A végül – című versemet közel két éve maradósította a Dokk szerkesztősége.
Legjobb tudomásom szerint az Antológiában is szerepel, nem hiszem, hogy Köves István hígítani szándékozott volna a köteten.
A „kiemelt ajánlatunk” – rovatba – kizárásos alapon – TGF tehette, róla sem tételezném fel, hogy rossz verset illesztene makulaként a Dokk főoldalára.
Ráadásul ez a versem nekem is tetszik, bár ez nem meglepő, nekem minden versem tetszik.
Mindezek után a Gyurcsis naplóba beidéztem azt a Jútyúbos videót, ahol én mondom el versemet, ha nem is profi előadásban, de mindenesetre nyugodtabb, zavartalanabb körülmények között, mintha betömegközlekedtem volna egy Dokk-estre felolvasni.
Nos, szombat estétől ma reggelig bő százhetvenen kattintottak a naplómra. Ennyien voltak kíváncsiak arra, hogy mi a frászt akarok már megint, és gyanítom, hogy csalódást okoztam nekik, mert nem kötözködtem, nem bulvároztam, nem vitatkoztam senkivel, hanem egy irodalmi portálon egy versemet tettem fel.
Az eltelt idő alatt ugyanis – a Jútyúb statisztikája szerint – összesen 2 azaz kettő megtekintés volt a videón vasárnap délelőtt szorosan egymás után, még az is eszembe jutott, hogy ez a kettő ugyanattól származott, elsőre biztosan nem akarta elhinni, hogy verset lát. (Egyébként ennél nagyobb arányban nézik az olyan videóimat, ahol azt mutatom meg, hogy milyen trükkökkel készítek rozsdás vasakból ruhafogast vagy villanypásztort.)
Hozzá kell tennem, hogy – bár eddig ezt nem tettem szóvá – ez az egész egybevág az eddigi tapasztalataimmal, most is csak azért írom le, hogy némileg rávilágítsak, mitől az a véleményem a Dokk jelenlegi állapotáról, ami, és tisztában vagyok a lenti videóm – hajnali sütés, még meleg – fogadtatásával, de mégis felteszem, lehet, hogy más hatása nem lesz, minthogy felidegesítek vele néhány embert, de ez se rossz!
A Dokkon töltött huszonegykétév alatt először fedeztem fel egy versemet a "Kiemelt ajánlatunk" rovatában, köszönöm, komolyan meghatódtam!
Eszembe jutott, hogy én ezt a verset vagy másfél éve felmondtam a Jútyúbra is, tudom, hogy nem hozok lázba széles tömegeket, de ha csak egy embernek segítek azzal, hogy ide beillesztem, és így nem kell keresgélnie, már nem éltem hiába! :D
A technikumban harmadikos-negyedikes lehettem, a töritanárnő - aki egyébként igazgatóhelyettes is volt - pofázáson kapott minket a padtársammal.
Társammak egy intőt adott, engem meg tizenhétéves létemre a sarokba küldött osztálytársaim derültségére.
Nem tartotta igazságosnak, hogy amíg barátomat otthon az intő miatt legfeljebb megszídják, addig engem egy ilyenért a fater szarrá ver. És ezt a tanáriban a tanárok megbeszélték.
Én tizennyolc voltam, amikor eltűztem otthonról, sok dologról nem tudtam valóban, de csak azért, mert gyerekként nem is érdekelt, ezeket felnőttként mondtak el a rokonok, és ezek se voltak igazán titkok, csak én nem tudtam róluk.
Meg kell elégednem azzal, amit már tudok, a család legöregebb - még élő - tagjaként már nincs kitől kérdeznem.
