nem szeretem a focit na és van aki engem nem szeret pedig mintha én is labda lennék egy agyonrugdosott amit fel-fel vesznek azután félrelöknek
és elkezdik vagy épp folytatják valami újjal vagy beválttal na nem egy márkással arra nem telik és nem is mernének belerúgni esetleg nézegetik és csodálják ahogy egy ilyen csodát illik
de ha már a meccset lefújták és alig lézengenek a pályán és a lelátón időnként akad aki bátortalanul felvesz és körbelesve nehogy észrevegyék megcélozza a kaput és belémrug
legtöbbször a kapu mellé hiszen az idő már elhasznált gyenge lettem szinte ősszenyomható
én már nem is akarom a focipályát végigszántani a kapu maradjon az erőseké de azért megnézném az időt melyik fogja legyőzni
Itt elfér...és amúgy is az én naplóm. A vers úgy született, hogy a dalt hallgatva rögtönöztem: mindent, amit éreztem épp akkor. Ha valós alapja is van, akkor az a véletlen műve.
Dallá versellek
beléd takarózom ha jön a tél tavasszal szirmot bontok leszek csupa kék ablakot nyitok nyárnak őszi csillaghullásnak
de már fájón szürkül a szembogár csak máz a fény a szempillán összeérnek felettem a didergő hársak
a kardomba mégse dőlök hogyha néha félreköltök komolyabban kéne vennem de kisördög alszik bennem hogyha ébred s éppen rosszkor ráüvöltök neked rossz kor de nem hiszi és úgy nyaggat képernyőmre verset aggat kezem fogja agyam gyúrja anyját szidom újra s újra de csak röhög s hátam bökve két szarvával földre lök le úgy üvölti szinte fájó: nem lesz költő nagyságábó'
Ezt még megosztom...gondolom, már így is unjátok..., ha egyáltalán valaki belenéz a naplómba. De! Olyan rövid az élet...hátha valaki nem ismeri...és azért is , mert ennek a szövegét már elkérték szavalóversenyre, elhangzott gyári találkozón; a megzenésített változata elhangzott esküvőn, de engedélyt kértek arra is, hogy egy édesanya temetésén elhangozhasson... (Amúgy több antológiában is megjelent.)
Nem hitted pedig mondtam, hogy eljön az a holnap mikor felállok és elmegyek. Az ajtót se zárom, míg utánam dobálod az összes kínkeservedet. A szó nem jön velem, fülemben a neved még sokáig bennem reked. De nem kell a pánik, nem hagyom sokáig szenvedni a lelkemet.
Már kérges a Nap is, a sóhaj is taszít, nem lelem szobámban magam. A tükör csak bámul, más világba tágul, nem mutatja hol a helyem. Míg neked ez kincs volt, nekem egy sírról itt felejtett virágcsokor. Ne sajnáld kidobni! Kezemet megfogni utolszor még megengedem.
Az erdőn a fák is, a kispadok, a ház is magukba' elcsendesedtek. Nincs hajnal, se ének, vissza sem térnek. Ne fesd át a kék eget! Már kabátom veszem, a szöget elteszem, ha ránézek eszembe juss. Nem hitted pedig mondtam. A szálkát kihúztam, és szó nélkül továbbmegyek.
Az előbb olvastam Lantos Tímea egyik szép versét, amiben a "selyemvirágok" szó szerepel. Beugrott, hogy volt egy versem selyemvirágok címmel. Nosza, megkeresem - gondoltam. Tucat blogomban, honlapomon: sehol. Pedig emlékeztem, hogy feltöltöttem, úgy 14-15 évvel ezelőtt. Nosza elő a keresővel! Szerencsére min. 2 más blogjában is rábukkantam. (rozsakert.bloglap.hu és a Vágyálom;..versek..képek..idézetek..ismert,és kevésbé ismert szerzőktől... blogokban.) Megörültem. Bár a meghúzott változata itt nem lett említésre méltó, nekem az eredeti mégis kedves. Emlékeim szerint egy francia sanzon és a saját fájó érzéseim ihlette annak idején. Végül a gépemen megtaláltam mind a két 2010-es verziót. Ide csak az egyiket mentem:
selyemvirágok
selyemvirágok szétszórva a lapon még középen hagyom az asztalon végig simítja őket a kezem az élet mondd miért nem ilyen selyem
selyemvirágok a lapszélen szanaszét színes keretbe sejtett életed nehezen viseled vízióid tétova lépések mind s mindig a lapszélen csak a lapszélen
selyemvirágok szanaszét hagyom alattuk csend fölöttük kezek köztük nyugalom a fény lassan elpihen árnyakkal vegyül de a föld odalent nem simogat selyemvirágok alatt a hideg sohasem ringat
2010.03.19.
Már csak a sanzont kell felkutatnom a YouTube-n. :)
