NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2025-05-13 06:12 Összes olvasás: 76081| 852. | [tulajdonos]: abszurd-hős | 2023-02-04 00:04 | "Sziszüphosz nézi a követ, amint görög lefelé, amaz alantas világ felé, ahonnan majd vissza kell hoznia a csúcsra. Elindul lefelé. Ekkor kezd érdekelni engem Sziszüphosz, a visszatérés, a szünet közben. A kővel küszködő, kőnek feszülő arc maga is kő! Látom, amint súlyos, de egyenletes léptekkel halad soha véget nem érő gyötrelme felé. Ez a balsors bizonyosságával folyton visszatérő, lélegzetvételnyi idő az öntudat órája. Mikor elindul lefelé a csúcsról, s mind közelebb jut az istenek nyomorúságos hajlékához, minden pillanatban fölötte áll a sorsának. Erősebb, mint a sziklája." (A. Camus: Sziszüphosz mítosza)
"Damien Darcis tanulmányában (...) az abszurd az ember és a világ konfrontációjaként jelenik meg. Az embert az értelem akarása hajtja, egység és rend után vágyakozik a különös és kegyetlen világban, amelyet szeretne megérteni. S bár képes e világot, a részét képező objektumokat, testeket leírni, saját létezése oka rejtély marad előtte. A világ értelmetlen, az ember pedig semmi az értelem akarata nélkül (Damien Darcis 2017: 3).
Ez utóbbi paradoxon képezi Camus filozófiájának magvát: az abszurd lényege az élet értelmét kereső ember az őt körülvevő, őt tagadó idegen világban. A feloldhatatlan feszültség e kettő kölcsönös egymásra utaltságából fakad. Csakhogy az abszurd az idegenség átélésén túl egyben magatartásforma is, a lét egyetlen lehetséges, autentikus módja. Fontos tisztázni, hogy ebben az idegenség-paradoxonban Camus kit nevez abszurd embernek. Ahogyan azt kötete „Az abszurd ember” című fejezetében is kifejti, az ilyen személy bátorságát és eszét helyezi előtérbe az istenekkel szemben, tisztában van tettei következményeivel, ám nem érez lelkiismeret-furdalást, és nincs szüksége kívülről ható etikai szabályokra. Az abszurd embert saját, belső indíttatása vezérli cselekvés közben. Sziszüphosz ennek a magatartásformának ikonikus megtestesítője.
Mint a mítoszból jól tudjuk, Sziszüphosz – a korinthoszi király, Aiólosz fia, Melopé férje – büntetése szerint egy sziklát görget állhatatosan a hegytetőre, de az újra és újra visszagurul, Sziszüphosz munkája soha nem érheti el célját. Szenvedései okaként több magyarázat ismert. Némely szerint nagyravágyó attikai király volt, egy másik változat arra helyezi a hangsúlyt, hogy istenek titkait fecsegte ki embereknek, Camus Sziszüphosza pedig elárulta Aszóposz folyóistennek, hogy Zeusz elrabolta a lányát. A hős jellemrajzában meghatározó a büntetést előhívó mozzanat: Sziszüphosz saját belátása szerint cselekszik, és azt teszi, amit lelkiismerete diktál.
A belülről vezérelt cselekvés fontosabb számára, mint az esetleges következmények. Nem külső – jelen esetben az istenek által kiszabott – törvények és szabályok irányítják, és később sem érez bűntudatot, hiszen meggyőződése, hogy nem követett el bűnt. Sorsa maga az abszurd végzet: ha valóban Zeusz Aigina elrablója, halandó szemmel nézve a főisten követett el bűnt, mégis Sziszüphosznak kell bűnhődnie. A Camus megformálta alak legfontosabb vonása, hogy a maga kezében hordja sorsát: „Egyébiránt tudja [kiemelés tőlem], hogy ő rendelkezik saját életével. A fenséges pillanatban, mikor visszapillant az életére, Sziszüphosz a sziklája felé haladva, végigtekint az összefüggéstelen cselekedetek során: ezekből áll össze a sorsa, melyet maga teremtett, melyet az emlékezet fog egységbe, s melyre hamarosan a halál üt pecsétet.” (Camus 1990: 316)
(Pavlovics Zsófia: SZIKLÁJA A SORSA című írásából) | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 850. | [tulajdonos]: "nem-át-henm-végig" | 2023-01-31 15:45 | Akárhányszor fellépek a DOKK-ra (mivel Annuskaként a Hetedíziglenben játékvezető lettem, most sűrűbben, mint máskor), megindítóbbnál megindítóbb Filip Tamás-versekkel találom szembe magam. Most ezzel:
Filip Tamás: Levéltöredék
Petőcz András születésnapjára
Nem emlékszem, hogy kezdődött.
Talán el se kellett kezdődnie: egyszer
csak volt. A vizet fodrozó rezdülésekből,
a levegő gyűrődéseiből valami lett.
És láttuk: a rezgéseknek teste van,
a rémült szürkeség fölé egy híd feszül.
S mert láttuk: mi vagyunk a bizonyíték ---
Hajnal van: gyaloglok rajta, nem át,
hanem végig – mintha párbajra mennék,
pedig nincs nálam se kard, se pisztoly,
még a szavaim is versekbe bugyoláltam.
De mégis: gyönyörű ez a hajnali jelenlét!
Talán a börtönfilmet néző rabokra
gondoltam akkor, a séta külön
ajándék nekik s nekem.
Az ég fölött festett, kazettás mennyezet,
nézem a halványodó csillagképeket,
és a múlt lassú örvényeibe kapaszkodom.
A vers a zárójeleket feltöri,
a gondolatjeleid terelővonalán megyek,
és szembenézek a kettőspontjaiddal.
És nem tudom, álarc mögül van-e mód
vallomásra, lehet-e párbeszéd
két szereplő között? Mondjuk így:
(félre) Értelek, barátom!
S most, hogy ezt kimondtam, annyi
minden jöhetne még: írhatnánk
újrapapírra újraverset, és révülten
néznénk közben egy arcot, mely
kezdetben tünékeny, majd egyre inkább
jelen van, egyre rajzosabb, néznénk és
belevesznénk ebbe a mérhetetlenül
szépséges arcba, és tudnánk,
most születünk.
Kötetben: Jelenlét50 Petőcz András ötvenedik születésnapjára (Bp. 2009)
Kiadó: Spanyolnátha
| |
| 849. | [tulajdonos]: koldus-szegény-királyi-gazdago | 2023-01-26 12:49 | Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif
Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
(Forrás: Liter@) | |
| 848. | [tulajdonos]: koldus-szegény-királyi-gazdago | 2023-01-26 12:49 | Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif
Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
(Forrás: Liter@) | |
| 847. | [tulajdonos]: koldus-szegény-királyi-gazdago | 2023-01-26 12:49 | Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif
Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
(Forrás: Liter@) | |
| 846. | [tulajdonos]: Halmai | 2023-01-25 18:56 | '„Szegény, ki nem tud rólatok, istenek!
[…]
Ti tápláltok csak abban, aki szeret,
örökkön ifjak, gyermeki lelket, és
nem hagyjátok, hogy tévelyegve
gondban a Géniusz elboruljon.”
(...)
Hölderlin verse hübriszt nem karcol: nem istentudásra tör (avagy teológiai ismereteket kér számon), hanem az istenekről nem tudókat, a létezés gyanútlan árváit szánja. Szakrális részvéte érvekkel is szolgál: a „gyermeki lélek” (mely kétségtelenül az evangéliumi lelki szegénység szinonimája) biztosítékát látja az égi kapcsolatban, s a tévelygés, a gond, a ború ellenszereként ajánlja figyelmünkbe a szeretet („aki szeret”) metafizikus távlatait.
(...) horizontális mozdulatok csak menedéket teremthetnek, hazához világnyi otthonosság kell. Isten: lelki-szellemi komfortzónánk; s nincs is más övezet, csak tartományi illúziók.
Hölderlin kortársaihoz hasonlítunk: szorongva alszunk el, és kétségbeesve ébredünk. A galaxisokat mégis egy tény átkódolja, s hajnalra készteti. Idült tavasz takarja el a nyár léptékeit, ettől megzavarodik a bőr gondolkodása. Kiszabadul a fény a belső nappalokból, a nevezetlenek így élik túl a nyelvet.
Nem elég felébredni az éberséghez: a sejteknek külön-külön kell számot tartaniok boldogságra.
„Mert ők, akiktől égi tüzünk való,
adják a szentelt kínt is: az istenek.
Maradjon hát. Mint Föld fiának,
végzetem ez: gyötrődve szeretni.”
(...)
Oximoronban összegződik a strófa tanulsága, mégsem különös ez az állapot: a „gyötrődve szeretni” érzelmi tapasztalása viszonzatlan szerelemben s családi disszonanciában is elérheti az embert.
Ennél ugyanakkor tágasabb a mű látóköre. Kín és égi tűz (lélek? lelkesedés? szenvedély? tettvágy?) polaritásában az emberi kondíció végletekre szerződött természetét ragadja meg, s általában az élet szenvedések és örömök közé kifeszített összetettségét nyugtázza.
Nem is a fölismerés, hanem a fölismeréshez kiépített viszony: a – Simone Weil kedves szavával – beleegyezés méltósága válik itt kulcsmozzanattá.
Belátni és elfogadni helyünket, helyzetünket – mégpedig a hites alázat útján-módján. Nem mutat föl egyéb lehetőséget a szöveg; s szellemtani hagyományok is ez irányú javaslatokat szoktak tenni.
Adomány, mert adták, a jó és a rossz is – mondja a hölderlini logika. S a nyomaték vigaszával illeszt jelzőt a „kín” elé: „szentelt”.
A teodicea problémakörébe torkolltunk. Ahova minden századok gondolkodói betértek már, de kijutni csak keveseknek sikerült.
A vers alanya annyiban előtte jár a múltnak, hogy kísérletet sem tesz a kudarcra.
A „Maradjon hát” beletörődő melankóliáján mégis átragyog valami.
Valaki.
Vers ragyogtatja, hogy jobban lássuk.'
(Részletek Halmai Tamás "Pascal, Hölderlin, Weil -- Kommentárok és kontemplációk" című könyvéből, Napútonline) | |
| 845. | [tulajdonos]: semmi-Halmosi-Tandori | 2023-01-17 18:08 | Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Halmosi Sándor Semmi című verséről
Halmosi Sándor
Semmi
Mindent lefordítani arra az egy szóra.
És élni, egy életen át. Írni, vésni.
Csepegtetni az infúzióba.
A tankönyvírók és a verselemzők számára valójában csak a halott költő a jó költő: ő már nem képes tiltakozni, ha a művét magyarázó személy bakot lő. (Például Arany János nem cáfolhatja meg a halála után keletkezett városi legendát, miszerint ő azt írta egy róla szóló verselemzés margójára, hogy „Gondolta a fene.” Igen, ez egy hamis irodalmi anekdota, a tények elferdítése, tudniillik Arany más kontextusban és más szavakkal reagált.) Most tehát vékony jégre merészkedem, hiszen ezúttal a nagyon is élő, 1971-ben Szatmárnémetiben született, jelenleg Budapesten lakó költő és műfordító, Halmosi Sándor háromsorosát állítom a középpontba.
E miniatűrről a zen buddhista irodalom jutott eszembe, és erős a gyanúm, hogy egy koannal van dolgunk. Halmosi írásművészetétől és gondolatvilágától az ilyesmi aligha áll messze: aki elalvás előtt vietnámi verseket fordít magyarra – márpedig költőnk 2023 januárjában pontosan ezt tette, személyesen tőle tudom –, az biztosan tud egyet s mást a zen költészetről. (Ha bántóan tévednék, a szerző majd az orromra koppint.) A koan – eredeti japán kiejtéssel kóan, kínai megfelelője kung-an – egyfajta abszurd távol-keleti fejtörő: kérdés, történet vagy nyilatkozat, amelynek célja a „nagy kétség” előidézése, az elme csapongásának megállítása és az értelem fejlesztése, folyamatos elmélkedés útján. A hagyomány szerint a tananyaggá szerkesztett koanok megfejtése egyenértékű a megvilágosodással, vagyis a tiszta tudat állapotával, ám ez akár tíz évig is tarthat. A folyamat gyümölcse az irodalmi jártasság, a verstani és retorikai képzettség. Az a kitartó tanítvány, aki az összes elé adott koant megfejtette, jogot szerzett a magányos életre.
A koan a 11. században vált irodalmi műfajjá, formavilága a hiányos-töredékes szövegektől a kerekké formázott történetekig terjed. Egy-egy koan tanulmányozása a középkorban úgy történt, hogy kiválasztottak egyetlen szót, esetleg szókapcsolatot, és arra vonatkozó kérdéseket tettek fel, amelyeket újra és újra ismételtek, újra és újra megválaszoltak. Íme a kapcsolódás Halmosi háromsoros verséhez, amely e szavakkal indul: „Mindent lefordítani arra az egy szóra.” Például a vers címét adó Semmire. Vagy esetleg: mindent lefordítani arra az egy szóra, amelyet a koanból kiragadtak a tanítványok. „És élni, egy életen át” – vagy éveken át, míg csak a tananyag összes koanját meg nem fejtettük? „Írni, vésni” – szavanként. „Csepegtetni az infúzióba” – újra és újra feltenni ugyanazt a kérdést, szavanként-cseppenként összerakni a megfejtést, a tiszta tudatot, a megvilágosodást.
A kortárs magyar irodalomban találni koanokat, például Tandori Dezső 1968-ban megjelent, hamar kultikussá vált Töredék Hamletnek című kötetében. A Koan III. címet viselő csak két sor: „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” Úgy vélem, Halmosi Semmi-koanja közeli rokonságban áll Tandori eme kétsorosával. | |
| 844. | [tulajdonos]: hozzávalók | 2023-01-13 18:00 | Weöres Sándor: A MESÉRŐL
A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót-nagyot mulattassanak.
A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.
A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics-mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson az álmodott kilincs.
A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 843. | vajdics: jav. | 2023-01-11 13:47 | | A-boldogság-szerszámaiból egy betű híján a-bolondság-szerszámai lett a címben. Mondanám, hogy véletlenül. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
