"Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják.
Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak) én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű “írnom kell” lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Ekkor azután közeledjék a Természethez. Ekkor kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső ember.
Ne írjon szerelmes verseket; kerülje eleinte a túlságosan könnyed és megszokott formákat: ezek a legnehezebbek, mert csak nagy és kiforrott erővel nyújthatunk egyénit ott, ahol jó, sőt nagyrészt kitűnő hagyományok tömege maradt reánk."
1. A víz alatt, a víz alatt hallgatnak lenn a hűs halak. Nézik a kék vízáradást és hallgatják a hallgatást. Mert a hal sűrű szálkaváz köré rakódott hallgatás. Mély, kocsonyás csönd, mit a hal páncélos pikkelye takar. És ha lefejted a pikkelyét, halpénzek hullnak szerteszét, hullnak a halcsönd pénzei: hártyává száradt könnyei.
2. A víz alatt, a víz alatt hallgatnak lenn a hűs halak. Vakon bámul ki pikkelyük páncéljából bús halszemük. Fogatlan szájuk kis, kerek buborékokat ereget. Száll buborékra buborék: ez a vízmélyi halbeszéd. Fölszínre buggyan gyöngyözőn, s megsemmisül a levegőn, az ég alatt, a víz felett a gyöngyöző halüzenet.
3. Hallgatnak bölcsen a halak a víz alatt, a víz alatt. A víz fölött ül a halász, és ő is csupa hallgatás. Két hallgatás közt a horog. És nem mozog. És nem mozog. Végén a légy: fekete pont. És nézi lenn a szürke ponty. Fönn meg a halász a botot. És nem mozog. És nem mozog. Hajnaltól délig és tovább, nézik egymást a horgon át. A víz fölött s a víz alatt: hal halászt s halász halat. És lassan nem is tudni már, kit várnak, s ki az, aki vár: halászt hal, vagy halász halat, a víz fölött, vagy víz alatt, s a mozdulatlan horgon át melyik nézi a másikát.
4. Mikor hold süti a tavat, táncolnak néha a halak. Karcsú testtel a víz alatt cikázva föl-le siklanak. Áttetszik ezüst pikkelyük, s lüktet alatta halszivük. Csillámló, piros halszivek szikrái szántják a vizet. Villannak itt, villannak ott. gyors, vízalatti csillagok. Kering a hal-csillagvilág, és néha egy-egy hal kivág s megfürdeti a holdas éj csorgó tejében pikkelyét.
levele csak pár nappal ezelőtt érkezett hozzám. Mély és jóleső bizalmát köszönöm. Többet aligha tehetek. Nem tárgyalhatom behatóan verseit, mert tőlem minden bíráló szándék nagyon is távol áll. Műalkotást szinte meg sem közelíthetünk ítélő szavakkal: ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések származnak. Egyetenegy dolog sem olyan kézzelfogható és megmagyarázható, mint ahogyan ezt többnyire el szeretnék hitetni velünk; a legtöbb esemény kimondhatatlan, és olyan térben játszódik le, ahol még soha szó nem járt, és mindennél kimondhatatlanabbak a műalkotások, ezek a rejtelmes tényezők, melyeknek léte múló életünknél maradandóbb.
Amikor ezt a megjegyzést előrebocsátom, hadd mondjam el még Önnek, hogy verseinek nincsen önálló jellegük, inkább csak a személyes lét csendes és rejtőző függelékei. Ezt legvilágosabban a Lelkem című utolsó versében látom. Ebben valami sajátos akar kifejeződni és dalba ömleni. És a Leopardihoz írt szép költeményben talán bizonyos fajta rokonság nyílik meg e nagy magányos iránt. Ennek ellenére ezek a versek önmagukban még nem állnak meg, az utolsó és a Leopardi-hoz írt sem. Kedves kísérőlevele néhány hiányosság felderítésében segítségemre siet, amelyeket verseit olvasva éreztem s néven nevezni mégsem tudtam. Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják.
Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak) én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű “írnom kell” lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Ekkor azután közeledjék a Természethez. Ekkor kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső ember.
Ne írjon szerelmes verseket; kerülje eleinte a túlságosan könnyed és megszokott formákat: ezek a legnehezebbek, mert csak nagy és kiforrott erővel nyújthatunk egyénit ott, ahol jó, sőt nagyrészt kitűnő hagyományok tömege maradt reánk. Ezért az általános motívumoktól forduljon azokhoz, amelyeket saját mindennapi élete kínál; írja le szomorúságát, vágyait, elfutó gondolatait, hitét valami szépben – ábrázolja mindezt bensőséges, halk, alázatos őszin-teséggel, s önmaga kifejezésére használja fel környezetének tárgyait, álomképeket vagy emlékeit.
Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek tűnnek; okolja saját magát, mondja inkább azt, hogy a kincsek elővarázsolásához nem eléggé költő; mert az alkotó számára nincs szegénység és közömbös, sivár hely. És ha még börtönben ülne is, ha a falakon át érzékszerveihez a világ semmiféle zaja sem hatolhatna el, nem lenne-e akkor is Önnel gyermeksége, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e kincseskamrája?
Fordítsa figyelmét ebbe az irányba. Próbálja meg e távoli múlt elsüllyedt csodáinak kiemelését; egyénisége meg fog szilárdulni, magánya kitágul és derengő otthonná válik, amelytől mások lármája messze morajlik. S ha ebből a befelé fordulásból, ebből a saját világba merülésből versek születnek, nem fog arra gondolni, hogy bárkitől megkérdje, vajon ezek jó versek-e. Nem is kíséreli meg majd, hogy fölkeltse a folyóiratok érdeklődését e munkák iránt: mert kedves, természetes birtokát, életének egy darabját és hangját fogja érezni bennük.
A műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből támadt. Eredetének ebben a jellegében ítélhető még, másképp nem. Ezért, igen tisztelt Uram, csak ezt az egy tanácsot adhatom: mélyüljön önmagába, vizsgálja meg a mélységeket, ahonnét élete fakad, s ennél a forrásnál megleli a feleletet arra a kérdésre, hogy kell-e alkotnia. Fogadja el azt úgy, amint hangzik, s ne tépelődjék rajta. Talán bebizonyosodik, hogy művészi elhívatása van.
Akkor vegye fel sorsát és hordozza el minden terhével s nagyságával együtt, anélkül hogy valaha is érdeklődnék a kívülről várható jutalom iránt. Mert az alkotó legyen önmagában is teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a Természetben, amelyhez hozzákapcsolódott. Azonban e magába szállás és magába merülés után talán le kell mondania arról, hogy költő legyen (elég, amint mondtam, éreznie, hogy írás nélkül is tudna élni, s akkor egyáltalán nem szabad írnia). De ez a befelé fordulás, amire kérem Önt, akkor sem hiábavaló. Élete ettől kezdve minden-esetre saját útjaira fog térni, s hogy ezek jók, gazdagok és messzire vivők legyenek, ki sem tudom mondani, mennyire kívánom Önnek.
„Mert véleményem szerint a sejtetés mindig sokkal hatásosabb, mint a megállapítás. Meglehet, hogy az emberi elme hajlamos a kijelentések tagadására. Emlékezzenek csak, mit mondott Emerson: az érvek senkit sem győznek meg. Azért nem győznek meg senkit, mert érvként adják őket elő. Akkor ugyanis vizsgáljuk, mérlegeljük, forgatjuk őket, és ellenük szegülünk.
Ám ha valamit csak úgy megemlítenek, vagy - még inkább - valamire csupán céloznak, azt szívesen fogadja a képzeletünk. Készek vagyunk elfogadni. Emlékszem, hogy - jó harminc éve - elolvastam Martin Buber műveit - remek költészetnek találtam őket. Később, amikor visszamentem Buenos Airesbe, elolvastam egyik barátomnak, Dujovnénak a könyvét, és legnagyobb meglepetésemre azt találtam benne, hogy Martin Buber filozófus, és hogy azokban a könyvekben található minden filozófiája, amelyeket én verseskötetekként olvastam. Azért fogadhattam el a műveit, mert a sejtetés, a költészet, a verszene révén s nem érvelésként jutottak el hozzám. Azt hiszem, hogy valamiképpen ugyanez a gondolat megtalálható Walt Whitmannál is: az, hogy az észérvek nem meggyőzőek. Azt hiszem, azt írja valahol, hogy a puszta érveknél sokkal meggyőzőbbnek találja az éjszakai szellőt, a kevéske nagy csillagot.” (J. L. Borges)
"A nyelv nem képes arra, hogy kifejezze a lét értelmét, ezért állandóan túl kell lépnie önmagán: vagyis a nyelv csak a másikkal való beszélgetésben létezhet. Gadamer szerint e párbeszédben csak akkor érthetjük meg magunkat, ha önnön mondatainkat is válaszként vagyunk képesek meghallani. Ha eleve feltételezzük, hogy a másik valami olyasvalamit is megláthat, amit én nem; ekkor máris tovább bővülhet a beszélgetés értelemhorizontja, vagyis az értelem forrása mindenkor az „alteritás”, az idegen, a „végtelen ideája” vagy „az ismeretlenről vett mérték”. A műalkotások is ideális partnerei egy ilyen beszélgetésnek, mindig megnyitják „a dimenzió” egy horizontját. Nyitottak és végtelenek, így a velük folytatott beszélgetés is megszakíthatatlan. Lehetetlen, hogy kimerítsük az értelmüket, hogy egy átfogó megértésre jussunk velük kapcsolatban. Legyen az kép, szobor, zene vagy akár egy vers, az értelem megnyílik és behatol a látvány, a hangzás vagy a szavak „fénye mögötti homályba”. A beszélgetésnek az is sajátja, hogy végül, kialakul valami olyasmi, amit közös nyelvnek vagy értelemnek is nevezhetünk. „A sors parancsa, hogy ki-ki egymást megértse, s hogyha eljön a Csend, teremjen hozzá nyelv is, közös.” – olvashatjuk a Békeünnepben. Azt is mondhatnánk, a megértésig kell újra és újra felemelkednünk, az értelemadás itt az eleváció."
"(...) Lám a Behemót, amelyet teremtettem, úgy mint téged is: füvet eszik, akárcsak a szarvasmarha. Erő van ágyékában, és erősség hasa izmaiban. Kiegyenesíti farkát, mintha cédrus lenne, combjainak izmai egymásba fonódnak. Csontjai, mint az érccsövek, és lábszárai, mint a vasrudak. Isten művei közül ő az első; Teremtője neki adta kardját, mert neki teremnek füvet a hegyek, ahol a mező minden vadja játszadozik. Lótusz alatt heverészik, a nád s a mocsár rejtekében. Befödi a lótusz árnyékával, körülveszik a patak fűzei. Ha a folyó árja szorítja, fel nem riad; nyugton marad, még ha a Jordán csap is be a szájába. (...)"
(Jób 40,15-24. – Káldi György Biblia-fordítása)
"Isten művei közül ő az első"- ennek a Példabeszédek 8, 22-31 látszólag ellentmond. Ott Isten Teremtő bölcsessége (Hokma/Sophia) állítja azt magáról, hogy ő volt Isten művei közül az első: „Alkotó munkája elején teremtett az Úr, ősidőktől fogva, mint legelső művét." Az ellentmondás valószínűleg ez oldja fel: "Az idők előtt alkotott, a kezdet kezdetén, a Föld születése előtt." Behemótra már a Föld megalkotása után van szükség, ha a Borges által felidézett legendának hinni lehet.
A Lótusz alatt heverésző Behemót mindenesetre bájos kép.
"Isten megteremtette a földet, ám a földnek nem volt támasza, így a föld alá teremtett egy angyalt. Ám az angyalnak nem volt támasza, így az angyal lába alá teremtett egy rubinszirtet. Ám a szirtnek nem volt támasza, így a szirt alá teremtett egy bikát, melynek négyezer szeme, füle, orra, szája, nyelve és lába volt. Ám a bikának nem volt támasza, így a bika alá teremtett egy Bahamut nevű halat, a hal alá meg vizet tett, a víz alá sötétséget, ezen pedig már nem jut túl az emberi értelem."
(Jorge Luis Borges: Képzelt lények könyve -- részlet, Scholcz László fordítása)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
