NAPLÓK: szancsopanza
Legutóbbi olvasó: 2026-10-22 17:12 Összes olvasás: 8363| 1. | [tulajdonos]: Mélázás | 2012-08-29 15:00 |
| Tudod, kár, hogy mi soha nem mertünk. Mindig csak valami befejezetlen üzletei voltunk egymásnak amin se te sem én nem kerestünk egy szemernyi fillért sem. Autodidakta módon tanultunk önmagunkat képezve. a másikból építettük fel magunkénak mondott felhőkarcolókat. Olyan magasságokba, hogy mindenkit elvakítson. Nem volt szilárd alaptervünk, spontán próbáltunk élni mondván a sors majd alakítja útjainkat. Félelem nélkül akartuk a jövőt, hogy ami jön az nekünk jó lesz, mert ebben bíztunk. Szóval nem volt befejezés, se szóval se írásban, meg akartuk hagyni az apró kis kapukat, hogy a félelemtől dideregve téphessük fel őket mikor megészleljük a másik elvesztésének fagyos illatát. Pizkosul szemtelennek tartottalak ha jobban ragyogtál nálam, vagy ha szebb volt a megálmodott terved. A képlet mégis egyszerű volt, csak én nem illettem bele. kacagva meséltünk az álmainkról nevetve a világon, hogy milyen buta és kicsinyes is az valójában. Hogy mi tudunk élni. Tudjuk a titkot. Aztán elfelejtettük mi a magány, nem egymást hanem a világot hagytuk magára. Úgy fogadtalak magamba mint a tó vize a hold fényét csendes estéken. Önző kis álomkórászok voltunk akik még nem értették, hogy nem csak az emberek de az élet is követel. Végül fuldokolva ébredtünk álmainkból és rettegtünk, hogy ébren nem találjuk ott a másikat, hogy elvesztünk valamit ami ennyire összetartott minket. Hát nem volt édes? Milyen szörnyen naivak voltunk és mennyire gyávák! Leheletnyire ültünk egymás mellett, mi pedig csak falakat építettünk fel. Egyre magasabbra és magasabbra, hogy már csak az árnyékodat láthassam a túloldalon. Tudod néha rombolni is kell, néha meg kell adni magad. Néha szembe kell fordulnod a valósággal,hogy a két kezedbe fogd. Hogy beléd lehelhessek édes csókokat a saját lelkemből. |
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
