Már nem tudom, melyik vloggert néztem éppen, vagyis hallgattam, mert közben mindig valamit csinálok, amikor az általa elolvasott könyvekről számolt be. Ez érdekes téma, még az sem érdekelt, hogy a java a könyveknek ponyva volt, meg ezek a népszerű, közérdeklődésre számot tartó pszichológiai könyvek, amiket ha elolvas az egyszeri ember, mindjárt szakembernek érzi magát. Amin megakadtam, az az volt, hogy a vlogger említette a Száz év magányt is, mint végre elolvasott könyvet, ami nagyon jó volt, meg tök vicces, meg tök perverz, de még most sem érti, miért ez a címe, és ki volt a magányos, és miért száz évig.
Nélküled napló 1025. bejegyzéséhez írom: nekem is volt ilyen barátnőm (ma már nem az), akivel, ha beszélgettünk, mindig ő meg a témái voltak terítéken. Gyakran kezdte úgy a beszélgetést, hogy hozzám fordul tanácsért, mert én olyan bölcs vagyok. Ezt más szavakkal mondta, vicceskedve, én meg komolyan véve a tanácsadói szerepemet, órákat beszéltünk saját magáról. Mikor felvetettem, hogy ezt a bölcs jelzőt csak azért használja, hogy levegyen a lábamról, és onnantól az én dolgaimról szót se, még nagyon titkolni se titkolta. Aztán persze, miután kifejtettem neki, hogy nekem is lehetnek, sőt vannak is problémáim, jött is a kérdés a beszélgetéseinkben, és velem mi van. Amit Nélküled írt, rám is jellemző lett: bezárultam, és egyszerűen nem esett jó beszélni magamról. (Egy valaki akadt, akivel viszont olyan mélységeket tudtam megnyitni magamban, amiért hálás vagyok. Sajnos az ország másik végére költözött, nem személyesen pedig már nem "olyan".) Ha mégis valamit elmondtam, jött a két mondatos orvosság, hogy aztán újra jöhessen ő. Sokáig nem tudtam, mi az, ami idegesít, hiszen alapvetően egy kedves ember. Aztán elkezdtek idegesíteni a telefonok, amiket akár késő este is megengedett magának, hiába szóltam. Bárkivel a legkisebb összetűzése volt, már hívott is, és a tök nyugodt estémet tette tönkre azzal, ahogy indulatosan szidva a másikat átadta nekem a feszültséget. Ő megnyugodva, higgadtan, hálásan tette le a telefont, én meg órákig nem tudtam elaludni a rám ruházott feszkó miatt. Ha valami problémám volt vele, és megmondtam neki, mindig elnevette, mintha valami kis hülyeséget mondanék, vagy hát ő nem is így gondolta. Egy csepp túlcsordult évekkel ezelőtt, és nem vettem fel neki többet a telefont. Lehet, hogy csúnya volt így, mert évekig azért "legjobb barátnők" voltunk, és érdemelt volna valami kis magyarázatot. Most minimális kapcsolatban vagyunk, néha egy-egy messenger üzenet. Nem tudom, hogy bánom-e, mert azért voltak jó sztorik is ebben a baráti kapcsolatban. De azt hiszem, méltatlan lett volna tovább főkomornának lenni.
Mivel az oldalunkon nyilváníthatunk véleményt, ide írom: Én is örülnék, ha Filip Tamás szerkesztő lenne. Jól emlékszem 2016 tavaszára, hogy a főszerkesztősége alatt mennyire "megindult" a Dokk, mennyi felhalmozott Bírálandokk verssel küzdöttek meg akkoriban, rengeteg munkát végeztek el szerkesztőtársaival. Meói emberségesek, segítő szándékúak voltak.
Egy lapon nem szeretném említeni őket, de most mégis: Aranyi Gábor egyes megnyilvánulásai felháborítóak, személyeskedők és vállalhatatlanok. Hogy mer olyat írni egy nőnek, vagy egyáltalán bárkinek, mint amit Ilies Renátának írt? Misinszki Hanna
Én mindig hülyeséget álmodok, meg összefüggéstelen dolgokat, de néha úgy fennakadok egy -egy álomszikrán, mint amikor tényleg fennakadok valamin, s a ruhám által visszaránt a valami, én meg egy pillanatra kizökkenek, és egy pillanatra úgy maradok. A minap ébredés után valami ilyesmi történt. Tudom, hogy Istentől álmot kérni épp olyan komolytalan dolog, mint találomra felütni a Szentírást, és találomra rábökni egy sorra, és azt a sort úgy olvasni, mint Isten épp nekem szóló konkrét üzenetét. Én tudom. De aznap este mégis kértem egy álmot. Valami megerősítőt, valami útmutatót, valami mit tudom én milyet, amiből majd kiolvasom, hogy Isten megerősíti a köztünk levő szövetséget. Ébredés után aztán első gondolatom az volt, hogy na ez most nem jött össze. Rögtön utána meg az, hogy dehogynem! Igaz, nem úgy, ahogy képzeltem, de az agyam vagy Isten tökéletes képpel mutatta meg az aktuális istenkapcsolatomat: álmomban odajött hozzám (az utcán mentem valakikkel) egy magas szőke férfi, a két kezével átfogta az arcomat, és szeretettel kimondta a nevem. Aztán tovább is sodródott az utcán levő emberekkel. Engem nagy nyugtalanság fogott el: ki lehet ez, aki ismer és szeret, és én nem tudok visszaemlékezni rá. Otthagytam, akikkel addig mentem, és a férfi után szaladtam, hogy szóra bírjam, honnan ismerjük egymást, de hiába kérdeztem, nem kaptam választ. Magam jöttem rá, mikor felébredtem.
Ha nem idealizálták a róla készült fiatalkori festményt, akkor külsőre sem volt csúnya, de igen, azt hiszem, alapvetően a lélekbe szeretünk. (Csak lájkoltam, de írni is szerettem volna, hogy gratulálok a versek közléséhez. Igen, én is azt hiszem, az élet a másik oldalról mindig felfelé lendíti a mérleg tányérját.) Egyébként korábban én sem hallottam róla, az Urániában néztem egy mozifilmet-Exhibition on screen a sorozat címe- Impresszionisták címmel.
Tényleg az ilyenekbe lehetne és kéne, mert mégiscsak a lélekbe szeretünk, nem? Még akkor is, ha csak beleképzeljük és utólag felfedi, h jaj, dehogyis volt ott abban a testben. De a szerelem ott is a léleké, azé a sosevolté. Bocs, hogy off topic, bár gondolom, érted, h most miért. Egyébként nem hallottam még Durand-Ruelről korábban, de a leírás alapján nagyon örülök, h élt ilyen ember.
Hétvégén hallottam egy emberről, aki teljesen lenyűgözött. Azt hiszem, bele tudtam volna szeretni. A neve Durand-Ruel, akinek a világ azt köszönheti, hogy az impresszionisták nem haltak éhen. Nagyon megragadott a személyében, hogy bár a gondolkodása, világlátása nagyon hagyományos, meghatározott elvek szerint való, azaz ultrakatolikus és royalista volt egy olyan országban és korban, ahol és amikor ez nem volt éppen divat, a művészetben ellenben olyan forradalmi látásmóddal és érzékkel rendelkezett, amivel sikerült felismernie, hogy azok, akiken most a fél ország röhög, a festészet megújítói. Rendes áron vette meg festményeiket, amiket aztán nem tudott utána rendes árukon eladni, számtalanszor kisegítette őket, úgy, hogy mellette öt gyerekről kellett gondoskodnia. Mint Van Gogh esetében Helene Kröller-Müllernek, Durand-Ruelnek is sokat köszönhet a világ.
Két-három éve nem volt nap, hogy ne hallgattam volna meg tőle valamit. Ha valaki/valami kiakasztott, hazamentem, hanyatt feküdtem, és meghallgattam tőle valamit. Komoly gyógyszer volt. Flastrom a sebekre, Irix az égési sérülésekre. Annyira ismertem már a hangját, hogy a barátaim nem tudtak becsapni, "ezer" kontratenor közül is felismertem az ő hangját. Életemben egyetlen koncerten voltam (nem vicc), az övén, mikor Budapesten járt. Most kicsit terápiás jelleggel veszem elő újra, hiszem, hogy a tiszta szépség gyógyít. (Amúgy most jut eszembe, voltam még koncerten, de ez az egy annyira elhomályosította a többit, hogy ezek valóban csak most jutottak eszembe.)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
