NAPLÓK: Vezsenyi Ildikó Naplója Legutóbbi olvasó: 2020-06-04 02:57 Összes olvasás: 10461| 42. | [tulajdonos]: Félelem-TESZT (részlet) | 2019-10-08 22:54 | Nem aludt mégsem. Írt egy történetet.
Ki akarta próbálni, hogy tudna-e írni, hogy tényleg igaz-e amit érez, hogy változtatni tud az életén az írás által.
PÉLDÁZAT, AZ ÖNMAGÁT BETELJESÍTŐ FÉLELEMRŐL
Ezt a címet adta neki.
Elég kényelmetlen azzal szembenéznie, hogy élete 90 % -ában nem azzal foglalkozott, amivel az inplant* szerint foglalkoznia kellett volna.
Ezért volt hát, amióta csak az eszét tudta, az a már-már elviselhetetlenné erősödő szorongása, amin még a legjobbnak gondolt pszichológusok sem tudtak segíteni. De, ami kevés volt ahhoz, hogy még legszűkebben számolva is, minimum 30 évet, csak úgy, ki ne dobjon az ablakon.
Ahhoz, hogy tudja, végre jó úton jár, hogy ismét harmóniába került kedves, szeretett Otthon Univerzumával, a sok JEL közül, amit kapnia kellett, az első az volt, hogy hazafelé menet nem volt kedve buszra szállni. Gyalog tette meg a két megállónyi távolságot az iskola és a legközelebbi Metró megálló között. Kb. 20 perc volt az egész. Határozott gyors léptekkel haladt, szedte a lábát.
Duzzadt benne az energia. Úgy érezte, az aurája megint hatalmasra terebélyesedett.
Egy nagyméretű, gyönyörű fehér autóra - ami a zebrához érve nem adta meg az elsőbbséget, s amit egy fiatal szőke nő vezetett -, szinte rágyalogolt. Ahogy közeledett a jármű felé, a nő szemét kereste az ajtóüveg mögött, hogy belenézzen. Egy szemernyit nem lassított. Úgy érezte, autóstól el tudná sodorni azt a nőt, ha úgy jönne ki a lépés.
Szerencsére ez, mint már annyi más, nagy horderejű gondolata, nem lett letesztelve.
Egy szakaszon, le volt terelve a gyalogos forgalom a járdáról.
Messzebb, elállva az utat, férfiak álltak. Biztonsági őrök és a társaságukban, szemben vele, egy civil, kistermetű férfi, aki úgy nézett ki, mint mondjuk Febe 10 év múlva. Közelébe érve, még jobban felismerhető volt a hasonlóság.
Az arccsont, az áll, a homlok. Kiköpött mása.
Aztán, később hazaérve, látta, hogy a fészen írt neki a fiú.
- Ja
Ennyit csak.
Történt ez az után, hogy reggel megköszönte egy cirkalmas, kék Thank You matricával,
az ő üzenetét, ami ennyiből állt:
- Édi vagy!
(Mert, egy lájkot sem remélt arra a pár sorra. Hosszú szünet után, ismét elmerte küldeni versé formált gondolatait a fiúnak. Hiába tudta, az nem szereti a verseket.
Kell a f.sznak vers, szakadt ki belőle egyszer a keserű mondat, mikor sajnos nem bírt uralkodni magán, és versben mondott el mindent, ami csak kikívánkozott belőle, alaposan eltorlaszolva ezzel a kommunikációs csatornájukat az éterben.)
- Mondta már más is? - kérdezte óvatosan.
Olyanról akart írni, amiről jól esett írnia, s nem olyanról, amiről feltételezte, hogy a fiút is érdekli.
Csakis olyat, ami kielégülést okozott a lelkének.
- Ja - jött a szűkszavú válasz.
Meglepetést érzett, hogy a fiút, rajta kívül, esetleg más is szerethette.
- Tudhatom ki az?
- Régen egy csaj.
- Szeretett, mint én? - felbátorodva firtatta tovább a témát.
Üzenethang és nagy lájk volt a válasz.
- Jó volt?
- Mi?
- Hogy, szeretett. Az jó volt-e? - kérdezte, s nevetett azon, hogy a fiú mennyire nem érti, mit akarhat ezekkel a kérdésekkel tőle.
- Megnevettetsz. - írta még könnyedén.
Újabb lájk érkezett.
És ő, nem kérdezhetett mást, csak, ami érdekelte.
Nem akarta tudni, hogy a fiú ki van-e éhezve, vagy volt-e valakivel szexuálisan mostanában.
Tudta, ha megkérdezné, megmondaná az igazat.
Az pedig fájna. Nagyon fájna.
De ő, ma este, jól akarta érezni magát.
A vers, amit elküldött, így nézett ki:
néha írnék,
de minek zavarjalak
egyszer úgyse leszek majd
jobb lesz ha megszokod
nélküled születtem rég
nélküled halok meg
s nem lesz karomban tőled
édes újszülött
Majd hozzátette:
- Mennyivel kevesebb gyerek születne, ha a női orgazmusra is szükség lenne a megtermékenyüléshez.
De hisz akkor, nem lenne elég test a leszületésekhez. Nem lenne elég csapdába ejthető G. E., a csapdába ejtett Thétának. Ez, egy olyan gondolat volt, amit megint csak el kellett hessegetnie.
Nagy lájk érkezett, ismét.
- Van valami újság otthon, amit nekem elmondanál? - tette fel, a bujkáló-félelem gerjesztette kérdést. Kényszere volt, hogy valamivel folytassa a beszélgetést.
Van valami, amit az utolsó szó jogán elmondana?- kérdezte az hóhér a halálraítéltet akasztás előtt.
- Jaj ne, ez egy másik történet! - hangosan hessegette el az idetolakodó emléket.
Attól félt, valahogy, valamiképpen, megint el fogja rontani a beszélgetést, vagy már el is rontotta, mint korábban annyiszor.
Pedig tudta, amitől fél, az előbb- utóbb bekövetkezik. Gondolta. - Jobb, ha előbb!
Már semmi mástól, se haláltól, se vad kutyáktól, se levelibékától, se pókoktól, se sötéttől, csak egyetlen egytől félt, hogy a fiú, valahogy, valamiképpen elutasítja őt.
Ezért tett fel ösztönösen olyan kérdést, amiről tudta, csak a VAN, vagy a NINCS, válasz érkezhet.
- Nincs. - kapta meg, a szerinte rosszabbikat.
- Akkor miről beszélgessünk, he? - írta gondolkodás nélkül, viccesen, némi megkönnyebbüléssel.
A hóhér, a fiú nyaka köré illesztette a kötelet.
Időutazó nem várt. Kevéssel előbb, elhagyta a halálraítélt fiatal testet, amit akkor már csak a rettegés görcse tartott egyenesen, s nem, a mindjárt távozni kényszerülő Élet.
Aznap, többet, már nem írtak egymásnak.
*elmébe ültetett parancs, CÉL, amivel ide születünk a földi világra
*genetikus entitás, azaz TEST
2017.09.12. 16:55
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
