Ezt 2009. szeptemberében írtam, mikor még friss volt bennem a bosszúság. Mivel azóta a „helyzet fokozódott”, most ezt ide beidézem.
Megtehetném, hogy aktualizálom, de az azóta eltelt tizenhat év alatt nem lett jobb semmi – sőt -, így nem teszem.
„- Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a cikket, hiszen mondhatnám, nem vagyok érintett a dologban. Aztán rájöttem, hogy igenis érintett vagyok, mert én vagyok a többség. Én vagyok az, aki vagy tolerálja a bármilyen kisebbséget, vagy nem. Abban a többségben vagyok, ahonnan nagyon könnyű kikerülni. Igaz, könnyű lehet bennmaradni is, hiszen már az ősember is tudott rejtőzködni, és az állatok is élnek a mimikri jótékony takarójával. Azért kicsit félek, hogy mikor lesz gyűlölet tárgya a kövér, vagy akár a nyugdíjas (kövér már vagyok, nyugdíjas, igaz, nem biztos, hogy leszek), de már most fáj a térdem, már most meszes a gerincem, az „ilyenek” mikor kerülnek sorra? Azt, hogy milyen vallású vagyok, vagy a ruha alatt mennyiben térek el a többségtől, tudnám rejteni. Tán még a nemi identitásomat is, bár ez az én koromban egyre inkább veszít a jelentőségéből… Mert ugye az, hogy kinek NEM udvarolok már, szinte teljesen mindegy!
Szégyelltem magam, amikor láttam a tévében a sok eltorzult arcot, azt a mérhetetlen gyűlöletet, ami abból a többségből áradt, ahova ugye én is tartoznék.
— Mehettek a börtönbe! — kiabálta az egyik. Abba a börtönbe, ugye, ahova a bűntetteseket, gonosztevőket kell becsukni. Na, szűkek lesznek azok a cellák, ha mi, kövérek jövünk be a képbe!
Aztán ma néztem / hallgattam egy betelefonálós műsort, ahol két nő — a borzasztóbb a második volt, egy fiatal, nagyon szabatosan fogalmazó, igen intelligens hang — logikusnak tűnő érveket sorakoztatott fel arra, hogy miért is kellene betiltani (nem engedélyezni) a melegfelvonulást.
— Természetellenes, nem azért élnek nemi életet, hogy a faj fennmaradjon, ezért is fogyunk…
Elkezdtem számolni: egy hetero házaspárnak mintegy 10-15 éve van arra, hogy gyereket hozzon a világra. Feltételezve, hogy hetente átlagosan 3-4 alkalommal szeretgetik meg egymást, akkor ezen idő alatt mintegy ezerötszáz-kétezer ötszázszor lesz tartalmas éjszakájuk. Ebből lesz egy-két, jobb esetben kicsivel több gyerek. Ez vajon hány százalék (B?ven a hibahatár alatt van.) Akkor hogy is van ez? Akkor a másik kétezer alkalommal mi lesz? Amikor nem a gyermek, hanem az öröm a cél? Az gusztustalan, természetellenes?
— Fogyunk. Vajon a hetero kapcsolatokban hány abortuszt végeznek? Én azt hiszem, hogy évente többet, mint ahány azonos nemű pár van összesen az országban. Többet, mint ahány gyermeket „ezek” összesen örökbe szeretnének fogadni. De azt nem lehet, mert mit tanulnának otthon?
De tanulnának, és nem végeznék a kórházi veszélyes hulladékok között… És mit is tanulnának?
Az emberiség leszbikusai, melegjei szinte kivétel nélkül hetero kapcsolatokból születtek, ilyen családokban nevelkedtek, ilyen szülőktől ismerték meg a „család” fogalmát. Hogy is van ez?
Azt mondta az egyik hölgy, hogy „ezek” nem tudják elmagyarázni majd a gyereknek, hogy mi az erkölcs, mi a jó és a rossz.
Biztosan igaza van. Lehet, hogy erre segítséget kéne kérniük. Esetleg azoktól, akik ordenáré módon üvöltöztek — a saját, és az ott lakók gyerekei előtt —, azoktól, akik kockakövekkel hajigálták meg a rendőröket, akik csupán a dolgukat végezték, amikor biztosították a felvonulást. A mi általunk befizetett adóból kapva meg a fizetést . — Ja igen, és azért is nem szabad engedélyezni — mondta a hölgy —, mert válság van, és akkor erre költ az ország milliókat, mert a rendőrség…
A rendőrségnek nem a melegek miatt kellett kivonulnia, hiszen a világon szinte sehol sincs szükség erre. A rendőrség a civilizált, egészséges hajlamú és erkölcsű többség miatt ment ki.
— Gyereket? Ezeknek? Milyen életük lenne, mit látnának?
Eszembe jutott Terry Black, akit eléggé meghurcoltak, mert örökbefogadott egy — illetve a végén már két — gyereket. A gyerekek „édes” szülei azok az egészséges, erkölcsös, hetero emberek voltak, akik pénzért eladták gyerekeiket, ahol az „édesanya” pornószerepet vállalt, és a többire már nem is emlékszem. Danika és Fanny körülményeit bármelyik intézetlakó csak a legmerészebb álmaiban tudná elképzelni. Ez a két gyerek több osztályt fog elvégezni, mint tíz hasonló korú állami gondozott, nem beszélve az iskolák minőségéről.
— Csinálják a négy fal között, mit érdekel engem, csak ne nyilvánosan! — mondta az egyik.
Mit mondjak, engem az utcán a heterók nemi élete is zavarna, én már akkor se nagyon tudok hova nézni, amikor egy buszmegállóban heterók nyalják ki egymás manduláját…
— Jó, de ez a „büszkeséges felvonulás” provokatív!
No, ebben igaza van a betelefonálónak! Pontosan ez a célja! Kiprovokálni, hogy mindenki gondolja végig, ezek az emberek, ha nem is provokálnak, de titkolva identitásukat folyamatosan rettegve élnek, akkor egyenrangúak velünk?
— Miért kéne rettegniük? Ha nem az utcán csinálják, akkor senki sem foglalkozik velük!
Nem hát, csak ha valaki megtudja róluk, akkor nekik abban a munkaközösségben, sportklubban, kocsmában maradásuk nincsen. Rejtőzködniük kell.
Jól csinálják szegények, mert a tudományos felmérések szerint lehet, hogy a 10 %-ot is eléri számuk a népességben, és bárki, ha megszámolja ismerőseit, azokat elosztva tízzel, nagyon komoly számot kap. És mennyiről tudja? Egyről? Egyről sem?
Kénytelen „látszatheteroként” élni haláláig… Igaz, így nevelhet gyereket. Aki mit is tanul? Megtanulja a képmutatást, a titkolózást, megtanulja, hogy ebben a társadalomban nem mindenki vállalhatja önmagát.
A kockakő-hajigáló vállalhatja, még dicsekedhet is a kollégáinak, hogy kint volt „buzit verni”. Vállalhatja, hiszen belekiabálhatja mocskát akár a tévé kamerájába is.
Gondban vagyok. Ha a kövérek kerülnek sorra, én nem tudok majd „látszatsovány” lenni. Ha tudnék, sovány lennék…
Szóval provokatívak.
Nem lesz szükség a provokálásra: — ha majd azok, akik egyébként becsületes dolgozók, művészek, vagy akár háztartásbelik, nem lesznek másod- vagy sokadrendű állampolgárok; — ha nem kerül identitásuk miatt veszélybe az állásuk; — ha lehúznak egymás mellett (egymást nem megcsalva) vagy negyven évet, akkor örökölhetnek özvegyként a másiktól; — ha az egyik kórházba kerül, és élettársa érdeklődik a hogyléte felől, akkor nem tagadják meg tőle a felvilágosítást; — ha nem kell attól tartania, hogy valaki valakitől megtudja, hogy milyen, ezért megvárja egy csapat suhanc, és kis híján agyonveri; — ha nem…
Az, hogy annakidején a feketék hasonló módszerekkel „provokáltak”, már olyan régen volt? Az, hogy a nők…
Én meg most felmegyek a Guglira, megnézem, hogy mikor lesz a „Kövér Büszkeség” felvonulás. Meg kell néznem, hogy lehet-e végig kocsival menni, mert gyalog…”
*
Lehet, hogy az írás megszületése óta változott néhány dolog - például bejegyzett élettársi kapcsolat tán már van -, de akkor arra biztosan nem gondoltam, hogy a hatalom célkeresztjébe kerülnek. Hogy alapjogaikat megnyirbálják. Hogy kriminalizálják őket, olyan borzasztó bűncselekmények feltételezhető tetteseinek állítják be őket, amikhez nincs több közük, mint a társadalom többi tagjának.
Persze lehet - sőt nekem meggyőződésem -, hogy a tüntetési jog korlátozásához ők csak azért kellettek, mert könnyű egy olyan kisebbségre hivatkozva indokolni, amelyiktől idegenkednek sokan, és a lakosság kilenctizede nem érzi magát érintve. Pedig a szabályok már bárkire vonatkozhatnak.
Lehet, hogy a kövérek következnek, és erre utal például, hogy engem a testtömegindexem alapján áprilisban kizártak a társadalombiztosítás által támogatott csípőprotézis-műtétből, és ismerve a magánegészségügy árait, ilyen esetben halálomig szenvedhetnék iszonyú kínokat.
Mondjuk felnőttkorom nagyobbik részében túlsúlyos voltam, de a társadalombiztosítási járulék fizetése alól nem mentesítettek erre való hivatkozással.
Na, ez jó hosszú lett, nem fogják sokan elolvasni… aki idáig eljutott, értesítsen, küldök neki valami ajándékot!
A végül – című versemet közel két éve maradósította a Dokk szerkesztősége.
Legjobb tudomásom szerint az Antológiában is szerepel, nem hiszem, hogy Köves István hígítani szándékozott volna a köteten.
A „kiemelt ajánlatunk” – rovatba – kizárásos alapon – TGF tehette, róla sem tételezném fel, hogy rossz verset illesztene makulaként a Dokk főoldalára.
Ráadásul ez a versem nekem is tetszik, bár ez nem meglepő, nekem minden versem tetszik.
Mindezek után a Gyurcsis naplóba beidéztem azt a Jútyúbos videót, ahol én mondom el versemet, ha nem is profi előadásban, de mindenesetre nyugodtabb, zavartalanabb körülmények között, mintha betömegközlekedtem volna egy Dokk-estre felolvasni.
Nos, szombat estétől ma reggelig bő százhetvenen kattintottak a naplómra. Ennyien voltak kíváncsiak arra, hogy mi a frászt akarok már megint, és gyanítom, hogy csalódást okoztam nekik, mert nem kötözködtem, nem bulvároztam, nem vitatkoztam senkivel, hanem egy irodalmi portálon egy versemet tettem fel.
Az eltelt idő alatt ugyanis – a Jútyúb statisztikája szerint – összesen 2 azaz kettő megtekintés volt a videón vasárnap délelőtt szorosan egymás után, még az is eszembe jutott, hogy ez a kettő ugyanattól származott, elsőre biztosan nem akarta elhinni, hogy verset lát. (Egyébként ennél nagyobb arányban nézik az olyan videóimat, ahol azt mutatom meg, hogy milyen trükkökkel készítek rozsdás vasakból ruhafogast vagy villanypásztort.)
Hozzá kell tennem, hogy – bár eddig ezt nem tettem szóvá – ez az egész egybevág az eddigi tapasztalataimmal, most is csak azért írom le, hogy némileg rávilágítsak, mitől az a véleményem a Dokk jelenlegi állapotáról, ami, és tisztában vagyok a lenti videóm – hajnali sütés, még meleg – fogadtatásával, de mégis felteszem, lehet, hogy más hatása nem lesz, minthogy felidegesítek vele néhány embert, de ez se rossz!
A Dokkon töltött huszonegykétév alatt először fedeztem fel egy versemet a "Kiemelt ajánlatunk" rovatában, köszönöm, komolyan meghatódtam!
Eszembe jutott, hogy én ezt a verset vagy másfél éve felmondtam a Jútyúbra is, tudom, hogy nem hozok lázba széles tömegeket, de ha csak egy embernek segítek azzal, hogy ide beillesztem, és így nem kell keresgélnie, már nem éltem hiába! :D
A technikumban harmadikos-negyedikes lehettem, a töritanárnő - aki egyébként igazgatóhelyettes is volt - pofázáson kapott minket a padtársammal.
Társammak egy intőt adott, engem meg tizenhétéves létemre a sarokba küldött osztálytársaim derültségére.
Nem tartotta igazságosnak, hogy amíg barátomat otthon az intő miatt legfeljebb megszídják, addig engem egy ilyenért a fater szarrá ver. És ezt a tanáriban a tanárok megbeszélték.
Én tizennyolc voltam, amikor eltűztem otthonról, sok dologról nem tudtam valóban, de csak azért, mert gyerekként nem is érdekelt, ezeket felnőttként mondtak el a rokonok, és ezek se voltak igazán titkok, csak én nem tudtam róluk.
Meg kell elégednem azzal, amit már tudok, a család legöregebb - még élő - tagjaként már nincs kitől kérdeznem.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
