DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2840 szerző 37714 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Bertók László
  Platón benéz az ablakon
Új maradandokkok

Albert Zsolt: Perszeapu (csillagos)
Köves István: N. I. KIHANTOLÁSAKOR
Farkas György: Sodródás
Bátai Tibor: regresszió
Franczen Bea: Dackeringő bikinire
Pataki Lili: Isten gyermekei
Farkas György: Kezdet
Szakállas Zsolt: Fészekürítők
Kiss-Teleki Rita: hiába emlék
Tóth János Janus: még sincs
FRISS FÓRUMOK

Pataki Lili 37 perce
Albert Zsolt 2 órája
Franczen Bea 3 órája
Bátai Tibor 11 órája
Nagy Zsuzsanna 18 órája
Kiss-Teleki Rita 23 órája
Szakállas Zsolt 1 napja
Bara Anna 1 napja
Farkas György 2 napja
Köves István 2 napja
Tóth János Janus 2 napja
Gyurcsi - Zalán György 2 napja
Vezsenyi Ildikó 5 napja
Pálóczi Antal 6 napja
Kosztolányi Mária 6 napja
Csapó Angéla 7 napja
DOKK_FAQ 7 napja
Karaffa Gyula 8 napja
Ötvös Németh Edit 9 napja
Szilasi Katalin 11 napja
FRISS NAPLÓK

 Hetedíziglen 3 órája
Bátai Tibor alkotói naplója 20 órája
Minimal Planet 1 napja
nélküled 1 napja
Párbeszéd a DOKK jövőjéről 1 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 1 napja
Bara 1 napja
K.Mária 2 napja
PÁLÓCZI: BRÜSSZELI CSIPKE 2 napja
fejlakók 2 napja
az univerzum szélén 2 napja
Zúzmara 2 napja
Gyurcsi 3 napja
Vendég 3 napja
mix 4 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Vendég
Legutóbbi olvasó: 2021-06-23 16:37 Összes olvasás: 8306

Korábbi hozzászólások:  
91. [tulajdonos]: Hatalmas erejű írás - Próza2021-06-19 23:13
Litera-Túra Művészeti Magazin

Csáth Géza
Anyagyilkosság

Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom, mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.
A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú, füstösszagú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sőt fáradtságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.
Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.
A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát - az anyjok egy piroskötésű német regénybe merült -, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg, mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.
Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
Különben a házban kevesen törődtek velük. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se a házzal, se a lakóival. A földszinten egy üveges és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük, és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él... Bagoly kellett, kellett...
Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét, és így kipeckelve, sokáig, szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.
Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.
Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang, minden képzelőerőt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.
Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfőmillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt, és tágra nyílt szemmel nézte a nőt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét - Irénnek hívták -, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta:
- Kezét csókolom.
Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket, és kiterjesztették karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testű légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.
Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind a ketten ütni kezdették. A leány most már teli szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyempongyolájához. Később összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között, akiket valaha is láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.
Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is.
- Csak ezért érdemes élni - mondta a kisebbik.
- Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk - jelentette ki a másik.
Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.
- Holnap délben jöttök? - kérdezte mosolygó arccal. - Jertek akkor, hozzatok valamit. - Intett, és becsukta az ablakot.
A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.
- Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket - jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
- Igen, de honnan veszed?
- Van anyának, kérünk tőle.
- Nem ad.
- Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
- Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.
- Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyűrűje van.
- Az ujján is hord három gyűrűt.
Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.
Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony - nyakas természetű, puha, szőke nő - kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.
A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.
- Nem lehet tőle kérni.
- Semmi szín alatt.
- Nem fog adni.
- Nem, nem.
- Ki kéne törni a szekrényt.
- Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
- Nem fog fölébredni!
Tele volt a szívük gyűlölettel a szőke, kék szemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni.
- Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítasz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket.
- Ne vigyük el mind!
- De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utánuk.
A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjok ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.
Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű nyitott zsebkését. Ő ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előrement, és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.
A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután felkönyökölve, kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott, és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből, és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.
- Na, ez rendben van - mondotta az idősebbik -, most szedjük elő a dolgokat.
Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, a gyűrűket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértően elosztoztak rajta.
- Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.
Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.
Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szobájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a kincsekkel.
- Még iskola előtt!
- Jó!
- Az előadáson pontosan ott kell lenni.
- Hogyne, ma különösen.
- Tizenegy órára úgyis hazahívnak.
- Siessünk.
A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.
- Nesze, ezt hoztuk.
- Ez mind a tied.
A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyáját, köszönte a látogatást, és befelé fordult.
- Ma vagy holnap jövünk.
A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.
Forrás: https://www.arcanum.com/.../elbeszel.../anyagyilkossag-A3E1/
*
(Szerk.: Imre Hilda)
Kép: https://soundcloud.com/.../csath-gezadr-brenner-jozsef...

90. [tulajdonos]: idézet2021-06-19 21:25
Hova véssem?

Erkölcstelen dolog átvinni tekintélyünket arról a területről, ahol kiérdemeltük, arra a területre, ahol járatlanok és zöldfülűek vagyunk.

- Paul Georgescu

Én meg azt mondom; butaság.
Az erkölcs és az etika, két különböző dolog.
Az erkölcs az, amit a társadalom helyesnek, vagy helytelennek ítél.
Az etika, az istentől kapott, velünk született lelkiismeretnek felel meg
Valahol , mindenki veleszületetten tudja, mikor cselekszik jót, és mikor rosszat.
Ha a jót cselekszi, azt mondjuk, "bent van" az etikája.
Ha nem, azt, hogy "kint".
Ezért nem fog a macska egyszerre kint, s bent egeret.
József Attila tudta ezt.

Másképp

Új helyen, ismeretlenül, mindenki nemlétezésben kezd.
Azaz, senkiként., ismeretlenként.
Nem pedig hatalomból, vagy normál állapotból, pláne nem, bőségből indul.
A továbblépésnek meg vannak a működő képletei.
A legveszélyesebb a bőség állapot.

L.Ron Hubbard - Etika és állapotok

Jó = a legtöbb jó, a legtöbb dinamikán (8 dinamikája van az embernek) a 8. Isten
Rossz = a legkevesebb jó a legkevesebb dinamikán

Az egyén mérlegel.
Ha benn van az etikája, a helyes, a legtöbb túlélést hozó döntést hozza.
Ha kinn, a halál felé taszítót.

89. [tulajdonos]: idő, szabadság[tulajdonos]: cselekvési képesség, tulajdon,2021-06-10 12:20
u.a.

88. [tulajdonos]: cselekvési képesség, tulajdon,2021-06-10 12:17
„Egyébként mivel rendelkeztek? Nos, a tulajdonaitokat korlátozza a cselekvési képességetek. És az időtöket szintén korlátozza a cselekvési képességetek. Tudjátok ti ezt, ó-ho-hó, nagyon is. A doingnesseteket korlátozza a rendelkezésetekre álló idő mennyisége. Nos, ez az ellenkező módon működik. A cselekvési képességetek hozza létre az általatok birtokolt idő mennyiségét. ...

Öndetermináltan akartok több időt? Több öndeterminált időt szeretnétek? Azt megkaphatjátok. Vagy menjünk a másik úton. Most hadd kérdezzem meg másként: azt akarjátok, hogy az időtök még determináltabb legyen? Ha azt szeretnétek, hogy az időtök még öndetermináltabb legyen, és hogy több legyen az öndeterminizmus végig a saját időtökben, akkor szabaduljatok meg attól, amit birtokoltok. Gyorsan rakjátok le! Mert amit birtokoltok, az megszabja az időtöket.”

87. [tulajdonos]: tanulótárs írta2021-05-08 20:14
Korda Zsuzsa verse

Oravecz Imre nyomán

Akkoriban sokat ültem

a négy fal között, fiatal voltam, és minden rendben volt, jól mentek a dolgaim, de én nem tudtam, hogy fiatal vagyok, és minden rendben van, és jó életem van, csak meredten bámultam a falakat, és nem értettem mi történik körülöttem, hogyan következik egyik dolog a másikból, csak mentem az eseményekkel, mint egy rajzfilmbe utólag beletett figura, és nem is sejtettem, hogy a napsütéses órák száma most a legmagasabb, hogy könnyű vagyok, és gondtalan, hogy minden egy karnyújtásnyira van tőlem, csak nézelődtem, és sóvárogtam, mint kiüresedett pillanataimban a drága üzletek előtt, bárcsak elmondtad volna, hogy ez az évtized rajzfilmje, és lehetek a főszereplő.

86. [tulajdonos]: kedvenc2021-03-11 23:57
Petőcz András
EGY FOGALOM MEGKÖZELÍTÉSE
(apámnak)

Kimondom a szót: tenger – – –
Zuhatagokat látok.
A szót kimondom: zuhatag.
Forró homokot, ébredő partvidéket látok.
Legyen hát: tenger.
Legyenek rajta vitorlások.
A távolban harangok kondulása – – –
Konduló percek – – – Elmúlások.
Legyen hát: zuhatag.
Forró homok, ébredő partvidék legyen!
(„Zörren” csupán a szó. „Zizeg” – – –
Legyen hát: szóóó-zize-gés – – –)
Legyenek csatározások! Ütközetek!
S mint éjjel a tenger: sötétlő nyugalom.
Bukások, tétova halálozások:
lehet bármennyi. Bármennyi legyen.
(Látod: elered lassacskán a nyelvem.
Csevegő, lágy olvadozásban.
Mint sebről a kötést.
Feloldom. Feloldalak.)
Lehetnek szorongások. Halálozások.
Nyugodt a tenger. Szinte moccanatlan.
Szíííív-dobo-gás. Határtalan öröm.
Mélység. Sziklatető. Lélegzet. Sok-sok lélegzet legyen!
Legyenek széttárt, gyönyörű mozdulatok!
Legyen hát lélegzet! Domború mellkas!
Sikoltás legyen! És repülés!
Kinyílott szárny legyen! Méltóságteljes mozdulat!
Legyen hát repülés! Csupa kék, kék, kék
a tenger, és körötte minden. Száguldás legyen!
Legyen áttetsző égbolt, és végtelen mélységben
puha, elegáns, nyugodt szárnyalás.
„Legyen hát szárnyalás.” „Legyen győzelem.”
Égbolt! Izzó, fénylő, áttetsző égbolt
és hallgatag mélység. Mélység
legyen – – –, és legyen félelem.
Legyen mélység és félelem, magasság
legyen, és legyen születő öröm.
„Láttam a tengert: hatalmas vagyok.”
Köröttem tengernyi-cseppek. Ezernyi tengeri-csepp.
Láttam a tengert: végtelen vagyok.
Legyen végtelen a végtelen öröm és legyen
szomorú. Simogasd meg! Öleld át
lebegését! Öleld át! – – –
Legyen hát repülés, mondom, és alattam
a tenger nyugodt. Sirályok csapdosnak körülöttem,
a magasban izzó fényesség, a magasban
mélységet látok, és a mélységben magasságot.
Több ez már szárnyalásnál,
legyen hát: lebegés.
Lebegés legyen. És nyugalom. Megnyílott test
a magasság, és mélysége végtelen öröm.
(post scriptum)
Sirályok vijjogása-károgása hallik körülöttünk, a sós víz
arcunkba csap egy-egy, pillanatra és mi nevetünk boldog nevetésben,
és repülünk. Végtelen nyugalom. Végtelen a nyugalom bennünk és
határtalan az öröm. Örökkévaló, akár a tenger mormolása.
Mozdulatlanná lett, ami mozdulatlan, és teljessé
lett a beteljesedő idő. Látod? Testünk mind élesebben
tükröződik, a hullámzás elült, szellők fodrozása minket
nem zavar. A távolban harangzúgás. Harangok énekelnek.



85. [tulajdonos]: Na, tessék!2020-12-02 20:49
Louise Elisabeth Glück: Évforduló
Készítő: apokrifonline
(Anniversary)


Azt mondtam, hogy hozzám bújhatsz. Arról nem volt szó,
hogy hideg lábaddal hozzáérj a farkamhoz.

Valaki megtaníthatna, hogyan kell ágyban viselkedni.
Arra gondolok,
hogy tartsd meg magadnak a végtagjaid.

Nézd már mit csináltál –
elzavartad a macskát.

Nem akarom, hogy itt legyen a kezed.
Azt akarom, hogy itt legyen a kezed.

Figyelned kellene a lábaimra.
Legközelebb képzeld el őket,
ha látsz egy dögös tizenötévest.

Mivel sokkal több van ott, ahonnan azok a lábak jönnek.

Gyukics Gábor fordítása
Az eredeti vers itt olvasható.


Anniversary
BY LOUISE GLÜCK
I said you could snuggle. That doesn’t mean
your cold feet all over my dick.

Someone should teach you how to act in bed.
What I think is you should
keep your extremities to yourself.

Look what you did—
you made the cat move.

But I didn’t want your hand there.
I wanted your hand here.

You should pay attention to my feet.
You should picture them
the next time you see a hot fifteen year old.
Because there’s a lot more where those feet come from.

"Anniversary" from Meadowlands by Louise Glück. Copyright © 1996 by Louise Glück. Used by permission of HarperCollins Publishers.
Source: Meadowlands (The Ecco Press, 1996)



84. [tulajdonos]: És tényleg működik2020-11-27 11:46
A kudarc teljes anatómiája


A nap LRH idézete

„Ha azt látod, hogy valaki sokszor vallott kudarcot, mit értesz az alatt, hogy kudarcot vallott? Úgy döntött, hogy elmozdít valamit a térben, és aztán nem tette meg. Ez a kudarc teljes anatómiája: úgy döntött, hogy elmozdít valamit a térben, és aztán nem tette meg. Ebben az univerzumban ezt így lehet felismerni, ez a kudarc teljes anatómiája.

Természetesen egyszerűen posztulálhatná azt, hogy kudarcot vallott. Ez tehát a kudarc egy másik anatómiája. Ezt mindig szabadon megteheti. Te magad is megteheted ezt, nem azért, hogy kifuttass valamit, vagy bármi ilyesmi, csak egyszerűen azt mondod magadnak, hogy kudarcot vallottál, nem azért, mert ennek lenne valami oka, értelme vagy bármi más. »Kudarcot vallottam, és ezért egy bizonyos módon kell éreznem magam«, és így tovább, és aztán érezd magad úgy. Meg tudnád tenni. Vagy egyszerűen azt posztulálhatnád: »Nyertem.« Nem nyertél semmit, csak most azt posztulálod, hogy nyertél, és a győzelemhez hozzátartozik, hogy jól érzed magad, ami a posztulátumok szerkezetének része, és ezért: »Jól érzem magam«, miután adtál magadnak egy okot arra, hogy jól érezd magad.

Vagy miért nem posztulálod egyszerűen azt, hogy jól érzed magad? Mindegy, hol kezded el.”

—L. Ron Hubbard
Az idézetet megtalálhatod a A négy létállapot, I. rész (1954. július 23.) előadásban,
a Phoenixi előadások‑ban.



Sajátítsd el a tudást, hogy hogyan értsünk meg és kontrolláljunk bármilyen szituációt illetve, hogy hogyan váljunk okozóvá az élet minden területén.
Erősítsd meg az életed tudással,
egészítsd ki a Tudás Aranykora könyvtárad!

Tekintsd meg az akcióinkat




U.I.: Egy barátodtól, kaptad ezt az üzenetet, és szeretnéd te is kapni A nap LRH idézetét? Iratkozz fel a levelezőlistánkra itt!


83. [tulajdonos]: ez is2020-10-21 21:15
3. (44)

(mintha szeme lett volna)


A felpörgetett fát a legügyesebb
messzire ütötte. Szaladni kellett,
hogy elkapjuk, és aki rosszul nyúlt
érte, azzal múlni kezdett az idő,

nevet kapott és lett családja,
kérdezgettük, ki látta. De volt,
amikor rontott az ütő. Olyankor
elég volt őt lecserélni, különben
mindenki maradhatott a helyén,

sosem amellett akibe tudtuk,
hogy szerelmes. És volt olyan is,
hogy a pörgőfa pont a kezembe
talált, mintha szeme lett volna
az időnek, átmetszve a kéket

a zöldön át, és mire leért, észre
se vettem, hogy eltelt harminc év.
Szerencse volt, kiáltották a többiek,
most az egyszer, szerencse.


82. [tulajdonos]: költőiképekmetaforáknélkü2020-10-19 14:23
2. (30)

(virágevők)

Kaput rajzoltak egy garázs falára.
Háttal kellett kihajítani a labdát.
Iskolából jövet egy pinceműhely előtt
mindig megálltak, az ablakon belesve

kiragasztott újságképeken meztelen
nőket lehetett látni. Az egyik kezében
labda volt. Fejét kicsit félrehajtva
mintha épp nekik nyújtotta volna,

és ők szaladtak vele ki a pályára,
ledobták pólójukat - bőrükre,
hajukba ragadt a por. Azután fáradtan

a kerítés mellett egy akácfa alá
feküdtek. Letépdesték virágait,
és kiszívták belőlük az édes nedvet.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2021-03-14 07:31 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2021-06-23 18:56   új fórumbejegyzés: Pataki Lili
2021-06-23 17:17   új fórumbejegyzés: Albert Zsolt
2021-06-23 16:34   új fórumbejegyzés: Franczen Bea
2021-06-23 16:13       ÚJ bírálandokk-VERS: Ötvös Németh Edit bárányok hajnala
2021-06-23 16:09   Napló: Hetedíziglen
2021-06-23 07:37   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2021-06-23 07:15   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2021-06-23 07:13   új fórumbejegyzés: Franczen Bea
2021-06-23 05:29   Napló: Hetedíziglen
2021-06-23 00:52   új fórumbejegyzés: Nagy Zsuzsanna