
ha elhinnéd nincs erősebb fény nincs nagyobb pezsdülés, nincs édesebb hang vagy kedvesebb nevetés, ha elhinnéd a szavak mögött rejlő titkokat, talán te is rájönnél mennyire vagyunk egymásnak fontosak. | |
| 6. | [tulajdonos]: találkozás | 2012-08-29 15:08 | félek a találkozástól. a kettőnk között létrejövő mágneses tértől. azoktól a hatásoktól amiket csak egymással szemben tapasztaltunk. azt hiszem ők tartottak életben. vajon mit fogsz nekem mondani? félreértettelek volna ennyi időn keresztül? ábrándos világomból még téged is kiszorítottalak ezekkel a szögletes cselekvéseimmel? a közvetlen szembesülés előtt figyelmeztetésül még rám szólsz ne bántsuk egymást. egyszóval ne bántsalak Én téged. ez a felállás. attól is félsz, hogy végül én hátrálok meg. én leszek az első aki kiszáll a hullámvasútból. aki feladja és köszöni szépen de nem kér többet. tudod ez az igazán huncut része a dolognak ami mélyen a velőjét alkotja az egész formális és abszurd kapcsolatunknak. hogy engem még mindig a feladás képtelensége ejt rabul. hogy nem tudnék rólad lemondani. ilyen egyszerűen feladni téged és száműzni a gondolataimból kiszakítani az álmaimból melyeket oly gondosan szőttem éjszakáról éjszakára. szóval találkozunk.
rá kell jönnöm, hogy már nem várok tőled el semmit. csak látni szeretnélek. talán a szív dobbanások minőségéből fogom lemérni te vagy e az akire én vártam? akit itt belül a saját szívemben éreztem, hogy igaz. persze nagyot csalódnék, ha nem csiszolódtak volna tökéletessé szíveink. de a mi játékunkban ez is egy lépés lenne. csak ne stagnáljunk már légy szíves. | |
| 5. | [tulajdonos]: Mikor | 2012-08-29 15:07 | | azon gondolkodom mikor is történt meg. mert valahol, valamikor biztosan volt egy pillanat. kellett, hogy legyen. kicsit talán dühít is, hogy pont én maradtam le róla. hiszen...az enyém az érzés. mégsem tudom megmondani pontosan hol is kezdődött. próbálok visszaemlékezni frankón emlékről emlékre lépkedek és nézlek közben a saját kivetítőmön ahogy megjelensz különböző helyzetekben. ahogy megfogtad a kezem először. vagy amikor megcsókoltál, amikor nem tudtuk hol kezdődsz te és hol én? amikor csak feküdtünk a verandán a csillagokat nézve. amikor hagytuk a fejünkbe szállni a bort, hogy ne kelljen kimondani ami olyan nyilvánvaló lett. menekültünk, találkoztunk. polcokra pakoltuk a másikat és levettük egymást. hintákban, ágyakban, az öledben ülve. ajtócsapások között, az ajtónak csapódva vagy mögöttem becsukódva. szóval mikor? mondd hol volt az a pillanat? én azt hittem a szerelem nem ilyen alattomos hogy ...csöndben lopakodva szinte köszönés nélkül egyszer csak rám néz, hogy hello idegen! beköltöztem a szívedbe! se lakbér se értesítés, hogy meddig marad. van. ahogy te is vagy az életemben. bár nem tudom megmondani meddig lesztek velem...mégis örülnöm kell ennek a hívatlan vendégnek ...amire azt mondják szerelem. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
