DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2827 szerző 36892 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Vörös István
  Kilátás a nyárból
Új maradandokkok

Kiss Anna Mária: ráismerés a péntekre ( énvers )
Takács Éva: csak habzó állóvíz (reflexiók II.)
Tamási József: vizes ruha
Bártfai Attila Márk: Szűz aszcendens
Szakállas Zsolt: KÖLDÖKZSINÓRSATÖBBI
Vajdics Anikó: Gyanúsan nélkülözhetetlen
Albert Zsolt: Az ember aki utcának öltözött
Petz György: Nagy levegőt!
Vezsenyi Ildikó: álom, abúzus, leporellóval
Bánfai Zsolt: Teleszubjektívvel III.
FRISS FÓRUMOK

Szalay Károly 16 perce
Tóth Gabriella 2 órája
DOKK_FAQ 4 órája
Nagyító 4 órája
Kiss Anna Mária 5 órája
Albert Zsolt 20 órája
Tamási József 22 órája
Busznyák Imre 23 órája
Gyors & Gyilkos 1 napja
Petz György 1 napja
Wesztl Miklós 1 napja
Tóth János Janus 1 napja
Szilágyi Erzsébet 1 napja
Szilasi Katalin 1 napja
Ötvös Németh Edit 2 napja
Tesch Gábor Ferenc 2 napja
Valyon László 2 napja
Takács Éva 3 napja
Szakállas Zsolt 3 napja
Bánfai Zsolt 4 napja
FRISS NAPLÓK

 nélküled 3 órája
Hetedíziglen 6 órája
Bátai Tibor alkotói naplója 7 órája
Baltazar 7 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 17 órája
Qui? 17 órája
Vezsenyi Ildikó Naplója 18 órája
mix 1 napja
leállósáv 2 napja
az utolsó alma 2 napja
Bara 2 napja
Sorrento 2 napja
Minimal Planet 2 napja
Zúzmara 3 napja
történések 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Vendég
Legutóbbi olvasó: 2020-01-26 12:36 Összes olvasás: 3821

Korábbi hozzászólások:  
58. [tulajdonos]: Csak közbevetőleg2020-01-21 10:16
Bukowski, Charles

A kurvának, aki ellopta a verseimet (Magyar)



néhányan azt mondják, a versekkel

lelkiismeretünkön könnyítünk

maradj elvont, és van benne némi igazság,

de jézusom:

eltűnt tizenkét versem és nincs róluk másolatom

de eltűntek a legjobb festményeim is;

nagyon kellemetlen:

vajon miért nem úgy vertél át, mint a többiek?

miért nem vitted el a pénzem?

általában a pénzt viszitek el a részeg

fickók zsebéből. legközelebb lopd el

a bal kezem vagy vigyél el ötven dollárt

de ne a verseimet;

nem vagyok én Shakespeare

néha egyszerűen nem jönnek vissza

a gondolatok és más kevésbé fontos tanulságok;

de mindig lesznek bankok és kurvák és részegek

és lesz majd egy utolsó bomba is

és amint azt az Úr megmondá

- keresztbe vetve lábait égi pamlagán -,

látom már, túl sok költőt teremtettem

s nagyon kevés igazán jó

költészetet.

Fenyvesi Ottó


Feltöltő    P. T.
Az idézet forrása    http://terebess.hu/keletkultinfo

57. [tulajdonos]: folyt.2020-01-17 08:14
2.4. Az anyaméh
Hogyan lehet egy csoport istenszerű lényt bezárni és megakadályozni azt, hogy a már létező hatalmas és érdekes teremtéseket megtapasztalják? Hogyan tudsz irányítani valakit, akinek a puszta szeszélye elég hatalmas ahhoz, hogy univerzumokat hozzon létre vagy pusztítson el?

Kezdetben – mivel ártatlan, új lényekkel van dolgod – elvonhatod és így az általad kiválasztott irányba terelheted a figyelmüket egy érdekes tárggyal. De ez nem működik túl sokáig és hamarosan elkezdenek körbenézni és az idősebb lények lenyűgöző művei kezdik el őket foglalkoztatni, és ezzel az új, elfogulatlan teremtés frissessége elveszne. Tehát valami továbbira van szükség.

Viszont egy isten csak saját magát korlátozhatja és ejtheti csapdába, és a legjobb esetben is csak mások fortélya és csalása juttathatja el oda. De az idősebb lények még ebben sem vehetnek közvetlenül részt, mivel végül beszennyezik az új csoportot.

Így a lények új csoportját be kell csapni és viszályt kell szítani közöttük azért, hogy egymás számára csapdákat építsenek fel. Így mindenki csapdába esik, de nem a mások által építettek, hanem a sajátjai miatt, ugyanis előbb vagy utóbb megfeledkezik az egyik csapdájáról és tévedésből beleesik.

Az általános terv az, hogy az új lények a saját maguk által kiötölt csapdába ássák el magukat. Így folyamatosan egyre mélyebbre és mélyebbre jutnak, végül a saját teremtésük csapdájába esnek és még azt is elfelejtik, hogy kik ők valójában vagy hogy egyáltalán hogy építették fel a csapdát. De miközben ezt teszik, a csapda szerkezeteként a teremtés egy új rendszerét dolgozzák ki. És végül elkezdik magukat kiásni, amihez viszont arra van szükségük, hogy a teremtéseik összessége felett visszanyerjék az irányítást.

Mi most egy ilyen csapda mélyén fekszünk és úgy tűnik, hogy a körülöttünk elhelyezkedő univerzum egyetlen atomját sem lennénk képesek soha létrehozni, de ezek a képességek visszatérnek, ahogy kiássuk magunkat. És mire végre kiássuk magunkat a csapdából, nem csak a Föld összes gazdagsága és érdekessége lesz a kisujjunk hegyében, hanem egy Csillagok Háborúja-szerű fizikai univerzumot, a Mágia univerzumát és a számos ezelőtti univerzum részleteit is ismerni fogjuk. Ezt az egészet a lények egy nagyobb csoportjához fogjuk kivinni és az ezért kapott jutalom hatalmas lesz. Ez eddig egy nehéz út volt és még nehéz is lesz egy darabig, de már működött ezelőtt és ez az egyetlen módja annak, hogy tényleges elszigeteltségben dolgozzunk.

Emellett az idősebb lények nem fognak és nem is tudnak közbeavatkozni. Nekünk magunknak kell kiásni magunkat, ugyanis így fogjuk visszaszerezni az uralmat a saját teremtésünk felett. Ha az idősebb lények közbelépnének és megmentenének minket, azaz kihúznának minket a csapdából, akkor ellopnák a jól megérdemelt jutalmunkat. Ezek a mi teremtéseink és a mi dolgunk az, hogy uralkodjunk rajtuk.

Már egy ideje teljesen el vagyunk szigetelődve. Csak egyszer avatkoztak közbe, még a legelején. Ez a lehető legkisebb beavatkozás volt és nem volt semmilyen másik, noha elég gyakran tettettük azt egymás előtt, hogy idősebb és magasabbrendű lények vagyunk, és néha még a tényleges beavatkozást is színleltünk azért, hogy másokat összezavarjunk és becsapjunk.

Ez az egyetlenegy külső beavatkozás abból állt, hogy egy hihetetlenül bonyolult tárgyat mutattak be nekünk, amely a viszálykodás és a csapdába esés felé befolyásolt minket. Ez a tárgy a Tudás Ékköve volt.

Forrás: szabadzona.hu Pilot: Kozmikus történelem
Pilot, valódi nevén Ken Ogger, a szabad zóna egyik legnagyobb alakja és a szcientológia reformációjáért küzdők egyik szóvivője. (meggyilkolták)

56. [tulajdonos]: Kozmikus történelem2020-01-14 06:36
2.3. A teremtés tánca

A legmagasabb szinteken az öntudatos életstatikum a végtelen teremtés táncában vesz részt. Itt mindent, amit ki lehet gondolni, létre lehet hozni, ki lehet cserélni, meg lehet tapasztalni. Itt az univerzumok végtelenjét találjuk, folyamatosan változva, még az univerzumokban használt dimenziók is váltakoznak. Ezen a szinten az egyén maga is szinte végtelen, egyszerre több univerzumot is megteremt és megtapasztal, személyiségek végtelen sorát vetíti ki, mégis az egyén még mindig egyéniség, elkülönült a többi egyéniségtől, akik szintén a teremtés táncában vesznek részt, és közöttük a tánc és a teremtés végtelensége áramlik.

Ez a szint a statikumok együttlétezése és itt mindenki – szándékait és céljait tekintve – Isten, és az egész egyetlen késztető ereje az, hogy a teremtés gazdagságát folyamatosan növeljék. Ezt az állapotot isteni és végtelen gyönyörnek tarthatjuk. Ez a nirvána, de inkább a végtelen valami, mint a végtelen semmi nirvánája.

Viszont mivel a végtelen végtelensége van adva ahhoz, hogy betöltsük, szinte törvényszerű, hogy minden követ felforgatnak a teremtés újabb és újabb változatai utáni kutatásban. Ennek keresése során jött létre az a gondolat, hogy egy új lény, aki a nulla-végtelen életstatikumból újonnan vált ki, új, a meglévőktől különböző teremtési rendszereket dolgozhat ki. Így az új lények valóban elkülönültek és a teremtés gazdagságához nagymértékben hozzájárultak.

Viszont a legeredetibb teremtések azoktól a lényektől származnak, akiket a már létező rendtől elkülönítenek és akiket nem fertőződnek meg attól, amit az idősebb lények teremtettek meg. Így jön létre az az elképzelés, hogy az új lények csapatát egyfajta anyaméhben különítik el, amelyben a saját kedvükre fejlődhetnek.

Mi most egy ilyen anyaméhben vagyunk és az általunk épített és belakott univerzumok teljes sora ebben az anyaméhben helyezkedik el. Amikor a fejlődésünket befejeztük, kilépünk az anyaméhből, az új teremtési rendszerünket magunkkal visszük a táncba és a teremtéseinket elkezdjük az idősebb lényekkel kicserélni. És majd egyszer, korszakok múlva, amikor a rendszerünk, az idősebbek rendszerének, és a kettő összes keverékének összes változatából az utolsó cseppet is kifacsartuk, egy olyan újabb lénycsoport felnevelődésére fogunk türelmetlenül várni, akik a saját csodáikat fogják nekünk bemutatni.

Nem számít, milyen sanyarú helyzetben vagyunk ma, a szenvedés tartama rövid az örökös gyönyörrel összehasonlítva. Amikor ezt a végső isteni állapotot eléred, a születés fájdalmait csekély árnak fogod találni.

Következik

2.4. Az anyaméh

Forrás: szabadzona.hu

Olvasói hozzászólások nélkül
55. Vendég: beszúrás[tulajdonos]: Kozmikus történelem 2. 2020-01-09 09:43
De az alapvető élet-statikum, (azaz a legfelső létező, a teremtő az), ami maga a változatlan semmi, felette áll a térnek és az időnek, ezért ez az elkülönülés nem lehet rá hatással. - Ha ezáltal nem lesz kevesebb, akkor újra elkülönülhet. - Ezentúl az alapvető semmi nézőpontjából tekintve az elkülönülések nem lehetnek egymás előtt vagy után, mivel az valóban időtlen, viszont az elkülönültek alacsonyabb nézőpontjából az elkülönült majdnem-statikum kigondolhatja azt, hogy az egyik a másik előtt különült el, így létrejön az idő.

Ezért nem igaz az, hogy "elfogyott az ISTEN". Nem teremt több lelket, 1,5 milló éve, és most a lelkekért folyik a harc.

Tudod, ez az az ismerős "hiánygazdálkodás", csak most a lelkekre van kidolgozva.

"fogytán az isten, 1,5 millió éve" Ezt tanítja Sz.M.

54. [tulajdonos]: Kozmikus történelem 2. [tulajdonos]: ha nem, akkor ezt most buktad2020-01-09 09:25
2.2. Kezdetben
Mielőtt bármi létezett, csak a semmi létezhetett. Viszont a természetfeletti semmiben lehetőségek rejlenek és a lehetőségek száma végtelen, hiszen a teremtések végtelensége származik belőle. Ha nem rejlene benne lehetőség, akkor mi sem léteznénk, és ha a lehetőségek száma korlátozott lenne, akkor már régen leálltunk volna.

Ezért a semmi minden idő és tér előtt létezett, így változatlan és leginkább statikumként lehet leírni.

Az anyag, az energia és a többi lehetséges forma csak térben és időben létezhet, ezért ezek másodrangú teremtések. A dolgok számolása és mérése a megszámolható dolgok létezésén múlik, ezért a matematika és maga a számolás is csak egy másodrangú teremtés. Így a semmi a számolás fogalma felett áll, nem kevés és nem sok, nem nulla és nem végtelen, szó szerint túllép a megszámlálhatóság határain.

A semmiben benne rejlik a gondolat lehetősége, de mivel semmire sem lehet gondolni addig, amíg valami meg nem teremtődött, ezért az első gondolatnak és az első teremtésnek egynek és ugyanannak kell lennie, ugyanis valamit ki kell gondolni azért, hogy létezhessen. Ezért a gondolás folyamata a végső alakjában maga a teremtés folyamata.

Ezen univerzum négy alapvető eleméből, az Anyagból, az Energiából, a Térből és az Időből csak a Tér az, amelyet a többi tényezőre való hivatkozás nélkül ki lehet gondolni. Ezért az első teremtésnek inkább térnek kell lennie, mint anyagnak, energiának vagy időnek.

KEZDETBEN A NULLA-VÉGTELEN STATIKUM KIGONDOLTA A TERET, ÉS A TÉR ALAPGONDOLATA AZ ELKÜLÖNÜLÉS ALAPGONDOLATA, ÉS AZ EGYETLEN DOLOG, AMITŐL EL LEHET KÜLÖNÜLNI, AZ AZ ÉLŐ STATIKUM MAGA VOLT.

De az alapvető élet-statikum, ami maga a változatlan semmi, felette áll a térnek és az időnek, ezért ez az elkülönülés nem lehet rá hatással. Ha ezáltal nem lesz kevesebb, akkor újra elkülönülhet. Ezentúl az alapvető semmi nézőpontjából tekintve az elkülönülések nem lehetnek egymás előtt vagy után, mivel az valóban időtlen, viszont az elkülönültek alacsonyabb nézőpontjából az elkülönült majdnem-statikum kigondolhatja azt, hogy az egyik a másik előtt különült el, így létrejön az idő.

Ezentúl ezek a majdnem-statikumok szintén semmik, amelyek a végtelen teremtés lehetőségével rendelkeznek, de már megtapasztalták az időt, azaz megtapasztalták azt, amit létrehoztak.

Amint azok, akik ki tudják gondolni, az alapvető semmitől elkülönültek, az elkülönülés folyamatát tovább alkalmazhatják és így a megteremtődik a létezés. A semmiből egy pozitívat és egy negatívat elő lehet hozni, miközben az összesített egyenlet nem változik. 1 - 1 = 0 = 2 - 2 = 0 = 256 - 256 stb. Az egyetlen különbség ezek között az elhatározás és az elhatározás a gondolat terméke. A gondolat maga így végtelen mennyiségű anyagot és energiát képes létrehozni.

A TÉR A RÉSZECSKÉK ELKÜLÖNÜLÉSE

AZ IDŐ AZ ESEMÉNYEK ELKÜLÖNÜLÉSE

AZ ÖNAZONOSSÁG (IDENTITÁS) A GONDOLATOK ELKÜLÖNÜLÉSE

Egy közbenső távolság szükséges ahhoz, hogy valamit megnézzünk vagy érzékeljünk.

Egy közbenső idő szükséges az érzelmekhez. Idő nélkül nincs sem veszteség, sem érzések.

Az önazonosság elkülönülése szükséges az elhatározáshoz. Önazonosság nélkül minden gondolat egy, ami maga a kozmikus mindenség passzív állapota. Ezért a valamire gondoláshoz vagy valami átgondolásához legalább egy kicsit el kell különülni az összes gondolattól és ezért valamennyire egyedinek kell lenni. Ezért az önazonosság szükséges az öntudathoz. Ezentúl a nulla-végtelen életstatikum nem egy öntudatos egység, hanem az összes létező vagy létrejöhető (vagy létezett) tudatosság összege. Ezért az nem ítélkezik vagy avatkozik közbe, hanem csak VAN.

AZ ANYAG AZ AZ ELGONDOLÁS, HOGY VALAMI OTT VAN

AZ ENERGIA VALAMI MEGTÖRTÉNTÉNEK A LEHETŐSÉGE

Mivel az alapvető semmi a tér és idő összes korlátján túlnyúlik, a tér és idő által korlátozott nézőpontunkból végtelennek és örökkévalónak tarthatjuk. Alapvető természete miatt mindig magasabbrendű lesz, mint a végtelen teremtés eddig elért legmagasabb foka , ezért mindig még további valamik végtelenségének teremtését fogja követelni azért, hogy a semmit kiegyensúlyozza. Ezért a teremtés hatóköre végtelen és örökkévaló. Mivel a semmi mindig velünk van, soha nem hiányzik nekünk. Az egyetlen hiány a valamiből (azokból a dolgokból, amik nem semmik) van, amiből mindig túl kevés lesz ahhoz, hogy a semmit tökéletesen ellensúlyozni tudja.

Az öntudatos majdnem-statikumok, amelyeket thetánnak (gondolati egységeknek) hívunk, magukat a teremtés folyamatosságával teszik teljessé. Csak amikor ez a teremtő képességük gátlódik vagy elfojtódik, érzik magukat rosszul.

Ezentúl az elkülönülés maga is egy elhatározás. A gondolatlények még mindig részei az eredeti statikumnak, ezért nincs szükségük arra, hogy visszacsatlakozzanak hozzá, mivel valójában soha nem hagyták el azt igazán. Ezen lények legmagasabb rendű állapota az, hogy a végső statikum cselekvő megnyilvánulásaként a teremtés végtelenségét a semmivel ellensúlyozzák. Az összes alacsonyabb állapot ezért egy kicsit kevésbé kedvező, de a jövendő teremtések kedvéért továbbra is fenntartják.

53. [tulajdonos]: ha nem, akkor ezt most buktad2020-01-06 14:39
Köszönöm, hogy visszajöttél közénk.
Először is, szeretnélek bemutatni, hogy megismerjen a világ, a Föld összes, olvasni tudó lakója.
A történetet, amit általad ismertünk meg, talán valaki megfilmesíti egyszer, mint a Csillagok háborúját, Vagy a Gyűrűk urát, és hatalmas siker lesz. Az összes mozi bemutatja majd. - vim-


A pilóta repült...
Jim Burtles, Egyesült Királyság
A pilóta magasan repült és megpróbálta bemutatni az utat.
Úttörő, filozófus és tanár volt.
Író, kommunikátor és prédikátor;
Egy ember, aki mindennap többet tett, mint az előzőn.

Egyszer azt mondta nekünk, hogy a gonosz elemi;

Úgy tűnik, szükségünk van arra, hogy a dolgok forróak
legyenek.
De azt mondta, nem kell rettenetes sok belőlük.
Mindennek alapvető mélysége van.
Ken Ogger nagyon különleges ember volt.
Korábban, mint "Isten töredékeiről" beszélt rólunk.
Ez olyan fogalom, amely nem igazán . . . , olyan furcsa.
Azt is mondta: "Szeresd és fogadd el! Annyit, amennyit csak
tudsz."
Sok szó, kifejezés és ötlet él általa.
Ne csak az, amit mondott, hanem minden írása is.
Még mindig ott vannak - mint nekem -, neked is.
Ken, még mindig itt van, csak a teste tűnt el.

2.1. Bevezetés

„Univerzumok hosszú során át süllyedtünk a jelenlegi állapotunkba. A haladóbb források látszólag mind tudatában vannak ennek, mindenekelőtt a tibeti iratok és L. Ron Hubbard 1952-es munkái.

Viszont eddig még senki nem nyújtott részletes leírást ezen univerzumok sorrendjéről vagy tulajdonságairól. Ha valóban egy istenszerű állapotból zuhantunk alá, akkor ezek az univerzumok is egyfajta süllyedő állapotsorozatot kell, hogy mutassanak, és a hanyatlás szerkezetének nagyjából tükröznie kell azt, hogy a jelenlegi állapotunkba hogyan jutottunk el.
Ez az írás a körvonalakat próbálja meg nagyjából felvázolni és egy olyan környezetet kíván biztosítani, amely a további kutatásokat igyekszik bátorítani. Azt nem tudom garantálni, hogy az itt megadott információk tökéletesen helyesek. Csak azt mondhatom, hogy elég közel állnak az igazsághoz. Viszont egy dologban biztos vagyok, a kép nem lehet egyszerűbb annál, mint amit itt bemutattam. Ha valahol hibát követtem el, az inkább a hiányzó dolgokkal kapcsolatos, nem pedig azzal, hogy túl sokat írtam le. Ennél kevesebb semmiképpen nem szolgálhat magyarázatul arra, hogy milyen mélyre buktunk.
Mielőtt a történelem tényleges tárgyalásába belekezdenék, fontosnak tartom, hogy meghatározzam az "univerzum" szó általam használt jelentését, mivel ezt a metafizika különböző területein sokszor pongyolán definiálják.
Univerzum alatt egy teljes tér-idő rendszert értek. Ezentúl a következő szövegben kifejezetten azokra a nagymértékben egyetértett univerzumokra gondolok, amelyekben mindannyian éltünk.
Az egyik és a másik univerzum terében található pontok között nincs egy-az-egyhez megfeleltetés. Egy univerzum több háromdimenziós síkot is tartalmazhat vagy akár más háromdimenziós terek (buborékok vagy zsebek) is csatlakozhatnak hozzá. Ezeket mind ugyanannak az univerzumnak tartom, ugyanis a tér pontjai leképezhetők, az idők egymásnak elég jól megfeleltethetők és a fizikai törvények hasonlóak. Viszont a ténylegesen különálló univerzumok egymáshoz nem kapcsolódnak közvetlenül és nincsenek azonos törvényeik. Megjegyzendő, hogy a különböző univerzumok között átviteli pontokat létrehozhatsz, de ezek csak összefüggés nélküli, mesterségesen összekapcsolt pontok.
A jelenlegi univerzumnak nagyon kötött fizikai törvényei vannak és a legjobban egy gépies MEST (matter, energy , space, time – azaz anyag, energia, tér és idő) irányultságú teremtésként lehet jellemezni. Az ezt közvetlenül megelőző a Mágia univerzuma volt, amelynek a fizikai törvényei nem voltak ilyen merevek. Ahogy a tudományos-fantasztikus irodalom az ezen univerzumbeli életünkre utal, úgy a fantasy irodalom a Mágia univerzumára utal vissza. Viszont még a Mágia univerzuma is igen fizikai és strukturált volt a saját környezetében. Ahogy ettől az univerzumtól visszafelé haladunk, úgy lesznek a korábbi univerzumok egyre kevésbé merevek és úgy engedelmeskednek egyre jobban a gondolatnak, amíg a legkorábbiakhoz el nem érünk, amelyekben a thetán (a szellem vagy az, ami gondolkodik) magasabbrendű, a fizikai jellegzetességek lényegtelenek és ezeket puszta szeszélyből meg lehet változtatni.

Most akkor térjünk vissza az út legelejére és állítsuk fel az univerzumok egymásutániságának fokozatait.”

52. [tulajdonos]: A művészet küldetése a világba2020-01-04 19:08
n /részlet/

"Amíg gondolatainknál maradunk, addig szabadok lehetünk. Ám, ha a gondolatokat szavakba öltöztetjük, a szavak már nem tartoznak hozzánk. Mi minden lehet egy szóból, amit kimondtam! A másik ember felfogja ezt. Más emóciókkal, más érzésekkel veszi körül. A szó tovább él. Miközben a szó a jelenkor emberein át továbbszáll, erővé válik, amely azonban az emberből indult ki. Ez az ember karmája, amelyen keresztül összefügg a világgal, s ez a karma ismét visszahullhat rá. Itt már a szó által, amely saját létét éli, létrejöhet a tragikum, mert a szó nem hozzánk, hanem a nyelv géniuszához tartozik. Éppen manapság látjuk, hogy az emberiség, úgyszólván mindenütt, tragikus helyzetekre hajlamos, a nyelv, a szó túlértékelése révén. A népek a nyelvek szerint oszlanak meg, a nyelvek szerint akarnak tagozódni. Ez egy óriási tragédia alapja, amely még ebben az évszázadban rátör a világra. Ez a karma tragédiája. Ha beszélhetünk idejét múlta tragédiáról, mint a démoniság tragédiájáról, akkor beszélnünk kell a jövő tragédiájáról, mint a karma tragédiájáról is."

Rudolf Steiner

http://antropozofia.hu/ga276/

51. [tulajdonos]: Létezik-e maffia?2019-12-31 14:14
„Soha nem éreztem úgy, hogy a kritizáláshoz külön jog kell, vagy amennyiben igen, úgy ezt a jogot mindenkinek biztosítja a magyar alkotmány. Ha arról beszélünk, ki az, akinek érdemes vagy a többi nézőnél „érdemesebb” kritikát írnia, arra azt mondanám: annak, aki rengeteget olvas, minden érdekli, ami irodalommal kapcsolatos, és ezért vagy a tanulmányai miatt egyrészt képes átlátni, alkotók műhelyek, műfajok vagy stílusok közti összefüggéseket és eltéréseket, másrészt rendelkezik a véleménye megfogalmazásához szükséges készségekkel.”

„Mindazonáltal kritikusi pályámon igen fontosnak tartom a rivaldafény megtapasztalását: biztos vagyok abban, hogy sokkal empatikusabb a viszonyom a színházhoz, mint ha soha nem találkoztam volna például azzal az érzéssel, hogyan tűnik el a rosszullét, a betegség egy csapásra a színpadra lépve, s mint tör rá ismét az emberre, „visszatérve” a mindennapi életbe. Meggyőződésem továbbá, hogy a kritikusi működéshez a művészéhez hasonló érzékenység kell, miközben persze sok minden más is, például elméleti, esztétikai felkészültség, íráskészség stb. – ne feledjük, a kritika irodalmi műfaj. De játékfilmek dramaturgiai munkatársaként azt is megtapasztaltam, milyen érzés értetlen, felszínes kritikát olvasni – ezt is igen fontos élménynek tartom kritikusi ténykedésem szempontjából.
Nyilatkozta a szakma két fontos képviselője: Szűcs Katalin Ágnes (Criticai Lapok) és Kovács Bálint (Index).



50. [tulajdonos]: Tölgyek2019-12-13 21:28
Ylen Morisot

2016-11-12

A Vén Tölgy

Mihály a temetés után összepakolt magának egy hátizsákra való holmit, és felsétált a hegyre. Senkihez nem szólt közben, nem is válaszolt a kérdésekre. Köszönés nélkül csukta be a kertkaput maga után.
- Hagyd! - mondta a férfi a feleségének, amikor az nyúlt volna az apja karja után, hogy visszatartsa.
- Menjen csak! Egyedül akar maradni. Majd visszajön, ha kibúsulta magát!
Erzsike ebben kételkedett. Ismerte az apja makacs természetét, ha az egyszer valamit a fejébe vett, abból könnyen nem engedett!
A gyásznak tulajdonították a szokatlan viselkedését, és végül elfogadták. Nem tehettek mást.
Együtt lakott a nagycsalád a parasztportán, a fiatal pár a csecsemővel, és az asszonyka szülei. Generációk óta éltek, haltak meg itt az emberek, tovább örökítve a birtokot az utódoknak. Most, hogy a nagymama és Mihály is itt hagyta őket, szokatlanul nagy lett a ház hármójuknak.
A hegyoldalban volt egy kis faházuk. Még az egyik ősüktől maradt, aki erdész volt, és megtarthatott magának egy darabka ősfás erdőt. A megszürkült gerendaházat gondosan karban tartották, és néha kiadták nyaralóknak. Ide vonult el az öreg a világ elől a bánatával.

A házikó közelében, a tisztás szélén vénséges tölgyfa őrködött. Senki nem tudta a korát. Még a legöregebbek is úgy emlékeztek rá, hogy az ő gyerekkorukban is épp ilyen hatalmas volt. Lehetett már párszáz éves. Egyszer belecsapott a villám, felgyújtotta a belsejét, de a lángok kialudtak, és a fa diadalmasan tovább élt.
Mihály ennek a tövében szeretett üldögélni és elmélkedni. Ha a lánya ételt hozott neki, rá se figyelt, csak bámult valahová nagyon messze. Nem sokat evett, legtöbbször el is feledkezett az étkezésről.
Eljött a nyár. A forróság belopakodott az erdőbe is, végigperzselte a tisztás füvét. A patak párája enyhítette a lázas hőt, de a férfi bánatára nem hozott gyógyírt. Nem látta a vadvirágok táncát, szeme csak a távoli völgy páráját fürkészte, meg a magasban rohanó felhőket, mintha onnan várná közeledni az eltávozottat.
A fák ruhát váltottak, de a színorgia megszürkült, mikor rájuk nézett. A szeptemberi reggeli ködök egyre fentebb kúsztak a hegyoldalon, míg végül a tölgyfát is beborították a tövében merengő fekete alakkal.
"Hol van az örök
köd? A kerékvágásból
önmagadat most
kilököd. Vén tölgy
lépjél rá a fényútra,
szabaddá leszel, mint vadon puma"*.
Szavalta magában a verset újra, és újra. A szavak tolakodtak az agyába, nem tágítottak. Vágyódott nagyon elmenni innen. Az ő Erzsókja után. Az ágak bólogattak rá, megnyikordultak a szélben.
- Nem búsultál már eleget? - ripakodott rá a lánya egy napon. - Ideje lenne végre hazajönnöd! Itt a tél a nyakunkon, ha fenn maradsz, megfagysz!
- Nem lenne az olyan nagy baj - mondta rá csendesen Mihály.
- Na, ez szép! - zsémbeskedett vele az asszonylánya. - Kizökkenthetnéd végre magadat ebből a depressziós állapotból! Mire jó ez? Az anyámat ezzel ugyan fel nem támasztod! Te pedig még nem vagy öreg, még másik asszonyt is találhatsz magadnak!
- Ugyan lányom, hová gondolsz!
Azzal az ő részéről a társalgást befejezte. Nem válaszolt semmit, bármit is kiabált rá mérgében Erzsike. Visszaült a tölgyfa kidudorodó gyökerére, és kavicsokat kezdett hajigálni a patak vizébe, mint egy durcás gyerek.
- Na, ezzel a vén szamárral nem lehet mit kezdeni! - legyintett a fiatalasszony mérgesen, és dúlva-fúlva otthagyta a némaságba burkolózó apját.

Ám Erzsikét se puhafából faragták, a konokságot ő is megörökölte. Lejössz te még onnan - gondolta -, ha nem az én kedvemért, majd más szoknyája után!
Ettől kezdve nem vitt fel több ételt. Néhány napot várt, aztán megkérdezte a szomszédasszonyt, megtenné-e helyette?
Irma boldogan vállalta. Az ő ura már évekkel ezelőtt elment a túlvilágra, Mihály pedig mindig is tetszett neki. Gondolta, elérkezett az ő ideje. Lecsalogatja ő onnan, ha addig él is! De akkor már megtartja magának! Fogta a kosarat, és minden nap, ha esett, ha fújt, elindult felfelé az ösvényen.
Hideg fogadtatásban volt része. Jó szót nem kapott a szívességért, úgy tűnt, a férfi tudomást se akar venni róla. Hiába öltözött fel csinosan, hiába próbálta kitalálni, mire lenne itt fenn a legnagyobb szükség, hiába szólott kedvesen, csak a fagyos hallgatást kapta válaszul. Így telt el egy hónap.
- Gyere le Mihály a faluba! Mindjárt itt a tél, betemet a hó, mi lesz veled itt fenn? - kérlelte.
- Majd ha az öreg tölgy gyökereivel kilép a földből, szabaddá lesz és elindul a fényúton, akkor majd én is lemegyek innen - mondta végül az elképedt asszonynak, és hátat fordított neki.
- Kőből van a szíve a te apádnak! - fakadt ki otthon. - Már inkább holt, mint élő, valamiféle szellemalak lett belőle, nem férfi az már! Én ugyan fel nem megyek hozzá többé!
- Jaj, Irma, ha már te sem, akkor csak az angyalok segíthetnek! - sóhajtott Erzsike, és elsietett a falu piciny templomába, hogy gyertyát gyújtson, ahogy az asszonyok mindig is tették, ha kérésük volt.

Aznap éjjel Mihály álmodott.
A köd előólálkodott a fák közül, lopva, mint a tolvaj, és a sűrű fehérség kupolaként ráborult a tisztásra. A tölgy ágai karokként kinyúltak belőle és integetni kezdtek. A tejtenger hullámot vetett, erősödő szárnysuhogás rezegtette a levegőt. A barna levelek esőcseppekként ereszkedtek le a deres fűszálakra, felhőként rájuk borultak, kifehéredtek, és opálos fénnyel felragyogtak. Angyalok állták körül a vén fát. Hószín szárnyuk a földet söpörte, ajkaik mennyei dallamot dúdoltak. Az erdő körülöttük zúgott, hajladozott, suttogások, sóhajtások neszei kúsztak elő a rengetegből.
A földöntúli ragyogásból hang szólott:
- Erős lettél már! Dicső diadal a tiéd! Vén Tölgy, gyere, lépjél ki gyökereiddel a földből, és indulj el a Fényúton!
Mihály felriadt. Kint vészjóslóan zúgott a hegy, a szélrohamok nekirontottak a ház gerendafalának, s az nyikorgott, jajgatott eresztékeiben. A kandallóban ellobbant a tűz, a jeges szél végigsöpört a szobán.
Beburkolózott a takaróiba, s mivel nem tehetett mást, elaludt.
Az álma folytatódott. Az angyalok hozsannázva felemelkedtek az égbe, körgyűrűjükbe zárva vitték magukkal felfelé a vénséges fát. Törzsén az odú sötétje szélesen vigyorgott. A földön vakító fehérség maradt utánuk. Egy asszony közeledett a ház felé. Ő kilépett az ajtón, karját a látogatója dereka köré fűzte, érezte nőies illatát, forróságát, és elindult vele a távoli házak felé.
Arra ébredt, hogy megsüketült. Kinézett az ablakon. A szél elállt. Vastag paplanként hótakaró borult mindenre, az tompította le a hangokat. Megjött a tél.
Kilépett az ajtón. Átverekedte magát a hótorlaszon, és megrökönyödve a magasba nézett, ahol a tölgyfát kellett volna látnia, aztán le. A hatalmas, vaskos törzs és emberderéknyi ágak a lábai előtt feküdtek, végignyúltak az egész tisztáson. Gyökereinek maradék csonkjai az égre meredtek. Az odú sötétje szélesen vigyorgott. Csoda, hogy a faóriás nem a házikóra zuhant.
Mihály álldogált még egy darabig, tekintete végigpásztázott a hegyen, le a völgyig. Mintha keresett volna valakit. Aztán átmászott a nyugovóra tért fa derekán, és elindult a térdig érő puha hóban lefelé. A faluba.


*Flórián Róbert Szabolcs: Embervedlés


49. [tulajdonos]: egy az un. "dilettánsok" közül2019-12-08 10:25
Úton

A gyermekotthonok kis lakóinak

Amikor beléptél, éppen azon tűnődtem, mikor vesztettem el az arcomat.
Az ölemben az a doboz volt, amit nem engedtem költözéskor kinyitni neked, azt mondtam,
mindenféle kacat van benne, lom. Most láthattad, hogy hazudtam, mert amikor felnéztem
észlelve, hogy te vagy az, aki belépett, hagytam, hogy belepillanthass. Direkt úgy tartottam,
lásd, fotók vannak benne, csupa-csupa csecsemő és kisgyermek fotó, fiú, lány vegyesen.
Kérdőn húztad fel a szemöldököd, én pedig a kezedbe nyomtam a dobozt, és azt kértem,
keresd meg, melyik vagyok én. Remegtem az izgalomtól, vajon jól vizsgázol-e.
Megkérdezted, apámra, vagy anyámra hasonlítok-e jobban. Láttam, megbotránkozol, amikor
azt feleltem, remélem, egyikükre sem. Nem magyarázkodtam, hagytam, gondolj rólam, amit
akarsz. Csodálkoztál, minek nekem ez a sok-sok fotó, de nem választoltam, feszülten
figyeltelek, hogy hogyan teszed félre egyiket a másik után. Ha egy-egy kisgyerek megtetszett
neked, kérdőn néztél rám, de egyszer sem reagáltam, a körmeimet figyeltem elmélyülten,
dünnyögtem is, hogy a költözéssel járó hercehurca tönkre tette a friss lakkozást… nem
tudhattad, hogy valójában minden idegszálammal rád koncentrálok, annyira akartam, hogy te
legyél az, aki megfejt engem.
Akik előtted voltak, úgy suhantak át az életemen, úgy szórtam ki őket az életemből, mintha
soha nem is lettek volna. Réka néha őrjöngött, mert hozzá jártak panaszkodni, őt hívták fel,
zaklatták, nem volt elég erős, hogy ajtót mutasson nekik, mint én, mert én többé nem
magyarázkodtam, senkivel sem álltam szóba, akit eltemettem a múltamban. Nem is volt
nehéz, soha senkihez sem ragaszkodtam, fáradt teherré vált egy idő után minden érdeklődés,
elvonták az időmet a kutatástól, amit egyedül szeretek csinálni, felbőszítettek oktalan
rajongásukkal, időigényükkel, követelőzésükkel.
Szeretem benned, hogy neked soha nem kell magyarázkodnom; valahol te is olyan
vagy, mint én, de mintha az én jó fonákom lennél, hát ezért kívántam, hogy keresd meg az
arcom, azt az igazit, amit valahol elveszítettem.
Mikor már minden képet kitettél a dobozból, és még egyre sem mondtad, hogy ez az,
megtaláltad!, akkor megkönnyebbültem, mert ezzel valóban megleltél. Ezek a képek mind egytől egyig lopott
fényképek voltak, egy sem rólam készült.
Minket sokszor vittek vendégségbe a nevelőink. Válogatott csoportban tereltek,
gyönyörű ruhánk nem volt a miénk, a modorunk sem, semmink sem, még a gondolatainkat is
mások határozták meg. Tudod, kegyetlen mostoha az állam.
Gyűlölöm a szüleimet, mert elhagytak.
26 éve dolgozom azon, hogy ezt a gyűlöletet fenntartsam.
Szeretném megtalálni őket, de csak azért, hogy az arcukba üvölthessem, mit tettek. Mert egy
éjjel kidobtak, mint fölös szaporulatot az alomból, az otthon küszöbén talált rám egy nevelő.
Anyám nyilván szajha volt, apám meg börtöntöltelék.
Azt mondtad, nem hiszed el, hogy ez a mélységes gyűlölet,/nem kell vessző/ meg ez a vad
szerelem valóban megférhet egymás mellett, pedig így van. Hidd el, aki nem tud gyűlölni, az
szeretni sem tud. Ez csak a skála két széle, a két véglet között még sok-sok árnyalat van.
Tudom, hogy ettől vagyok neked érdekes; soha nem tudhatod, meddig tart még a szerelmem,
újra és újra meg kell értem küzdened, mert ha egyszer elunlak, téged is kiszórlak, ahogy a
többit előtted. Én nagyon élvezem ezeket a lelki vergődéseket, ezek tesznek engem
valóságossá, élővé.
Ha vendégségbe tereltek minket, mindig azt a fényképet loptam el, amelyre a
legbüszkébbek voltak a házigazdáink. Mire hazavittem, már nem értek számomra semmit,
csak addig, amíg tudtam, hogy meg akarom szerezni, és törtem a fejem, hogy vajon sikerül-e,

míg ott vagyunk, és amíg mutogatják. Később kiügyeskedtem, hogy visszamehessek, és
megfigyelhessem, ahogy sopánkodnak a háziak az eltűnt kép fölött. Játszottam, hogy
emlékszem, volt még egy képük, én is emlékszem, amit újra meg szeretnék nézni, pont az;
együtt keseregtem velük, ha nagyon bánták a veszteséget, még meg is könnyeztem, nekem
mindig könnyen ment a sírás. Elég volt arra gondolnom, hogy én szegény árva, és már
hullottak is a könnyeim, mint a záporeső… Igazán, szívből még sohasem sírtam. Ezért is
fizetnie kell a világnak, hogy könnyeket csikarjanak ki belőlem; mindenért bosszút állok, mert
cserbenhagytak azok, akiknek a legjobban kellett volna vigyázniuk rám.
Olyan fotót soha nem hoztam el, amin apák, és anyák is voltak. Azoktól viszolyogtam. Mert
olyan mesterkéltek a gyerekeikkel, olyan nem igaziak, nem valóságosak.
Kamasz korom óta úgy járom az utcákat, hogy minden arcba belelesek, aki szembe jön
velem, hogy hátha egyszer rálelek az apámra vagy az anyámra, egy esetleges testvéremre.
Egyszer egy vad suhanc kinevetett és ajánlatot tett nekem. Obszcén volt, de izgalmas. Nagyon
kíváncsi voltam, mit érezhetett az anyám, ki akartam próbálni, de akkor nem mehettem volna
vissza az otthonba, és nem volt hova mennem, így ököllel a kamasz arcába vágtam, és amikor
láttam, hogy kibuggyan a vére és a könnye, futásnak eredtem, hazáig, azaz az otthonig meg
sem álltam. Majd kiszakadt a tüdőm, úgy lihegtem, de boldoggá tett a tudat, hogy valakin
megint bosszút álltam anyámért, magamért. Az egész gyerekkorom a bosszúról szólt; hadat
üzentem öntudatlanul is a felnőtt társadalomnak.
Az otthonban sokszor kaptam büntetést rám fogott, de valójában el nem követett
csínyekért. Ilyenkor a feljelentő bujdosott előlem, mert tudta, ha meglátom, szorul, irtózatosan
megverem. Mindig mindenkin bosszút álltam, nem kicsit, tudták ezt rólam a gyerekek, csak a
felnőttek hittek a mosolyomnak, a könnyeimnek.
Amikor egyszer majdnem elkéstünk az iskolából, mert a tükör előtt ácsorogtam hosszan,
nagyon megbüntettek. Minket iskolabusz vitt alsóban. Hogy nem találtak, összevissza
keresgéltek, mikor meglelt az egyik társam, és szólt a nevelőknek, hazatérés után az otthon
összes ablakát és tükrét le kellett mosnom, és leírnom százszor, hogy nem hivalkodom.
Persze, hogy az árulkodóval írattam meg a büntetésfeladatot, miután alaposan elvertem!
Én nem voltam sohasem hiú, sőt, csak meg akartam magamat tanulni, hogyha egyszer szembe
jönnének a szüleim, rájuk ismerhessek.
Amikor kicsik voltunk, sokszor álltunk a kerítés mellett és megszólítottunk idegeneket, de
volt, hogy csak kidugtuk a rácson koszos kis praclinkat és kéregettünk. Ha észrevették a
nevelők, megbüntettek. Soha nem volt szabad még játszanunk sem közel a kerítéshez.
Egyszer egy néni megállt a kerítésnél, és megszólított. Talán hároméves lehettem, még éppen
eszméltem. Csak a cipőjére emlékszem, szép piros, magas sarkú körömcipő volt. Ő velem
próbált meg beszélgetni, engem viszont csak a cipője érdekelt, nagyon megkívántam. Nem
feleltem, csak bámultam elnyílt szájjal, csöpögő orral a cipőt. A néni elunta, azt mondta, kis
hülye, és elkopogott. Akkor nagyon sokáig sírtam, ma sem tudom, miért. Azóta már nekem is
van olyan piros, kopogós, magas sarkú cipőm, sose volt rajtam, csak megvettem.
Réka nevette, amikor hozzá költöztem, és meglátta, milyen a ruhatáram. Kérdezte,
minek veszem ezeket a soha nem hordott, cifra holmikat, nem feleltem, becsuktam a
szekrényt, és felöltöztem a szokásos szürkébe.
Mindig mondod, hogy úgy öltözködöm, mint egy öregasszony; szürke és fekete minden, amit
eddig láttál rajtam, meglepődnél, ha kinyitnád a szekrényemet. Nem tudom, létezik-e
génemlékezet – talán onnan a tarka holmik szeretete, de számomra nyilvánosan
felvállalhatatlanok, mégis mindig újabbal és újabbal bővül a ruhatáram, az otthonban nagyon
ügyeltek arra, hogy igényesen öltözködjünk.
Amikor azt kérted, mutassam meg az otthont, ahol felnőttem, nagyon közel álltál hozzá, hogy
elhagyjalak. Aztán egy szép májusi napon, amikor kirándultunk, valahogy odakeveredtünk. A

kerítés pont olyan ütött-kopott volt, mint 8 éve, amikor elmentem. A kapu tárva, nyitva, talán
nyaraltak a gyerekek, te beszéltettél, mert azt hitted, így nem veszem észre, hogy besétáltunk.
Nem szóltál, fogtad a kezem, hallgattad a madarakat, egy percre meg is álltál, becsuktad a
szemed, fürdetted az arcod a napfényben. Néztem, hogy a szemed körül eddig nem észlelt
apró ráncokba ül a fény, és akkor elgyöngültem a rám törő szerelemtől, megriadtam, mert
rájöttem, milyen esendő vagy te is, és valamikor el foglak veszíteni. Elöntötte a szememet a
könny. Én nem tudok veszíteni, annyira vesztes vagyok már rég. Mikor kinyitottad a szemed
és rám mosolyogtál, durván megszorítottam a karod, hogy menjünk már végre, de egy
határozott mozdulattal beirányítottál a házba, tehetetlen voltam. Itt is nyitva volt minden, a
ház szinte tátongott ürességtől, csak egy takarítónő hurcolászott egy szőnyeget. Ránk
pillantott, nem köszönt, sietett tovább. Bevonszoltál a mosdóba, folyt a könnyem, apró
zsámolyok voltak a csap alatt. Kihúztam egyet és ráálltam, te elnevetted magad, mert le kellett
hajolnom, hogy láthassam magam a tükörben. És akkor megpillantottam az arcomat, kicsi
voltam, zilált hajú, copfos, maszatos, és kíváncsian néztem a nénit a tükörben, aki valamiért
annyira sírt. A kislány a tükörben elfintorodott, mert nem tetszett neki a szürke ruhám,
meghúzkodta a copfjait, végignézett gyönyörű ruháján, és nagyon elégedett volt magával.
Akkor megfordítottál, egy vonalba került a szemünk, láttam, ahogy az apró sárga pontok
szikrát vetnek az íriszeden, és letérdeltél előttem a hideg kövön, mondtál valamit
megindultan. Nem bírtam el a perc súlyát, visszafordultam a tükörhöz, és kértem, várj, míg
rájövök, mit is akarok. Nem akartam, hogy lásd, tele lett a szemem könnyel.
A kislány a tükörben nagyot szippantott az orrán, és akkor már tudtam, mi lesz a válasz a
kérdésedre.

Utoljára frissítve:2019. december 07., szombat 15:28
Címkék:
Novellák és kisprózák
Értékelés:
12345(5 szavazat)
Ferenczfi-Faragó Eszter
FERENCZFI-FARAGÓ ESZTER
Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már 5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok…
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

KAPCSOLÓDÓ ELEMEK

http://ahetedik.hu/kategoriak/novellak-es-kisprozak/item/4235-uton.html?fbclid=IwAR2UFy0HkZKptn67nA60VpddTaGwJBjGEpxeP3ukha98wgBRkUAPGKQ5j1k


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-12-19 11:10 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2020-01-26 17:51   új fórumbejegyzés: Szalay Károly
2020-01-26 15:11   új fórumbejegyzés: Tóth Gabriella
2020-01-26 14:58   Napló: nélküled
2020-01-26 13:51   új fórumbejegyzés: DOKK_FAQ
2020-01-26 13:41   új fórumbejegyzés: DOKK_FAQ
2020-01-26 13:11   NAGYÍTÓ /Burai Katalin:sziszifuszi/
2020-01-26 12:19   új fórumbejegyzés: Kiss Anna Mária
2020-01-26 10:56   Napló: Bátai Tibor alkotói naplója
2020-01-26 10:15   új fórumbejegyzés: DOKK_FAQ
2020-01-26 10:15   új fórumbejegyzés: DOKK_FAQ