NAPLÓK: szancsopanza Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 16:35 Összes olvasás: 6296| 12. | [tulajdonos]: . | 2012-09-05 14:03 | Az ebédlőben ültem. Olyan tíz fele járhatott az idő. Nem volt órám ezért elméláztunk a lányokkal az asztal fölött ki-ki a maga dolgát csinálta. Épp olvastam, mikor észrevettem, hogy teljesen elkalandoztam a sorok és a betűk világában.
Becsuktam a könyvet az arcomhoz emeltem és beleszagoltam a régi lapok közé. Nyugattó érzés. Legalábbis az én idegrendszeremnek.
Aztán kinéztem az ablakon és bámultam, ahogy mászkálnak az iskola ajtaja előtt az emberek. Eszembe jutott, milyen klassz lenne, ha egyszer csak megjelennél. A kapuban. Itt.
De nem csak eszembe jutott, hanem el is képzeltem. Itt ülnék,méláznék mint most,és egyszer csak megakadna a szemem rajtad ahogy besétálsz a kapun, mint aki tudja merre megy engem keresnél az iskola folyosóin. Volt más verzió is. Például, hogy az osztálytermem előtt állnál. Én a nyakadba ugranék, nem tudnék mit mondani, csak hagynám, hogy a szájaink beszéljék meg egymással mit is jelent nekem, hogy látlak Téged.
Igen, a könyv illata meg a hiányod a szervezetemben, ezt jutatta eszembe. Talán majdnem el is hittem bár az eszemmel logikusan érveltem, hogy ez lehetetlen! Mégis képről képre, újraéltem a meglepődés pillanatát és próbáltalak a képzeletemből kihelyezni ide a valóságba.
Nem ment. Mert nem lehetsz itt. Vagyis lehetnél, de nem vagy. Ez a szomorú.
Tehát próbáltam visszatuszkolni magam abba a nyomorult valóságba, amiben napról napra élek. Nagy levegőt vettem, próbáltam kifújni magamból a közérzetemet egy levegőre. Ez sem ment. Talán ma semmi sem megy. Beledobtam a könyvet a táskámba és felvittem magam szervesen az osztályunk felé ahol te is várhatnál rám.
Szepszis, teljesen fertőzés vagy az egész szervezetemben, az elmémben, a fantáziámban.
Aztán megláttam, ahogy egy egyed rám sandít a folyosó végéről, és ahogy közeledünk, egyre jobban méri az adottságaimat. Belegondoltam vajon féltékeny lennél e, ha vele járnék. Úgy igazából. Elképzeltem, hogy este elmesélem neked elhívtak randevúra. Te megkérdeznéd, ki a srác én pedig valami olyasmit felelnék, hogy nem számit kicsoda, mert úgysem ismered. Egy suliba járunk, ő kisebb nálam és még nem egészen döntöttem el magamban tetszik-e az ötlet, hogy valami fiatalabb egyén szegődjön mellém árnyéknak. Te flegmáznál és megmosolyognád. Kérnéd, írjam le, hogy néz ki. Én pedig frankón megpróbálnám elmagyarázni, elhitetni veled és magammal,hogy kicsit belém épült a srác és részletesen be tudom mutatni…de ahogy előhívom a képét az agyamból csak egy lazac színű pólós fiút látok. Egyszer azt viselte a suliban én pedig kiszúrtam és akkor, és azóta is az jár a fejemben, hogy én mennyire nem szeretem a lazac színt egy fiún, hogy talán soha nem tudnék ilyen valakivel kézen fogva mászkálni.
Egy idő után a kép átalakul egy fej nélküli hapsivá akin csak a lazac szín imponál. Erről pedig beugrik, hogy ez az arc nélküli valaki Te is lehetnél lazac szín ide vagy oda. Ekkor jövök rá, hogy nem a gyerek egyénisége zavar. Nem a póló teszi. Megdumáltam magammal, hogy nem mehetek egy ilyen fazonnal randevúra. Rájövök, nekem nincs semmi bajom a fiúval vagy a pólójával. Az egyetlen bajom az, hogy ő nem Te vagy. Úgyhogy mielőtt leírnám neked, hogy néz ki, megbicsaklik az ujjam a gépen és rájövök, nem számít. Valamit hazudok, mert én nem, de Te talán elhiszed. Majd hirtelen visszazökkenek a valóságba, ahogy belém jönnek a folyósón.
Hazafelé megpróbálok nem gondolkodni. Nem érzek energiát magamban szinte semmihez.
Teszem az egyik lábam a másik elé, hogy haladjak.
Aztán a házunk előtt meglátom ezt a régi lakókocsit és eljátszom egy újabb abszurd gondolattal. Most így végignézve egy ócskaságnak tűnik a hosszú utakat megjárt kerekeivel és a színét vesztett ajtaival. Talán egy tíz éve élhette fénykorát. Biztonságos kis újdonság volt. Úgy ültek bele félsz nélkül, mint ahogy én ülnék bele egy most kiszériázott BMW-be. Nem félnék. Mert új. Mert látnám a klassz kerekeit, amik még nem tettek meg egy kilométert sem. Látnám az öltözékét kívülről-belülről és érvelés nélkül meg tudna győzni, mert ÚJ. Itt állva a lakókocsi előtt pedig csak az jut eszembe, hogy ha fizetnének, se mennék ezzel sehova. Ócska volt. Ócska és elhasznált, én pedig utálom az ócska dolgokat, nem hiszek abban, hogy őrizgetni kellene őket.
Ekkor pedig ránk gondolok. Rád. Vajon mikor leszel régi az életemben? Vajon mikor fogom azt érezni, hogy elhasználódtál és nem bízom már benned eléggé ahhoz, hogy egy újabb kört menjek veled. Mert bármennyire is hajtasz, raksz fel új gumikat vagy frissíted meg a szériád a lényeg az a belső, a régi marad. Te pedig nem tehetsz ellene semmit. Vajon eljön ez a pillanat a mi kapcsolatunkban? És vajon akkor leszek elég erős, hogy kiszálljak? Vagy kapaszkodni fogok az ülésbe, mint egy kislány és várom, hogy az autó magától megálljon? Te fogsz fékezni végül vagy én lépek rá? Te fogsz vezetni mindig vagy nekem is megadod az esélyt? Bármi is lesz semmit se tudtam biztosra megmondani. Ahogy nem láttam a mi jövőnket úgy nem tudhattam, hogy ez az autó kihez tartozik, milyen története van és merre tart. Az út mindig olyan bizonytalannak tűnt bármerre jártam.
Azon törtem a buksim minden erőm beleadva, hogy mikor szűnök meg a múltban élni, mikor kezdek el élni a pillanatoknak? Mikor jön az el, hogy nem a beszélgetéseinkre gondolok, a szavaidon csüngve, vagy képzelem el hogyan lehetne…
Seregnyi kérdés, semmi válasz. Már a liftben voltam a szemem becsukva hagytam üvöltetni a zenét a fejembe, hogy a pszichémbe szálljon minden szó és, kerestem egyre azt az istenverte választ.
Aztán ahogy megállt a lift és a kulcsot benyomtam a zárba, jöttem rá, hogy a választ azért nem találom, mert nem nálam, hanem nálad van.
Bármennyire utálom magamnak bevallani de ahogy mostanában minden, ez a válasz is,Tőled függ.
Te ülsz a volánnál, még akkor is, ha nem tudsz vezetni.
Én pedig hagyom, hogy menjünk bárhova, bármikor.
Csak veled.
Csak együtt.
De…ha szépen kérlek, elárulod nekem, merre tartunk?
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
