NAPLÓK: Vezsenyi Ildikó Naplója Legutóbbi olvasó: 2026-01-13 14:18 Összes olvasás: 66801| 31. | [tulajdonos]: Darnel Christian | 2019-09-25 19:28 | "Próbáltam a naplójába is írni, de technikai okok miatt nem ment.
Ide másolom, ha nem gond..
És a továbbiakban is fojtathatunk párbeszédet.
Köszönöm ezt az érdekes tanulságos történetet, és hogy betekintést engedett az élete egy szegmensébe.
Általában értem a dolgok pszichológiáját..
De nem tudom, mi az a Darnel tréning.
Christián, Ő a korábban elhíresült A. J. Christián?"
Nem ő, habár egy időben ő is elhíresült.
Hazahozott Magyarországra egy vadiújszerű dolgot, nem sokkal a rendszerváltás előtt, a kommunikációs tréningjét.
Én meg mentálhigiénés továbbképzésre jártam akkoriban, és a KIP-ben dolgoztam.
(KIP = Kamaraerdei Ifjúsági Park)
Megláttam benne a lehetőséget.
Megszerveztem A Kaffka Gimnáziumban az első tréninget.
Olyan sokan jelentkeztek rá, hogy nem fértek be a 200 fős díszterembe.
S attól kezdve, hagyományos reklám sem kellett. A SZNIKERSZ nagyterme is megtelt párszor, a Bach csomópontnál, ingyenes bemutatók útján, meghívásos alapon. A résztvevők terjesztették a hírt.
Azt hiszem, mára elfáradtam.
Köszönöm a beszélgetést.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 30. | Samu: Face | 2019-09-25 19:20 | | Nézzen rá a facebook mesenger oldalára. Ismerősnek vagyunk jelölve. | |
| 29. | [tulajdonos]: Sztori | 2019-09-25 17:59 | Háááát, NAGYON KÖSZÖNÖM, KEDVES SAMU!
Tudatlan
Meg akartam szabadulni
a szorongástól.
Nem tudtam, hogy
még több lesz belőle.
Ez történt az általam szervezett Darnel tréningeken, előtte, közben, utána, mikor, egyszer Christian telefonba megkérdezte. Mi volt a célom a tréning elvégzésével? Kiszorongtam magamból a választ.
Hogy megszabaduljak a szorongásomtól. Mire ő nevetve válaszolta: és? még több lett belőle? Sosem fogom elfelejteni a hangját, s azt a furcsa érzést, zavart, amit akkor éreztem. A konyhánkban, az asztal mellett álltam. Semmit nem értettem az egészből. Megjegyzem, a tréninget végzettek többsége, beszámolóik szerint, valami csodálatos átalakuláson ment át.
Azután, valamikor, észrevétlen, elmaradt a jól ismert szorongás.
Mint egy döglött atka, vagy kullancs, kihullott belőlem.
Egészen addig, szívta a vérem, kiélte belőlem az életet.
Más érzést ezalatt, nem igen éreztem.
Csak ritkán oldódott.
Egybefüggő volt, mint első szülésem görcsei, a gyorsító injekció miatt.
És igen!
Egyszer csak megszabadultam tőle.
Egy váratlan, kiadós nyakleves után,
mely azt célozta,
adjam fel az álláspontom, s helyezkedjek a szemben lévőre.
Akkor eshetett ki a fejemből, és csak akkor jutott eszembe ismét, hogy volt egyáltalán,
mikor rájöttem, ha velem lett volna, megvéd egy nagy stressztől.
Történet: szervezőként az volt a feladatom, többek között, hogy az orgonát
ne engedjem hazavinni Lajos bácsinak, előbb, mint a műsor vége.
Ő volt a fiam zongoratanár bácsija. Meg a Waldorf iskoláé. De, szorongás híján, szervezői szerepem elhalványult. Kiadtam az „ukászt” Lajos bácsinak, aki rám is hagyta a dolgot, de rejtélyes okból nem tett eleget ígéretének. 70 fölött járt már. Van egy sejtésem, hogy miért.
Én meg, mivel megbíztam benne, belefeledkeztem a gyerekek arcfestésébe.
Nem vettem észre, hogy a hátam mögött, a színpadról, Lajos bácsi lopja az elektromos orgonáját!
Csak akkor lett világos számomra, mi is történt, mikor Ali bohóc és a Bohóciskolája következett.
Orgona meg sehol.
Ez, Budapesten egy sportcsarnokban, az egyik Macskakiállításon történt.
Még szerencse, hogy maradt bő fél óra a sorra kerülésig.
Telefonon keresztül, a feleségével fordíttattam vissza a Bartók Béla útról, taxival (amit kifizettem) Lajos bácsit.
Aki, még haza sem ért ekkorra.
De szerencsénkre, és hála feleségének, ezt a feladatot végrehajtotta.
Én meg, azóta is elfelejtettem megünnepelni a szorongásom elmúlását.
| |
| 28. | [tulajdonos]: végső | 2019-09-25 12:43 | Tudod mi a legteljesebb és legtökéletesebb magány?
Mikor nem szeretsz senkit.
Magadat sem.
Ahogy ezt kigondoltam, éreztem is.
Érzem magamban a szeretet hiányát.
És beindult az ellenkezés is vele.
Az nem lehet, hogy nem szeretek senkit!
Hiszen vannak gyermekeim.
Hamarosan unokám születik.
Szeret a férjem, hisz törődik velem.
Szeret a tanárom, hisz mondta.
Vannak barátaim, tudom, hogy szeretnek.
Egy, Drága, közölük, néha mondani is szokta.
És a kutyámról, a cicáimról nem is beszélve,
s egy másik barátnőmről, akire mindenben számíthatok.
Ő, sajnos nem mondhatja el rólam ugyanezt.
De, megelégszik. Vagy inkább beletörődött.
Azért, ha felhívnám, azonnal jöjjön ide, nem biztos, hogy tenné.
Sőt, borítékolom, hogy nem.
(De nem teszem, nehogy mégis! )
Mert nem ér rá, mert nem csak engem szeret.
Van bennem, a szívem helyén, egy kopár lakatlan sziget.
Ritkán járok erre,
de most kikötöttem.
Úgy érzem, az lenne a becsületes, hogy mindenkinek, külön megmondanám, hogy nem szeretem.
Talán, ha nem gondolnám azt, hogy ennek ellenére, szeretnem kell őket, hogy úgy kell tennem, mintha, mert ez az egyedüli lehetőségem a túlélésre (gyermekkorból fennmaradt egzisztenciális szorongás ez), akkor talán, ha feladnám ezt a félelmet, elkezdődne valami, elkezdődhetne az életem újra, ami legutoljára öt éve, hogy történt. S érezném megint, azt a válogatás nélküli, mindent, és mindenkit elsöprő szeretést.
Aminek már nem kívül (Febe), hanem belül lenne a közepe.
S akkor ez a sziget, talán, felkerülhetne a térképre.
Most, végig gondolva, bárkinek el merném mondani, hogy nem szeretem, kivéve a lányomnak, mert már próbáltam egyszer, mikor úgy éreztem túl vagyok rajta, a nem szeretés érzésén. Ezért tudom, rögtön sírna, s bánnám rettenetesen. S vele sírnék.
Azt hiszem, egyetlen valaki van, aki nem hinné el nekem, s az a fiam.
Tiltott sávban jártam, mikor a világra hoztam, a szüleim ellenezték.
Érdekes, a férjemet is, őt mégsem szeretem.
Lehet szerelmes voltam belé, valakibe, akiről azt hittem létezik, és hogy ő az,
de egyszer csak nem tudtam már a saját szememmel ránézni,
csak az anyukáméval látom.
Aki végül, beleőrült a választásomba.
Egyszer megkérdeztem a lányom.
Honnan tudta gyermekként, hogy szeretem?
Miből?
Abból - válaszolta, - hogy a barátait mindig étellel, itallal kínáltam.
Azt mondja, boldog gyermekkora volt.
| |
| 27. | [tulajdonos]: utolsó próba, egybe | 2019-09-25 12:40 | Tudod mi a legteljesebb és legtökéletesebb magány?
Mikor nem szeretsz senkit.
Magadat sem.
Ahogy ezt kigondoltam, éreztem is.
Érzem magamban a szeretet hiányát.
És beindult az ellenkezés is vele.
Az nem lehet, hogy nem szeretek senkit!
Hiszen vannak gyermekeim.
Hamarosan unokám születik.
Szeret a férjem, hisz törődik velem.
Szeret a tanárom, hisz mondta.
Vannak barátaim, tudom hogy szeretnek.
Egy, Drága, közölük, néha mondani is szokta.
És a kutyámról, a cicáimról nem is beszélve,
s egy másik barátnőmről, akire mindenben számíthatok.
Ő, sajnos nem mondhatja el rólam ugyanezt.
De, megelégszik. Vagy inkább beletörődött.
Azért, ha felhívnám, azonnal jöjjön ide, nem biztos hogy tenné.
Sőt, borítékolom, hogy nem.
(De nem teszem, nehogy mégis! )
Mert nem ér rá, mert nem csak engem szeret.
Van bennem, a szívem helyén, egy kopár lakatlan sziget.
Ritkán járok erre,
de most kikötöttem.
Úgy érzem, az lenne a becsületes, hogy mindenkinek, külön megmondanám, hogy nem szeretem.
Talán, ha nem gondolnám azt, hogy ennek ellenére, szeretnem kell őket, hogy úgy kell tennem, mintha, mert ez az egyedüli lehetőségem a túlélésre (gyermekkorból fennmaradt egzisztenciális szorongás ez), akkor talán, ha feladnám ezt a félelmet, elkezdődne valami, elkezdődhetne az életem újra, ami legutoljára öt éve, hogy történt. S érezném megint, azt a válogatás nélküli, mindent, és mindenkit elsöprő szeretést. | |
| 26. | [tulajdonos]: Hogy ne legyen csonka | 2019-09-25 12:38 | Tudod mi a legteljesebb és legtökéletesebb magány?
Mikor nem szeretsz senkit.
Magadat sem.
Ahogy ezt kigondoltam, éreztem is.
Érzem magamban a szeretet hiányát.
És beindult az ellenkezés is vele.
Az nem lehet, hogy nem szeretek senkit!
Hiszen vannak gyermekeim.
Hamarosan unokám születik.
Szeret a férjem, hisz törődik velem.
Szeret a tanárom, hisz mondta.
Vannak barátaim, tudom hogy szeretnek.
Egy, Drága, közölük, néha mondani is szokta.
És a kutyámról, a cicáimról nem is beszélve,
s egy másik barátnőmről, akire mindenben számíthatok.
Ő, sajnos nem mondhatja el rólam ugyanezt.
De, megelégszik. Vagy inkább beletörődött.
Azért, ha felhívnám, azonnal jöjjön ide, nem biztos hogy tenné.
Sőt, borítékolom, hogy nem.
(De nem teszem, nehogy mégis! | |
| 25. | [tulajdonos]: Új élet határán | 2019-09-25 12:36 | Tudod mi a legteljesebb és legtökéletesebb magány?
Mikor nem szeretsz senkit.
Magadat sem.
Ahogy ezt kigondoltam, éreztem is.
Érzem magamban a szeretet hiányát.
És beindult az ellenkezés is vele.
Az nem lehet, hogy nem szeretek senkit!
Hiszen vannak gyermekeim.
Hamarosan unokám születik.
Szeret a férjem, hisz törődik velem.
Szeret a tanárom, hisz mondta.
Vannak barátaim, tudom hogy szeretnek.
Egy, Drága, közölük, néha mondani is szokta.
És a kutyámról, a cicáimról nem is beszélve,
s egy másik barátnőmről, akire mindenben számíthatok.
Ő, sajnos nem mondhatja el rólam ugyanezt.
De, megelégszik. Vagy inkább beletörődött.
Azért, ha felhívnám, azonnal jöjjön ide, nem biztos hogy tenné.
Sőt, borítékolom, hogy nem.
(De nem teszem, nehogy mégis! | |
| 24. | [tulajdonos]: V. | 2019-09-24 10:46 | A kritika szerepe?
Hogy mi a szerepe a kritikának? E pillanatban, azt hiszem, legföljebb arról beszélhetünk, mit tehet egy kritikus a nem kifejezetten irodalombarát szellemi környezetben. Mint a vakond, beáshatja magát a könyvei közé, tehetsége, munkabírása, lelki ereje szerint dolgozhat. A többit a jóistenre bízza, aki állítólag cirka száz éve halott. Írhat, ha nem a mának, akkor, parafrazálva Szőcs Gézát, a huszon-valahányadik századi utókornak, amely szövegünket talán, mint nyelvemléket fogja olvasni.
Régebben úgy hittem, hogy az az értékrend, például a magyar irodalomban testet öltött nyelv megbecsülése, szeretete, mely számomra és nagyon sok ember számára ma még eligazító, mindenek ellenére is folytatódni fog. Bíztam a társadalom önkorrekciós készségében, például a masszív magyar iskolarendszerben, amely képes lesz átörökíteni a hagyomány folytathatóságát míg lezajlik e kusza, indulatos rendszerváltozás. Ma már nem nagyon hiszek ebben. Lányom egyik volt osztálytársát kéttannyelvű, nemzetközi érettségit adó, alapítványi gimnáziumba íratták be – egyébként sem sznobizmussal, sem kozmopolitizmussal nem jellemezhető – szülei, ahol igen magas szintű a nyelvoktatás, viszont minimális a közismereti tárgyakra fordított figyelem, és nincsen magyar nyelv és irodalom tantárgy. A legcsekélyebb irónia nélkül mondom: az iskola működtetői – tán nem ismerve Kosztolányi idevágó passzusait – valószínűleg előrelátóan és humánusan gondolkodnak; nem terhelik fölösleges ismeretekkel a fiatalokat, energiáikat célirányosan használhatják. Minek tekintsem a jelenséget? Hóbortnak vagy egy eláltalánosodó folyamat első stádiumának?
Végül egy figyelemre méltó élményemet hadd meséljem el. A Könyvhéten több ízben együtt dedikáltam Kányádi Sándorral. A gyakorlatban ez az “együtt” úgy nézett ki, hogy ő dedikált, én meg nézelődtem. Megdöbbentő volt számomra, hogy a dedikáltatók – akik olykor órákat utaztak azért, hogy találkozzanak a költővel – zöméről (kétharmadukról, 80 %-ukról) kiderült Erdély-kötődésük. Félszeg felszabadultsággal azonnal elmondták, mi fűzi őket Erdélyhez; ők vagy eleik települtek át, Bécsből, Németországból vagy Izraelből jöttek, vagy az ott élőknek viszik a könyvet. Verssorokat mondtak, a szülőföld emlékét. Egy pillanatra külön sziget teremtődött mindannyiszor, és ez a sziget az otthonosság szigete volt a budapesti, magyarországi – állítólag az “anyaországi” – idegenségben. Azokban a pillanatokban ott arra gondoltam, hogy talán el kell veszíteni a nyelvi környezetet, valamennyire talán magát a nyelvet is, hogy visszatalálhassunk hozzá.
Pécsi Györgyi
| |
| 23. | [tulajdonos]: IV. | 2019-09-24 10:29 | Senki emberfia nem olvassa
Mindazonáltal úgy vélem, egy láthatatlan, konszenzuson alapuló értékrend mindenek ellenére valahogy ma is létezik, amely talán csak néhány, valóban toleráns és nyitott, az irodalmi értékekre előítéletmentesen tekintő folyóiratban kap formát is. Ezek kisugárzása azonban igen csekély: alacsony a példányszám, az értő olvasók megszámlálhatók. Nem ők döntik el a makrofolyamatokat, ráadásul a tömegesség megjelenése miatt strukturáltságában (a folyóirat műfajának természete miatt) sem képesek megjeleníteni a piramis alakúan képződő irodalmi produktumot. Előfordul, hogy fontos szellemi teljesítményt nyújtó művekről nemhogy értő kritika nem jelenik meg, gáncsoskodó sem, sőt az is, hogy senki szakmabeli (és más emberfia) el nem olvassa. Így esélye sem lehet arra, hogy részt vegyen a kultúra folyamatában. Optimistábbak e helyt idézhetik Hamvas Bélát (t.i. a világvégi, lakatlan sziget barlangjába bekiabált titok sem maradhat titok) vagy a pillangótörvényt.
Az irodalomkritika helyzete, a kritikus lehetősége együtt mozog az irodalom intézményeinek állapotával. A magyar irodalom hagyományosan lapközpontú; a folyóirat szféra összességében viszonylag tagolt, de szerintem ez a szféra a maga tagoltságában az irodalmi tudat megképezésében lassacskán másodlagossá válik. A könyvekben megjelenő művek fogadtatását, és ezzel együtt az adott műnek az irodalmi tudatban elfoglalt helyét – legalább is rövid távon – pl. egy kiadó gazdasági pozíciója, médiakapcsolata legalább annyira meghatározhatja, mint a szakma lassan kiérlelt vélekedése. Ismét idegen a példám: “Még a kritika is inkább a divatos könyvek és híres szerzők művei iránt érdeklődik, melyek persze szinte kizárólag a nagy cégek kezében vannak. A kritikus szakma Spanyolországban sem éppen túlfizetett, áldozatkész művelői így vagy úgy (lektorként, tanácsadóként, sorozatszerkesztőként, zsűritagként stb.) függeni szoktak attól a néhány kiadói holdingtól, amelyek a /könyv/piacot uralják. Másrészt viszont ezek a nagyvállalatok a médiákat is befolyásolni tudják… És ez nem csupán a kritika befolyásolását jelenti – tán az a legkevésbé fontos –, hanem azt, hogy főleg az ő szerzőikkel készítenek interjút, az ő könyvbemutatóikról írnak” (Dés Mihály).
Mindeközben az egyre több könyvet termelő magyar irodalom egyre csökkenő számú, de még mindig jelentősnek mondható olvasója, meg általában maguk az írók is, változatlanul nagyon egyszerű dolgot várnak el a kritikától. Afféle meósként vizsgálja meg az irodalmi terméket, írja le, hogy micsoda, és a lehető legoptimálisabb esztétikai értékrend szerint minősítse. Ezt normális elvárásnak tartom, azon kívül nem is lehetetlenség; gyakorló literátorok ránézésre meg tudják állapítani, mi mit ér. De ahhoz, hogy elfogadható kritikai élet működjön, az irodalom intézményeinek jól strukturáltnak és arányosnak kellene lennie. Magyarországon jelenleg nincs jelentős nyilvánossággal bíró irodalmi nyilvánosság, minden fórum elsősorban politikai fórum. A nagy médiumok szinte teljesen negligálják a kortárs magyar irodalmat. Nem vigasz, hogy a világirodalmat is. A stabilabb kultúrájú nyugat-európai társadalmakban, sőt még és az USA-ban is, amennyire tudom, függetlenül attól, hogy az adott vezető napilap jobboldali-e vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, az olvasó elég nagy biztonsággal ráhagyatkozhat egyetlen/bármelyik vezető lapra, hogy tájékozódjon a megjelenő művekről. Ha a hazait nyitom ki, megtudhatom, ki a “mi emberünk”, ezen kívül esetleg, hogy ki az “ellenség”, egyebet viszont alig. Holott, a kultúrában nincs “mienk” meg “ellenség” – tudomásul kellene venni, hogy a magyar kultúra – és irodalom – nem ilyen vagy olyan, hanem alapvetően sokféle, és ez a sokféleség összeadódva ér valamit. Sokatmondó, hogy a rendszerváltozás után 13 évvel sincs politikától független irodalmi hetilap. A rossz közérzetet növeli, hogy míg az “egyik oldal” stílusát, értékrendjét az ÉS képes artikulálni és megjeleníteni, a “másik oldalnak” nincs hasonló súlyú fóruma. Elképzelhető, hogy nem tartja fontosnak.
Funkcionális analfabétizmus
Ugyanakkor paradox, hogy a tudásközpontú, értelmiségi társadalom felé haladván az irodalom, vagy semlegesebb szóval, a nyelvileg nem mindig kifogástalan szövegek termelésének ugrásszerű megnövekedésével együtt össztársadalmi szinten növekedik a funkcionális analfabétizmus, és növekedik az írott szöveggel szembeni tartózkodók aránya. Az az olvasói réteg, amely nemcsak a klasszikusokat nem érti, de a mai moderneket sem, és fontosabb, nem is akarja érteni. Láthatóan a politikát abszolút nem érdekli a magyar irodalom intézményeinek sorsa, a magyar írótársadalom pedig, részben megosztottsága, részben mentális fáradtsága miatt nem képes érvényesíteni saját szakmai autoritását. Hajlamos vagyok azt gondolni, önmagában nem olyan nagy baj, ha a magyar irodalom a nappaliból kiszorul a spájzba, vagy még oda se, de ha az első kérdést nem tesszük fel, fölösleges föltenni a következő kilencvenkilencet. Az első kérdés szerintem az, hogy egy alapvetően nyelvi kultúrájú országban, egy aprócska nyelvközösségben megengedhető-e, hogy perifériára kerüljön a nyelv és a nyelvi gondolkodás magas szintű művelése. Mivel semmiféle akaratot nem látok arra, amely a fent jelzett folyamatot megváltoztatni akarná és erre képes is lenne, azt kell gondolnom, hogy jól van ez így. Nem biztos, hogy kell a nyelvet, a magyar nyelvhez kötött gondolkodást művelni. Lehet, hogy nem kell, és helyes, ha az irodalom intézményei leértékelődnek, művelői ellehetetlenülnek.
| |
| 22. | [tulajdonos]: III. | 2019-09-24 10:22 | A tolerancia nevében
A kultúra/irodalom szerepének, tartalmának átalakulásával, a “paradigmaváltással” együtt bizonyos magatartásformák is megváltoztak. A céh tisztelete pl. Jellemző, ahogy erről Andrzej Wajda ír: “Amikor elkezdtem rendezni, mozijainkban Bergman, Fellini, Antonioni, Kuraszowa művei mentek, a francia ’új hullám’, Elia Kazan, az angol ’dühöngő ifjúság’ munkái. A mozinak nevelő, kulturális feladata volt, Laurence Olivier Hamletje pedig tömegeket vonzott. A hadiállapot idején, az ’elég a politikából!’ jelszavával olyan filmeket hoztak be Lengyelországba, amelyeket korábban minden kulturális miniszter szégyellt volna, tanácsadói pedig benyújtották volna a lemondásukat, megtudva, hogy ilyen filmek mennek a mi mozijainkban!” Egyik, a tömegfilmek eluralkodását elemző filmes tanácskozáson arra a következtetésre jutott, hogy a lengyel film létét nem a gazdasági válság, hanem a filmkészítők tájékozódó képességének hiánya fenyegeti. Felszólalására a következő kollegiális választ kapta: “…ha kívánhatnék magamnak valamit, mint a Wajda-filmek nézőjének, akkor mindenekelőtt azt kívánnám, hogy Wajda ne foglalkozzék többet velem és a kívánságaimmal. Ne csupán az enyéimmel – semmi köze hozzá – de a másokéval sem. Fejezze be a szolgálatot, és végre magának akarjon filmet csinálni, olyat, amilyet meg tud álmodni.” Így a nyegle kioktatás, gondolom az unalomig hangoztatott tolerancia nevében. Hasonló példát a magyar irodalmi életből is hozhattam volna. Tolerancia és/vagy közöny a társadalom széles rétegébe behatoló álirodalom ellen, valamint a “más” értékrend teljes fumigálása, nem ritkán hisztérikus türelmetlenséggel, mely elbizonytalaníthatja az amúgy is kételyekkel, dilemmákkal teli, számomra rokonszenves literátort, aki nem ítél elhamarkodottan, pláne nem erőszakosan, a csatatérről pedig jobb érzése visszatartja. Szeretetteljes szigorából kivonja a szigort.
Kivonja, mert minél jelentősebb az alkotó, s minél nagyobb publicitású a fórum, ahol írása megjelenik, azzal arányosan rakódik a mégoly ártalmatlan szakmai bírálatra is a politika sallangja. A politikából, ideológiai hatalmi harcból begyűrűző (onnan táplált és táplálkozó) bizalmatlanság a legjobb kritikus, irodalmár személyes hitelét is kikezdheti. A mai mérgezettséget jelzi, hogy még a konszenzussal elfogadott (nem sok ilyen van), művek, életművek egyszerű szakmai értelmezést is gyanakvó ideologikus bizalmatlanság fogadja. Nem csak az író, a szerkesztő, a kritikus is politikai taposóaknák fölött táncol. Ismét külhoni példát mondok: Amikor 1960-ban Albert Camus meghalt, és megtalálták nála be nem fejezett önéletrajzi regénye kéziratát, özvegye azonnal a kiadásra gondolt, s elvitte a kéziratot a Gallimardhoz. A kiadó “egyértelműen azt tanácsolta neki, hogy egyelőre semmiképpen ne jelentesse meg: Camus-nek nagyon sok ellensége van, nem szabad újabb támadási felületet adni nekik egy félig kész, piszkozatban lévő, bizonyos gyengeségektől sem mentes szöveggel. Camus a halála előtti időszakban teljesen magára maradt, támadások kereszttüzébe került, majdhogynem köznevetség tárgya lett. /…/ Mint emlékezetes, Magyarország 56-os megszállását is megbélyegezte, A lázadó ember című tanulmánykötetében mindenfajta totalitárius rendszer ellen élesen föllépett. A /szakma?/ ezt nem bocsátotta meg neki és példátlan hadjáratot indított ellene, aminek még ma is érezni az utószelét. Nem egy fanyalgó, lekezelő, irracionális dühtől átitatott kritika jelent meg erről a torzóban maradt remekműről is” – írja Az első ember előszavában a magyar kiadó. A kiközösítéstől a Nobel-díjas Camus-t talán csak tragikus halála kímélte meg. Gondolom, a tolerancia jegyében. Szándékosan idéztem távoli példát, átugorva egy taposóaknát, mert, ahogy Tóth Erzsébet írta, “áruld el, kit olvasol, és megmondom, kire szavazol” – én pedig, bár természetesen megvan a magánemberi véleményem pártokról, egyebekről, minden belső tiltakozásom ellenére minden megnyilvánulásommal ideológiailag, politikailag is osztályozva, és megjelölve vagyok. (Melyik lapban ír, kiről ír, stb.. Talán mellékes is, hogy mit.)
Márai Sándor szerint az európai kultúrát a termékeny feszültségek tartották meg és vitték előbbre. A magyar irodalmi múlt is tele van ellenségeskedéssel, kiszorítósdival, fölszított indulatokkal, de ez idáig valahogy belül tudott maradni a Márai említette termékeny feszültségen, a különböző irányzatok harca ösztönzőleg hatott az egész folyamatára. Ma csak annyiban beszélhetünk konszenzusról, hogy kijelentsük, a mai Magyarországon nem termékeny feszültségek uralják a szellemi köztereket. Görömbei András megállapítása szerint a kánonok egymás mellett beszélnek el. Az értékrendek olykor szinte egymás negatívjai.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
