"Mindig a legpóztalanabb formát kell választani. És figyelni. Póztalanul, szívós, már-már eszeveszett józansággal. Figyelni, miként a ló: hogyan gázolhat lovasával mielőbb kifelé. Figyelni, ahogy a madár figyel az évszakváltás másoknak alig felfogható, első jeleire. Mert azok fontosak."
„’Nem feladni’. Ebben szerencsés voltam. Ha valamit nem tudtam megcsinálni, anyám megtanított rá. Akkor aztán egyedül kellett folytatnom és befejeznem. Például: tűbe fűzni. Anyám ezt olyan egyszerűen tanította meg és olyan módszerrel, amilyennel – biztos vagyok benne – látó ember sose próbálkozott volna, egy vak esetében. – Fogd a tűt (a tű foka könnyen megtalálható, mert vastagabb, mint a hegye), és vedd a fonalat kettéhajtva a mutató- és hüvelykujjad közé, és a szál keresztülmegy a lyukon. Nem biztos, hogy azonnal sikerül. Lehet, hogy igen, de az is előfordul, hogy csak a huszadik alkalommal. Végül azonban mindig.” (Sheila Hocken: Emma meg én)
Banális beszélgetésben süllyedünk el, aztán a hallgatásunk fölemel. Kezünk elidőz a terítő gyűrődésein, mielőtt a pohárra kulcsolódik, melybe egy mágus sötét italt kevert.
Sétánknak iránya nincs, de célja van: csúcsokon járunk, hegygerinceken, vigyáznak ránk a szakadékok, a ritka levegő szárnyakat ad.
Nézd, a völgyben városunk romjai, leszakadt hidak, asztalok felborogatva. Vesztett édenekből rohannak ki a ruhátlan emberek.
A fák alatt már éjszaka van. Költők vesznek körül, mind fejben írja a versét, csak az én kezemben van diktafon. De nincs mit mondanom.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
