Nem az életem MÚLIK a Veszteg című versen. Megkönnyebbüléssel engedem el.
Nem foglalkoztam vele eleget. Nem ástam mélyre. Nem vagyok benne elég őszinte. Nem várhatom az olvasótól, hogy ő találja ki azt, amit magamnak sem merek bevallani.
Lehet profin is rejtélyeskedni, mint Pilinszky a Terek-ben. Legyen mondjuk az a mérce. Ne az eddigi próbálkozásaim.
Ez a vers (Veszteg) hányaveti. Nem jön át benne az elnémulás drámája. És a közepén túl nagy ugrással kerül a bibliai időkbe. Van ott egy szakadék (az el nem mondott veszteségekkel az alján), aminek az áthidalását nem lehet az olvasóra bízni. Nem az ő felelőssége.
A vers profán része így csak ellaposítja a szakrálisnak szánt mondanivalót. Túl hamar beszél, túl keveset, mégis túl sokat felszíni dolgokról, nem tud veszteg maradni, ezzel ellentmond annak, amit üzenni akar. Ezt az ellentmondás érzik a szerkesztők. Objektív mércével nézve is csak "fecseg a felszín, hallgat a mély".
Értem Filip Tamás felvetését a versek megítéléséhez használt mércékkel kapcsolatban. Nem vitatkozni akarok vele, csak jelezni, hogy nem ért veszteség.
Köszönöm, Tibor megnyugtató szavaidat. Az én egynapos girlandjaim még itt lebegnek a szemem előtt, szelíden, de baljósan. Reggelre ugyanis újra előkerültek. Egy szemorvoshoz talán nem ártana eljutnom.
. Nekem tizenéve voltak max. egy hétig ilyen tüneteim, majd kb. két év múlva pókhálók helyett sűrű "hóesés" kísértett ugyanennyi ideig. Mindkét alkalommal feltúrtam a netet, és hamar kiderült, hogy a hipochondriára hajlamosak orvostól orvosig rohangásztak, és természetesen mindegyiknek voltak kiváló tippjei, de egyik sem segített rajtuk, amitől úgyszólván begolyóztak. Így aztán figyelmen kívül hagytam a pókhálót és a "havazást" is, nagyjából egy hét után meg is szűntek és azóta sem tértek vissza. .
Újabb becses elemmel gyarapodott a testi nyavalyáimmal kapcsolatos szókincstáram: üvegtest-homály. Ízlelgetem, forgatom a számban, mint annak idején a foggyökér-hártyagyulladást. Nyami. Az ok egyszerű, és nincs rajta mit szépíteni (hiszen önmagában is gyönyörű): öregedés. „A szemgolyó belsejét kitöltő géles, átlátszó anyagban zavaros összecsapzódások alakulhatnak ki.” Összecsapzódások, micsoda szó ez is! „Ezeket az elváltozásokat a szem előtt úszkáló pókhálószerű foltokként vagy röpködő legyek formájában érzékeljük.” Röpködő legyek, na, még csak az kellene! Az én balszemem előtt hajszálvékony, kacskaringós girlandok tekeregnek, feketék, folyton félre akarom seperni őket, ne lógicáljanak itt nekem, mint a szélfútta indák. Tegnap este úszkálás közben vettem észre a szemem előtt úszkálókat. Azt hittem a víz van tele velük. De jöttek velem a partra is. Hazakísértek. Leültek velem a vacsorázó asztalhoz, a gép elé, együtt mostunk fogat. Csak akkor hagytak el, amikor a balkonon a csillagos ég alá kifeküdtem, ahogy nyáron, ha nem esik az eső, minden éjjel teszem.
2025. 08. 13.
Kezit csókolom, a harmadik sorba kérek két jegyet középre, hajol be a strandpénztár ablakán egy nagyjából velem egykorú férfi, nem túl vonzó külsejű, felül kopasz, hátul lenőtt hajú, ernyedt izomzatú, sápadt bőrű, mint aki sohasem látott napot, vagyis fordítva, mint akit sohasem látott a nap. Nem valószínű, hogy felfigyelnék rá, ezzel a mondattal viszont levesz a lábamról. Nem is látom az arcát, nincs is idő rá, hogy alaposan megnézzem, lépek ki épp a kapun, sétálok el a háta mögött, ahol a felesége áll unott testtartással, megszokhatta már a férje poénjait. Alig férek ki, várhatnék, míg a pénztárosnő magához tér a megszeppenésből, de nem várok. Nem lesz túl közeli?, vetem oda a férfinak kicsusszanás közben. Felnevet, a felesége is mosolyog (az ő arcát jobban látom). Felemás érzésekkel távozom: miért nem tudok kihagyni egy ilyen olcsó helyzetet? Miért nekem kell lecsapni a strandlabdát, amit nem is nekem dobtak?
Klárának az volt a szokása (szakszóval: poszttraumás énvédő mechanizmusa), hogy előre elgyászolt mindent, ami fontos volt számára, de nem örökéletű (és mi örökéletű a Földön?). Mindennapi elsiratni valómat add meg nekem ma, imádkozta, és amikor az elszakadás pillanata bekövetkezett, már nem érzett fájdalmat, csak valami tompa, zsibbadt fáradtságot. Sírt a nagymamája temetésén, de csak úgy, mint a kisbabák, amikor elkacagják magukat, ha látják, hogy mindenki nevet.
Hívatlan, de szívesen látott, apró látogatóim. Pár napja a zöld gyík az ajtó előtt a lépcsőn. Tegnap este a félig nyitott ajtón betévedő, majd egy kör után gyorsan ki is cikázó denevér. Ma hajnalban a kerten átviharzó seregélycsapat, megszámlálhatatlanul sok kis szárnyas csoda; amikor azt hittem, már nem érdemes elővennem a mobilttelefont, hogy felvegyem, még mindig jöttek, újabb és újabb hullámokban; az eleje a seregnek egypár másodpercre még a fűbe is letelepedett, hogy a lemaradókat bevárja. Nem vettem elő a telefont, nem vettem fel a látogatás végét. Csak álltam az ajtőban még egy darabig. Ki vagyok én, hogy mindezt láthatom?
2025. 06. 25.
Micsoda jövés-menés zajlik körülöttem! Micsoda élet! Lepkék, fátyolkák, madarak, fürkészdarazsak. Este denevérek. Reggel mókusok. A fűben gyíkok, óriáshangyák. Törpehnagyák is biztosan, csak azokat nem látom. Tele a levegő ide-oda cikázó vagy rajban röpdöső lényekkel. Szúnyogok is röpdöshetnének, ha nem irtanák őket itt, a Balaton partján. Nem röpdösnek, hál’istennek, és így a fecskék és az énekesmadarak is elkerülik a kertet, sajnos; csak a galamb búgása hallatszik néha. Ha elég sokáig ücsörgök itt -- és ücsörgök, a derekam mögött párna, a lábam felpolcolva, mert dolgoznom kell --, mindenkivel találkozom. Még a szomszéd macskáját is megleshetem, aki ide jár át a dolgát elvégezni. Rányávogok. Épp csak hátrafordítja a fejét. Leszar. Sértődötten nézek utána: mi vagyok én, vécésnéni?
Tíz- tizenkét év körüli kislány ücsörög szüleivel a közelünkben. Színes fürdőlepedő a vállán, a fején. A kezében mobiltelefon. Időnként hangosan felnevet a lepedő alatt. Aztán gondolt egyet, félrerakja a telóját, a nádashoz sétál, egy nádszálról gondosan lebontja a rátekeredett aprószulákot, ügyelve, hogy ne szakadjon szét, és amikor kész, meglengeti, majd a fejére teszi. Így jár-kel fel-alá a fűben, szulákkoszorúval a fején, mezítláb. Lélegzetvisszafojtva figyelem. Nehogy eszébe jusson szelfit készíteni magáról. Nem jut.
Az itteni (új) szomszéd kutyája (golden retriever, még nem tudom a nevét, bár a maga módján már bemutatkozott: amikor először meglátott, elém hozta az összes játékát, gumicsirkét, plüssnyuszit, horpadt pöttyös labdát), esténként egy „húron” pendül a katolikus templom harangjával, mondhatnám, ha ez nem lenne fülsértő képzavar. Fél nyolckor, amikor megkondul a harang, ő is rázendít. Van, hogy siet (nem mernék órát állítani hozzá), nem bírja kivárni a szent pillanatot, hamarabb kezdi el az üvöltést. Hosszan elnyújtva, szinte énekelve vonít. Nem lehet eldönteni, hogy szomorú vagy örül ilyenkor. Hajlok rá, hogy azt higgyem, örül. A mai napnak is vége. A harang is szólt pont úgy, ahogyan szokott.
Eladóvá vált szeretett nyaralónk. A Káli-medencében, Balatonhenye szőlőhegyén..."
Most találtam. Nem tudom, a posztoló tisztában van-e azzal, hogy a hírdetés első sora verstanilag teljesen megáll a lábán, csak ki kell egészíteni a teljes hexameterhez (pl.: "megválunk eladóvává lett szeretett nyaralónktól)", de az algoritmus elém hozta, mintegy tálcán.
(Azon már nem is csodlákozom, hogy a biztonsági kód: "anis".)
Mi lenne, ha Lou Reed Perfect Day-e nem csak egyetlen, kivételesen jól sikerült napról szólna, hanem életünk összes napjáról? Ha minden áldott reggel annak tudatában ébrednénk, hogy ma is tökéletes napunk lesz, hiszen csak a megszokott mozdulatainkat fogjuk ismételni, ugyanazokat a hétköznapi vagy hétvégi rituálékat kisebb-nagyob variációkkal, mint ahogyan a polifón zeneművek visszatérő témái ismétlődnek, és minden áldott este annak tudatában térhetnénk ágyba, hogy ma is gyönyörű napunk volt, hiszen nem történt semmi különös, „csupán” néhány apró, szépségesen szép megfigyelnivaló. Nekem erről szólt Wim Wenders 2023-as filmje a Tökéletes napok.
2024. 04. 13.
„I love not Man the less, but Nature more.” (G. G. Byron)
2024. 04. 12.
"I thought I was someone else: someone good" (Lou Reed)
„Azt hiszem, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furdalnak. Ha az olvasott könyv nem sóz egy jót a fejünkre, hogy ébredjünk, minek azt akkor egyáltalán kézbe venni? Hogy boldoggá tegyen minket, mint írod? Istenem, boldogok akkor is lehetnénk, ha nem volnának könyveink, és olyan könyveket, melyek ekképp boldogítanak, végszükségben magunknak is írhatnánk. Szükségünk azonban épp olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség, ami nagyon fáj, mint valakinek a halála, akit jobban szerettünk önmagunknál, vagy mintha kiűznének minket, minden embertől távol, a vadonba, mint egy öngyilkosság, olyan legyen a könyv, fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez.” (Franz Kafka: Oskar Pollakhoz (1904). Ford.: Tandori Dezső)
Olvasnivaló nélkül indultam el pénteken a Három Holló-ba a Jon Fosse-estre, amelyen Dobos Éva, Márton László, Kukorelly Endre és a Kalligram Kiadó igazgatója, Mészáros Sándor beszélgetett az író regényeiről. Elhangzott többek között az a gondolat, hogy a manapság megjelenő regények zöme kész probléma-katalógus. A könyvek nagyrésze valamilyen magy gondról szól. Mintha a szépirodalom szerepe az lenne, hogy az olvasót a világ aktuális bajairól tájékoztassa. „Ha valaki erre vágyik, ne Jon Fossét olvasson”, jegyezte meg Kukorelly Endre.
A 22-es busz hozzánk legközelebbi megállóját kétféleképpen lehet megközelíteni: a Művelődési Ház előtt elhaladva, vagy hátulról kerülve a közösségi téren át. Az utóbbi egy-két másodperccel rövidebb, ha nagyon sietek inkább ezt az utat választom, mert így nem esem abba a kísértésbe, hogy a Művház bwjáratánál álló könyvesszekrény aktuális „kínálatába” feledkezzem. Mindig sietek. De nem mindig tudok ellenállni a kísértésnek. Pláne, ha lefelé menet belém hasít a felismerés, hogy olvasnivaló nélkül maradtam, . Mintha egy létfontosságú szerv hiányában indulnék útnak. Ezt nem hagyhatom. Életveszélyes.
Így került a kezembe a F. Kafka: Naplók, levelek-kötet a Jon Fosse-estre menet. Az első négy levelet olvastam el útközben, köztük azt, amelyikből a fenti idézet való.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
