-- Úgy tetszik, az enyhe nyugati depresszió keleti irányba elhúzódik szigetünkről. De a barométer állása szerint aligha várható jelentősebb változás. -- Haha, hát ez csudajó! -- Mi lelte, fiatalember? Fogadni mernék, hogy hibátlanul mondtam. -- Meg kell veszni! --Szeretném hinni, hogy az idő nem fordul hűvösebbre. Az influenza olyan rohamosan terjed. Tavaszonként egész családunkban megteszi szokásos körútját. -- Nagynéném is influenzában halt meg - legalábbis azt mondták... -- Ó?! -- De én fejemet teszem rá, hogy megnyuvasztották. -- Megnyuvasztották? -- Meg hát! Talán nem hiszi? Már mért halt volna meg influenzában? Tavaly torokgyíkja volt, mégis talpra állt. Pedig már egész belekékült - bizonyisten, ezzel a két szememmel láttam! Már mindenki azt hitte, hogy kampec; de akkor az apám egy nagy kanál pálinkát csurgatott le a torkán, s attól úgy magához tért, hogy majd a kanalat is lenyelte. -- Jóságos isten! -- Már hogy is patkolt volna el influenzában egy olyan hatlóerős asszony! És hova lett az új szalmakalapja, amit nekem kellett volna örökölni? Megfújták! Hát én azt mondom, aki a kalapot megfújta, az nyuvasztotta meg az öregasszonyt! -- Mit jelent az, hogy "megnyuvasztotta"? -- Ó, ez eufémizmus, az új társalgási tónus... megnyuvasztani annyi mint: meggyilkolni.
„Egy késő délután véletlen egymásra nézve egyszerre kínáljuk cigarettánk, és éppen ugyanazt szívjuk, és mondjuk, hogy köszönöm, inkább a magamét. Egymásnak nyújtjuk a gyufát, hogy belekap hajunkba a láng.”
Az ilyen fontos beszélgetések alkalmából mindig vagy behoztál egy üveg pálinkát, vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát, de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt. Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be. (Amitől kissé el is ment a kedvem, mert a választások előtti szesztilalmat idézte az eszembe, a szombat déli tizenkét órától imaházzá lényegült vendéglők elsorvadó forgalmát, a nagymálnát tartalmazó korsókat.) Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát, csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy, hogy nem hoztál be. Nem tudom pontosan rekonstruálni. Bementünk a nagy szobába. A kerek asztalon volt – mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük a zongora tetejére, mert ha az ember leül egy váza virág két oldalára egy kerek asztal mellé: folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk. Mármost ezután szoktad mondani, hogy „Vegyél ki poharakat”, vagy csak mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba, majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza. De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen. Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör- falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad, hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve kizárólag arra, hogy valamit kellene innom. És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni – Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben – két deci két embernek… Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni.
