Antal előző bejegyzésére már félig megírtam egy reakciót, de visszanéztem közben a Dokkra, láttam, írt megint.
El is ment a kedvem az egésztől, már nem szórakoztat, akkor minek?
Aki lehülyéz, lehazugoz, aki a koromat, a fateromat rángatja elő valami elképesztő összefüggésben és közben emberfeletti erőfeszítésként tünteti fel mások által is átélt mindennapokat, akinek annyi esze van, hogy – saját bevallása szerint – egy felvételi dolgozatban eleve kizáratással járó szöveget ír, az dugja föl magának – az ő nyelvezetével élve.
Antal, te nem szorulsz segítségre önmagad lejáratásában, megoldod egyedül! Profi vagy!
Akaratom ellenére magamra vontam mesterem, Pálóczi Antal rosszallását.
Pedig én a legnagyobb tisztelettel írtam róla inkriminált naplóbejegyzésemben, ő pedig simán lehülyézett, sőt, koromra célozva megvonta tőlem legszebb érzésem valódiságát, azt a több, mint ötven éve tartó és egyre mélyülő szerelmet, amit feleségem iránt érzek, és amiről úgy gondolom, hogy halálomig kitart, bármikor is jöjjön az el.
Keserű csalódás felfedezni a zsigeri primitívséget a Mester naplóbejegyzésében, de én betudom annak, hogy a hajnali órákban, amikor írta, még nem volt képességei teljes birtokában, és a reggeli rutin – a feszülő hólyag kiürítése, az első kávé – hetvenkét évesen a tököm tudja, még mik vannak egy fiatalember ilyenkor szokásos tevékenységei között – revideálja az írottakat, és elnézést kér.
Nézzük, hogy nem is rövid írásomból mi volt, amit válaszra méltónak talált!
„Ezzel kapcsolatban három megjegyzésem lenne.
1. Persze, hogy a nőket mindenki szereti. Én is. 2. Gyurcsi Zalán György, 70 fölött, szerintem már csak szeretné. 3. Én úgy látom énekesnőnk wikipédia életrajzában, hogy nem az anyját, hanem az apját hívják Giddensnek. Az anyja neve: Deborah A. Jamieson.”
Vegyük sorban!
1. Persze, hogy a nőket mindenki szereti- Én is.
Így igaz, általánosságban. Sőt, kiegészíteném még a szúnyogokkal és a krokodilokkal is, nincs vita közöttünk, talán az tette bonyolulttá a dolgot a Mester számára, hogy a magyar nyelvben a „szeretet” -szó lefedi ugyanúgy a szerelemmel szeretést mint mondjuk a kulináris kedvelést is, a szövegkörnyezet általában segít, de van, akinek az első kávé előtt nem szokott az ilyesmi sikerülni.
2. … 70 fölött, szerintem már csak szeretné.
Jaj, Mester! Ez méltatlan egy irodalmártól, különösen olyantól, aki a kommunizmus üldözését egy pártlapnál újságíróként vészelte át!
Hogy te is értsd, a szotyolát fogatlanul is lehet szeretni. Vagy az identitás a kor előrehaladtával változna? Ezt gondolod, vagy reméled?
3. Nem idézem, az okosabbja vissza tud pörgetni néhány sort fölfelé.
A Mester – szokása szerint – csak részleteket tudatosít magában egy elolvasott szövegből.
Rhiannon édesanyja – gondolom házasságkötésükkor – felvette férje nevét. Hogy világos legyen, az én feleségem ötven éve használja a Zalán Györgyi nevet, igaz, ha az élet úgy hozza, bizonyos űrlapokon arra a kérdésre, hogy mi volt a leánykori neve, akkor azt írja.
Egyébként a Wikiben szereplő életrajzban így hozzák:
„Giddens' parents separated soon after her birth, when Deborah Giddens came out as a lesbian.”
Bevallom, az én angoltudásom nem alkalmas arra, hogy ezen a nyelven csillogtassam költői képességeimet, szégyenszemre a Gúgli fordítását használtam, ha téves következtetést vontam volna le, akkor elnézést kérek és megkövetem a Mestert.
Azt a Mestert, aki így ír magáról:
„Magyar "hátrányos helyzetű" költő vagyok, akinek fiatalságát a kommunizmus nehezítette meg. A „bérrabszolgaság” pedig „fehér nigerré” tett a fejlett társadalmak könnyebb sorsú fiataljaival szemben.”
Bevallom, amikor ezt olvastam, könnycseppeket morzsoltam szét orcámon, elképzeltem, hogy a kommunista pribékek fehér parafasisakban a hétágú macskával csördítettek a Mester gyapotszedéstől izzadt hátára, ha azon kapták, hogy éppen Kontz Gábor zsebeibe tuszkolja a vértintával írt lapokat. Beleborzongok! (Egyébként a nigger két gé, és amellett, hogy manapság nem illik használni csak indokolt esetben, de egy gével még akkor se.)
Na, megyek, megiszom a kávét, remélem, attól kitisztulnak a gondolataim!
Köszönöm Pálóczi Antalnak, hogy felhívta a figyelmemet Rhiannon Giddensre, és mivel mindig adtam véleményére, rákerestem a YouTube-on és a Wikipedián.
Antal afroamerikainak írja őt, pedig anyai ágon indián – illetve ősamerikaiamerikai – ősökkel is bír, ez nagymértékben növeli rokonszenvemet, gyerekkoromban faltam a May Károly könyveket, annyira, hogy véletlenül a Tőke címűbe is belekezdtem, mondjuk furcsa volt, hogy az első száz oldalon még nem volt egy (indiá) ősamerikaiamerikai se, akkor vettem észre, hogy elnéztem a szerző vezetéknevében néhány betűt.
Ezen felbátorodva rögtön írtam is egy levelet indián nyelven az énekesnőnek – most nem idézem az egészet, itt úgyse tud senki indiánul -, Rhiannon biztosan elolvasta, mert szívecskét küldött vissza:
„Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Maecenas diam quam, dapibus eget urna eget, pellentesque convallis nunc. Quisque vel nisl nec justo tempor consectetur egestas volutpat elit…”
Mondjuk Deborah Giddenssel, Rhiannon édesanyjával még egy dolog összeköt, a Wikipédia szerint ő is a nőket szereti. Viszont nekem emiatt nem kellett elválnom.
Nagyon szimpatikus számomra az énekeső vonzódása a népzenéhez, régebben sírásig meg tudtam hatódni, ha a vén cigányt énekeltem és pengettem gitáron, ma ezt már nem tehetem, mert az a vén indoeurópai öt szótaggal több, sehogyse tudom a szövegbe beszuszakolni. Meg az alagútszindróma miatt már nem érzem a húrokat.
Meg Antaltól tudom, Rhiannon kötődik a Bélákhoz, én is, hiszen a szomszédom Béla, és április 23-24-én együtt szoktunk névnapozni és előre megfontolt szándékkal lerészegedni.
Rhiannon.
Számtalan dolog köt minket össze, egyikünk se indult az Álarcos énekes nevű agylágyítón, és legjobb tudomásom szerint ő sem utazott magyar kisvasúton az utóbbi tíz évben.
Hozzá kell tennem, hogy első Ramszesz napra pontosan majdnem háromezer-háromszáz évvel lenne idősebb Balassi Bálintnál. Ha élne. Dehát hogy nézne már ki! (Ramszesz se indult az Álarcos énekesen, innen az apropó.)
Nagyon megragadott az a kép, amelyiken Antal úgy gitározik, hogy le van ragasztva a szeme, illetve az látszik, hogy gitár van a kezében, mert ugye állókép, hang nincs hozzá.
Miután nincs hang, adódott, hogy a nálam 99 évvel idősebb Vincent – mi magunk között csak a keresztnevén emlegetjük, nekem is volt fapapucsom – festményét úgy néztem meg, hogy elkezdtem levágni a fülem, de baszottul fájt, így csak leragasztottam. Hátha így autántikás – ahogy neki, úgy nekem is volt nagynéném - leszek, de nem éreztem semmiféle katarzist. Aztán rájöttem, a balfülemmel szarakodtam, pedig a festmény nem tükör, mindegy, majd újra próbálkozom a másikkal, ha ez begyógyult.
Egyébként az is nagy igazság, hogy egy szilvabefőtt ne moderáljon, nekem magas a cukrom, még a törökmézet is keserűen iszom, ellenben egy csülköspacal bármikor felolvashatja verseimet, ja, még a padlizsánt is szeretem, hiszen az más néven törökparadicsom, pedig az sose volt piros, sem sárga.
Lényeg a lényeg, a Mestertől tanultak alapján most én is kipécézek magamnak valakit, én Sir James Paul McCartneyre gondolok, számtalan szálon kötődünk, egyszer három haverommal úgy mentünk át az Üllői út egyik zebráján, ahogy ők az ebbiród lemezborítóján csinálták, ahogy Rhiannonnak, neki is akad az ősei között ír, azt meg én is szoktam, én sírok, ha hagymát vágok és ő is Sir, valamint egyikünk se járt Újpesten a Venetiáner utcai kisegítő iskolába.
El is kezdtem fogalmazni egy levelet, eddig annyi van meg belőle, hogy „Lorem ipsum dolor sit amet…”, jaj bazmeg, ezt a Rhiannonnak írtam, mindegy, ezeknél tíz-tizenöt alkalmazottnak csak az a dolga, hogy szívecskéket – jobb esetben dedikált fotókat - küldjön azoknak, akik azt hiszik, hogy az ilyen leveleket bárki is elolvassa. Elvégre vagy olvas valaki, vagy ír. Esetleg skót.
Szóval kezdem belátni, mégis jó a Dokkra járni, hasznos dolgokat lehet elsajátítani, feltétlenül jövök még!
Már megszokhattam volna, de képtelen vagyok, ugyan már nem rángatózom miatta, de ha a távkapcsoló kéznél van, rögtön legyomok egy random másik gombot, és csak egy perc múlva kapcsolok vissza.
Lehet, hogy a világ legjobb webáruháza a legkirályabb árakkal, sose fogom megtudni, képtelen vagyok ránézni az oldalukra.
Pálóczi az én élő alzaponthúúúm, még a képzetlen lélekbúvárok is rájöhetnek, hogy miért.
Ha lehet, nem is olvasom naplóit, és attól tartok, ha valami csoda folytán egyszer megváltozna és elkezdene normálisan viselkedni, hát én lenékk az utolsó, aki ezt megtudná.
Tóth Gabi üzenőfalát és naplóját viszont olvasom, és egyre növekvő iszonyattal látom, hogy Antal milyen visszataszító dúlást végez ott, szokás szerint parlagfűként felüti a fejét mindenhol, ahol nem találkozik radikális gyomirtással.
Egy vers apropóján politizál – noha szerinte ennek semmi helye itt -, a dokkolók egy részét pocskondiázza, besorolja, állatokhoz hasonlítja, az, hogy közben önmagát fényezi, az már szinte természetes, bár az lenne a legnagyobb hibája.
Mondjuk csak az egyensúly végett örülnék, ha a Dokk önjelölt házmesterei őt is helyre tennék, ahogy például engem szoktak, ha neaggyisten olyat írok, ami nincs fedésben nézeteikkel.
Vagy Antallal ők egyetértenek?
Én nem vagyok elmeorvos, így az én számból egy diagnózis nem lenne hiteles. Nem tudom biztosra megállapítani, hogy viszolygásom ettől az engem lesötétanyagozótól fóbia-e vagy reális félelem, de a tüneteim között az undor, a hányinger mindenképpen jelentkezik. Sok nyavalyát összeszedtem vénségemre, beférne közéjük egy beteges irtózás is, ez lenne a szerencsésebb, mert akkor lenne rá gyógyszer.
Már elkezdtem a választ megfogalmazni, de közben olvastam a Telexen, hogy mit mondott Toroczkai arra a hírre, hogy elnöki kegyelmet kaptak Budaházyék:
„- Budaházy Gyuriék szabadok végre! A köztársasági elnök kegyelemben részesítette őket! Nem az ítéletet törölte, de felfüggesztette, így az összes hazafi végre szabad ember!”
Most erre egy kicsit rá kell pihennem. El kell gondolkodnom a hazafiságról.
Kedves György! „Persze azért fájlalom, hogy egy alkotói műhely résztulajdonosa, többkötetes és számtalan díjjal elismert költő a Dokkon megjelenő írásokat nem irodalmi értékük mentén minősíti, hanem tartalmuk szerint, pedig én itt, a Dokkon tudtam meg, hogy a tartalom nem esztétikai érték.”
Úgy érzem, valamiféle kavarodás van a tőled beidézett mondatban. Persze ez lehet, csak látszat, amely amiatt van, hogy nem érzékelem benne a lehetséges iróniát, illetve az esetleges ellenkezést. Azonban, ha irónia mentes az idézett, akkor rosszul tanított a Dokk. Mivel egy-egy vers tartalma (amelynek alapjait a benne lévő gondolatok vagy gondolat fűzérek hadba vonulásai jelentik) olyan érettséget is felmutathat (és az esetek többségében a „jó” verseknél ez meg is valósul), hogy az esztétikai értékek fő képviselőjévé válik az adott alkotásban. A tartalom annyira fontos, hogy képes az egész művet, a szerzőjével együtt szőröstül-bőröstül reprezentálni, valamint az adott formával szövetségre lépve képes esztétikai értékké átlényegülni. (Az általam felsoroltak inkább alapvetésként működnek, nem minden tartalomra érvényesek, két okból is. Egyrészt a tartalmak, vagy a versben lévő gondolatok, valamely nehezen definiálható, de mégis elképzelhető minőségi skálán mérhetetlenül széles tartományokban mozognak, másrészt pedig, hogy az olvasói tartalom-értés és tartalom-értékelés sok esetben erősen szubjektív értékítéletekkel terhelt.)
Elgondolkodtató volt, amit írtál, ha megengeded, kissé hosszabbra eresztem!
Közel ötven éve tanultam meteorológiát.
Már csak ködös emlékeim vannak az egészről, igazság szerint nem szerettem, de szükséges volt, nem volt baj, ha az ember tudta, hogy mire számítson, amikor a térképen bejelölte a hajó útját indulás előtt.
Rádión megkaptuk például a légnyomásadatokat koordinátákkal, ezeket a térképre felvezetve össze lehetett kötni az izobár (azonos légnyomású) pontokat, az kiadott egy sereg görbét, lehetett látni, hogy melyik területeken volt magas a légnyomás, hol alacsony, lehetett következtetni a várható szélirányra, szélerősségre, tudhattuk, hogy vihar felé közeledünk-e vagy éppen a vihar jön felénk, milyen lesz a láthatóság stb.
Nem volt akkoriban számunkra elérhető időjárás-előrejelzés, illetve a tengerre vonatkozóan semmiképpen.
Aztán a hajózást abbahagyva évekig vagánykodtam azzal civilek előtt, hogy felismertem a cirrus- vagy a comulusfelhőket, megjósoltam, hogy lesz-e eső, de rájöttem, hogy ezen a szinten beszélhetek össze-vissza, úgyse ért hozzá senki, a jóslataim meg hozták a hivatalos meteorológiai jelentés szintjét, ők se voltak jobbak 50%-nál.
Így aztán ma már csak annyit értek a felhőkhöz, hogy azok szoktak beszorulni a Nap elé, akkor ez most árnyék, melegben jó, ha vannak, este meg nem is látni.
De egy megmaradt: ahogy az izobár pontokat összekötve én vontam le a következtetéseket az időjárásról, most a hírekkel, az adatokkal vagyok így, nem szeretek véleménycikkeket olvasni, inkább a magamét alakítom az adatok birtokában.
Ötven éve felejtem a meteorológiát, de harminc éve figyelem a politikai eseményeket.
Néhány dolgot megtanultam!
Aki nyilatkozik valamilyen médiának, sose őszinte. A Hazudj, ha tudsz! – című sorozatban mondták, hogy egy átlagember egy sima beszélgetés során hányszor hazudik percenként, még akkor is, ha semmi érdeke nem fűződik hozzá.
Mekkora lehet ez a szám akkor, ha múlik is valami a nyilatkozaton!
A regnálók a hatalmom megtartása, a kiszorultak pedig a megszerzése érdekében tevékenykednek. Gyakorlatilag egy őszinte szavuk sincs, volt detektívként elég jó sansszal ismertem fel a hazugságot, de úgy látszik, van erre valami OKJ-s tanfolyam, a mostaniak szemrebbenés nélkül hantáznak, a legjobb, ha nem is figyelek rájuk.
És most kanyarodok írásodhoz.
Hívathatja magát árnyékminiszternek, szóvivőnek, államtitkárnak, aktivistának bárki, nem érdekel, hogy mit mond, hiszen mondta már az ellenkezőjét is, az biztos, hogy az egyik, de valószínű, hogy egyik se igaz.
A valóságot kell néznem, az embereket, a sorsokat, a számokat, a pénztárcákat, a gesztusokat, a tekinteteket, ha szembejön egy hír, megnézem máshol is, megkeresem a forrást, korrigálom a vele tapasztalt deviációs állandóval, előszedem a mintegy ötven tudatos évem emlékeit, vannak tapasztalataim abból az időből, amikor még őszintébbek voltak az emberek – aztán kialakítom a véleményemet.
Aztán alakítom tovább az újabb információk, tények hatására.
És – ahogy a meteorológiánál tanultam – megpróbálok jövőre vonatkozó következtetéseket levonni.
Számtalan helyen jártam, sokféle munkám közben rengeteg embert ismertem meg, időnként még gondolataikat, jellemüket is meg kellett tudnom, ki kellett fürkésznem. Egyre könnyebben ismerek fel bizonyos habitusokat, és jutnak eszembe a múltból a hasonlók, és emlékezve a régi folyamatokra, könnyebben megy az extrapolálás.
A németekről.
Politikusok nyilatkoztak. Nem hiszem, hogy félezer kilométerre tőlünk alapvetően másképpen működnének a politikusok manapság. Nem mellkasból képezik a hangot, hanem érdekből. Tehát azt, hogy ötszáz kilométerre mit mond egy politikus, nem venném túl komolyan, biztosan mást mond, amikor a külvilághoz beszél, és mást, amikor a sajátjainak.
Nincs olyan kijelentés vagy vélemény, amivel ellenkező értelműt ne tudnék felkutatni legalább olyan komoly szakértőtől vagy politikustól.
Ne menjünk messzire, itt volt a járvány, komoly szaktekintélyek vitáztak, most akkor kinek hiszek, akinek egyenesebb a háta vagy szebben van nyírva a szakálla?
A németek jól járnak a csatlakozásunkkal.
Valószínűleg igen, ki lenne olyan bolond, hogy szándékosan rosszabb helyzetbe hozza magát, és én vagyok olyan naiv még vénségemre is, hogy lehet egy üzlet kölcsönösen jó. Viszont nyilvánosan nyomatékosítani azt az egyik oldal részéről, hogy ők aránytalanul jól járnak – gyanakodom, ez inkább üzenet valakinek vagy valakiknek.
Egyébként még igaz is lehet, ismerjük, hogy a német multik miért érzik jól magukat, még most is, amikor különadókkal lepik meg őket, kiszámíthatatlan egy picit a jövőjük, de az alacsony munkabérek ötből négyet még mindig itt tartanának. Meg a stratégiai együttműködések, bár azt már minden fél kölcsönösen leszarja.
De hát a Herr Müller és Frau Müller között nincs szétosztva az a pénz, amit a multik megkeresnek, ők ugyanúgy a nekik szánt hírekből tájékozódnak, és úgy gondolják, hogy az ő adójukból van kitömve egy ország, ahol nem arra költik a pénzt, amiről a megegyezés szól.
Aztán ők szavaznak a pártokra.
* A mi pártjainkról.
Hosszabb-rövidebb idő alatt számomra mindegyikről kiderült, hogy fontosabbnak tartják önmagukat minden másnál.
Ha egy új párt alakul, az csak a piac üresebb, vagy ritkábban lakott helyére fészkeli be magát, és olyan ideológiát ölt magára, ami éppen kitöltetlen.
Ebben talán csak a kétfarkú a kivétel, ők hosszú időn át tartották a génből jött hülyeséget, de egyre többször villannak ki náluk is a többi, már eleve hamis deklarációval fungáló pártra jellemző attitűdök.
Nincs olyan párt, amelyiknek a tevékenysége fedésben lenne az önmagáról kinyilvánított céllal.
A regnálók kimozdíthatatlanok, az ellenzékben lévők kilátástalanok.
Nekem már régóta nem oldalakkal, pártokkal, politikusokkal van bajom, én lennék a legboldogabb, ha a nevüket se tudnám, nekem az elbaszott intézkedésekkel, a saját és barátaim, rokonaim jelenét és jövőjét elorzó törvényekkel, az önzéssel, az empátia teljes hiányával vannak gondjaim.
Nem foglalkozom azzal, hogy ki mit és mennyit lop, senki se tudna annyit, hogy az megrengetne egy költségvetést – bár melengetné a lelkem, ha a csibészek elnyernék a méltó büntetést -, de azzal igen, ha egyébként, amikor mindegy lenne, akkor olyan intézkedések születnének, ami előre viszi a többieket is. Amikor nem ugrasztanának egymásnak csoportokat, szakmákat, embereket, családokat.
Láthatunk polgármestereket nyomkövetővel a bokájukon újraválasztva, a falu lakossága szereti, mert valamit jól csinál. Ez borzongató, de érthető. És egy picit elfogadhatóbb, mint amikor kifosztanak valakit, ellehetetlenítik, és közben cinikusan ki is figurázzák, hülyének nézik.
Tibor, az én verseimben nincsen szó politikusokról, pártokról, de engedtessék meg, hogy az életemről, a sorsomról írjak, meg azokéról, akiket közel érzek magamhoz! És az én életemben van szomorúság, fájdalom és harag, örülnék, ha nem így lenne, szívesebben írnék bökverseket valami vicclapba, sajnos ilyenre nem jut időm.
Idézek Tibor barátomtól – utólag is Isten éltesse névnapja alkalmából -, akinek szavait olvasva a szeminárium jutott eszembe a 70-es évek elejéről a Honvédségnél, összetereltek minket az étkezdében, és a csöves (továbbszolgáló) őrmester felolvasta az aktuális anyagot, ő nem tudta, hogy mit olvas, minket meg nem érdekelt, szerencsére nem kérdeztek ki minket utána a hallottakból, remélem, most se írunk dolgozatot.
„Az EU-ból származó nettó bevételünk (a magyar nemzeti hozzájárulás -- 1.475,6 millió euro -- levonásával) ugyancsak 2020-ban 4.668,1 millió euro volt. Ez a 129 milliárd eurot összegű 2020-as GDP 3,61 azaz KEVESEBB, MINT 4%-ÁNAK felel meg!!!!”
Az összehasonlítás a csövi őrmesterrel ott sántít, hogy annak a katonának nem állt módjában értelmezni a felolvasottakat, a kezébe nyomták az aktuális anyagot, míg Tibor szabadon dönthet, hogy mit ír. Vagy mégsem?
A statisztikával, az adatokkal lehet élni, de visszaélni is, ha szemezgetünk az adatokból, olyan képet festünk, amilyet akarunk.
Én nem vagyok olyan okos, hogy emlékezetből tudjak számokat, de az Internet nagy segítség, rákerestem.
https://novekedes.hu/elemzesek „5,1 százalékkal zsugorodott 2020 egészében a magyar gazdaság.”
Ha ezt a két dolgot együtt nézzük, azért mindjárt árnyaltabb a kép, milyen eredménnyel zárult volna a gazdaság 2020-ban a 3,61% nélkül?
Érdekes egyébként, hogy ez a néhány százalék tartalmazza a pedagógusok bérét, úgy látszik, az EU pántlikázza a pénzt, meg van adva, hogy mennyi mehet belőle lombkoronasétányra és mennyi a tanároknak. Mert nekünk másra nem kell, a Vodafonra máshonnan kérünk kölcsön, a 300 méteres trieszti partszakaszt – ahova egy nagyobb hajó be se fér – másképp rendezzük, a kínaiak vonatjára ők adnak kölcsön, Paksra az oroszok, a képviselők, miniszterek – nem sorolom – aránytalan fizetésemelését vígan rendezhetjük saját erőből, egyedül a jövőnk zálogának, az oktatás napszámosainak a bérét várjuk az EU-ból.
Az a pénz jár nekünk.
Mondjuk a nettó befizetőket zavarhatja, hogy nem engedünk bepillantást pénzük sorsáról, arról, hogy azt tényleg a felzárkózásra költjük-e, hiszen a „mesterterv” arról szólt, hogy felzárkózásunk után egy harmonikusan működő közösségben minden ország megtalálja a számítását, de úgy tűnik, a felzárkózás nálunk a leglassúbb. Semmi kedvem összehasonlítgatni régiónk eredményeit, de ha már Tibor a 2020-as évet választotta, megnéztem, Szlovákia GDP-je 3,4%-ot csökkent a mi 5,1-ünkkel szemben.
Felzárkózás? Egyre távolabb. Euró bevezetése? Én már nem érem meg.
De nem is lenne jó, hiszen kell nekünk az infláció, a 27%-os ÁFA és a nagyoktól beszedett 4,1%-os kiskereskedelmi adó – persze az ÁFA ezen is rajta van - szóval, ha veszek a Lidlben egy kiló trappistát háromezerért, abból 750,-Ft az adó.
Márpedig a forgalom utáni adó a szegényember adója, hónapról hónapra csontig elkölti a bevételét.
Az infláció akkora adóbevételt biztosít a költségvetésnek, hogy a fal adja a másikat.
Érdekes, hogy a németek 16%-os áfából kuporgatják össze azt, amiből aztán jut nekünk is a felzárkózásra. Ja, az alapvető kaják 5%-át majdnem lehagytam, igaz, lehet, hogy azóta az már nulla, most nincs kedvem keresgélni.
Szóval például ezek a zsugori németek kukacoskodnak, és szeretnék tudni, hogy az ő nehezen kiizzadt pénzükből a nekünk járót tényleg arra költjük-e, amire kapjuk.
Goromba analógia, és mint ilyen, mindig sántít, de ha egy gyereknek túl sok a hiányzása az iskolában, mondjuk meghaladja az ötven órát, megvonják a családtól a családi pótlékot, pedig az „jár”.
Tibortól nem várok választ, az eddigi gyakorlat az, hogy maximum egy sommás panelt vág az emberhez, de hozzáteszi, hogy ő nem süpped le a kekeckedők szintjére, és a maga részéről befejezte.
Igaziból ezt nem is neki írtam, de jó volt a témával kapcsolatban összeszednem a gondolataimat, és ha egyszer már a Dokk – nem miattam! – irodalmi műhely helyett egy szemináriummá alakul, az én gondolataim is hozzájárulhatnak a hallgatóság látőkörének szélesítéséhez.
Persze azért fájlalom, hogy egy alkotói műhely résztulajdonosa, többkötetes és számtalan díjjal elismert költő a Dokkon megjelenő írásokat nem irodalmi értékük mentén minősíti, hanem tartalmuk szerint, pedig én itt, a Dokkon tudtam meg, hogy a tartalom nem esztétikai érték.
* Aztán reagálnék most Tamás bejegyzésére, ahol – nem tudom, vehetem-e megszólításnak – nevesít, és rosszallja, hogy a főszerkesztő egy aznap feltett versemet értékeli bizonyos szempontból, míg Tibor régebben feltett versére nem reagált, pedig az is közéleti.
Annyit megjegyeznék, hogy Köves a versemet nem a tartalom, hanem a forma mentén értékelte, ez szerintem egybecseng a Dokk szellemiségével, míg Tibor versét Tamás a tartalma miatt várná el, hogy minősítsék.
Két dolgot azért megjegyzek:
Nekem is van a bírálandók között november első fele óta versem, magam is meglepődtem, hogy erre meg ilyen gyorsan kaptam meót. Viszont nem tagadom, jól esett, legyezgeti is hiúságomat, remélem, azért, mert jól sikerült, én sajnos nem értek hozzá, örülnék, ha Tamás – mint igazi írástudó – szintén értékelné, már, ha felül tudna emelkedni azon, hogy mi ketten másképpen gondolkozunk a Világról.
A másik az, hogy Tibornak negyven verse vár bírálatra, míg nekem csak kilenc.
Egy oldalt néztem meg a maradók listáján, Tibornak öt verse van ott, nekem kettő. Az utolsó ötven maradóból. Tibor 10%, én 4.
Mintha némi eltolódás lenne az én javamra, de nálam – az alacsony szám miatt – egy vers két %-ot jelent, míg Tibornál csak egyet, hiába, a kis számok ilyen összehasonlítása torzít, amikor egy versem helyett kettő lett, száz százalékkal nőtt a verseim száma, Tibornál plusz egy vers csak tíz százalék.
De nézzük más oldalról!
Tibor egy költő, ő a Dokkra nem tanulni jár, csak a saját döntésén múlik, hogy nem szerkesztő. Kiforrott, egyéni stílusú alkotó, versei alapján rá lehet ismerni, bármilyen külső befolyás csak rontana költői önmagán. Ha bárkinek a módosító javaslatát megfogadná, csak távolodna attól, ami költészetét jellemzi. Szerintem itt egy szerkesztőnek nem is lenne más dolga, mint az idejáró „tanulók” érdekében elemezni a verseket, felhívni a figyelmet a bátais megoldásokra stb., aztán beküldeni a maradókhoz, nem hiszem, hogy Tibor szerkesztői elismerésre vár.
Viszont az ilyen hályogkovácsok, mint én, várják a kritikát vagy a megerősítést, mondjuk én a kritikát inkább, mert a „szép, marasztalom” – jellegű meóból nem tanulok. Analógia: Egy szomelié se csak cuppog, mint a lefolyó a jó bort kóstolva, elmondja azt is, hogy mit tart jónak benne.
Na, Tamás másik bejegyzése a németországi feljelentési törvényt állítja párhuzamba a kamingaut-versemmel.
Én megnéztem a Hír TV riportját, és nem értem, hogy mi köze lenne az ott látottaknak a versemhez!
Ott az Alkotmányt, a törvényeket és a szabályokat sértőkről szólt a riport, hogy azokat feljelenthetik, hogy a feljelentéseket a cselekmények súlyának megfelelő szinten kivizsgálják – még egyszer: kivizsgálják! – és szankcionálják.
A német törvényhozásnak – mint ahogy nekünk is – egy uniós szabályt kell adaptálni, ami alapvetően az uniós pénzekkel való visszaélésekről, az uniós jogszabályok megsértéséről való bejelentéseket szabályozza, ezt fejelte meg a parlament azzal, hogy a közszolgáknál szankcionálná az Alkotmány bírálatát.
Aztán a riportból később kiderült, hogy igaziból az Alkotmány megsértéséről lehet szó, ami nem egyenértékű azzal, ha valaki bírálja azt, hiszen véleménye mindenkinek lehet, a megdöntési szándék azért ezt már meghaladja.
A kamingautban ilyenről nálam szó se esett, sőt, nem is gondoltam rá, de Tamásnál már hozzászoktam, hogy mondatokat ad a számba, én alapvetően egyetértek azzal, ha bármilyen törvénysértést jelentenek, és a kúrva anyjukat a bűnösöknek, rohadjanak meg a börtönben!
A névtelen feljelentés eddig is volt és működött, sokan félnek névvel bejelentést tenni, tartanak a bosszútól, a meghurcolástól, mindig a befogadó felelőssége, hogy a helyén kezelje az ilyeneket.
Hogy ezzel vissza lehet élni? Igen, mindennel, a rokkantigazolvánnyal ugyanúgy, mint a képviselői mentességgel, mint az adóelkerülési kiskapukkal, mint az eus pályázatokkal. Mindig voltak, vannak és lesznek olyanok, akik átlépik a szabályokat, és nyugodtabb lenne a világ, ha ezeket elkapnák és megbüntetnék. De amíg a lebukás veszélye kicsi, addig a büntetési tételek nagysága nem számít, egy tettes nem azért mérlegel, hogy mennyit kaphat, hanem azt, hogy elkapják-e vagy sem.
Az én versem nem erről szól.
A „magyar életmód” számonkéréséről.
Ez olyan mértékű beavatkozás a magánéletbe, amit nem vagyok hajlandó elfogadni!
Én „hagyományos” családból származom a legjobb tudomásom szerint, ameddig fel tudtam idézni a családfámat, egyik ükanyám se volt férfi, és leszármazóim is szokványos identitásúak, megint csak a legjobb tudomásom szerint.
Viszont ezt alkotmányban rögzíteni visszataszítónak tartom, pótcselekvésnek, elterelésnek, megosztónak, ellenségképzőnek, alapvető emberi jogok megnyirbálásának.
Még jó, hogy nekünk nincsen konszenzuson alapuló alkotmányunk - mint pl. a németeknek -, helyette csak egy erőszakkal átvert, a pillanatnyi érdekek mentén folyamatosan átírt, toldott-foldott alaptörvényünk, semmi köze egy rögzített közmegegyezéshez.
Egy alkotmány a polgárokat védi a hatalom önkénye ellen, ez a mienk meg pont fordítva működik. Legalábbis vagyunk ezzel így néhányan.
Tamásnak volt még egy megjegyzése: „- Basszus, a mienk meg nincs is aláírva.”
A kamingaut című versemet első mérgemben írtam.
Várhattam volna vele, de most – az eddigiektől eltérően – mérgem elmúltával nem a megbékélés, hanem a második mérgem jött elő, tehát úgyis megírtam volna.
Beadták az elfogadott törvényt aláírásra a köztársasági elnökasszonynak, és minő meglepetés: nem írta alá, visszaküldte megfontolásra az országgyűlésnek.
- Lám, nálunk mégis működnek az ellensúlyok, elmehetnek a ballipsik a halál faszára, most persze csak tátognak, mint a húszkilós tükörponty – hallatszik már egyre hangosabban a kormánymédiákból, és az ellenzéki sorokon is átsuhant a megkönnyebbülés illúziója, lehet, hogy most bizonyítja önállóságát?
Szerintem nem. Most kente grafitos olajjal csúszósra a törvény útját.
Neki lett volna módja az (Alkotmá) Alaptörvénybíróság elé küldeni a törvényt, mondjuk nem tettem volna meg nagy tétre, hogy megsemmisítik, de valami matematikai esély csak lett volna rá.
Nem, ő visszaküldte megfontolásra, mostantól a 133 bátor ember azt tesz vele, amit a Orbán megmond, és akár változtatás nélkül is újra aláírásra küldheti. És akkor már kötelező aláírni…
Így aztán ne legyenek illúzióink, az egész bohóckodás csak egy iniciálé, egy hubovóc népi motívum a falvédőszövegen, petting, síkosító, aperitif, most nem jut eszembe több hülye analógia, de estig nem iszom, pedig utána szokok kreatívabb lenni. Szóval ez a törvény már ki van szedve a Közlöny nyomdájában.
És akkor itt van a vers, lassan mondom, hogy mindenki megértse!
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
