"A fantáziaparipa zabláját erős kézzel kell tartani"

Gulisio Tímea: Műveiben gyakran jelennek meg a tanyasi világ motívumai, a népmesei elemek. Honnan ered Önnél ez az érdeklődés?

Halász Margit: Tízéves koromig mint egy kis mongol vagy indián lányka a természetben éltem füvek, fák, madarak között. Piros volt az arcom a széltől, és egyszer valaki azt mondta rám, de szép parasztpiros az arcod. Ez akkor nem tetszett, mert azt hittem, valami lekicsinylő dolgot jelent. Negyven éve élek Budapesten, és bárcsak olyan „parasztarcú” lehetnék újra. Mindennél jobban szerettem a porban játszani, virágokkal, bogarakkal bíbelődni. De visszatérve a lényegre, egy kis emberi közösségbe hozott a gólya, ahol mindennek és mindenkinek megvolt a maga helye. Ha most így visszaemlékszem, kevesen küszködtek identitászavarral. Aki nagyzolni próbált, vagy ilyesmi, azt egykettőre leállították. Talán ezért is ráz ki a hideg, ha megjátszást, rongyrázást látok. Eleinte nem volt tévé, nem volt villany, a téli estéken átjártak egymáshoz „tanyázni” a családok. Mi, gyerekek is mentünk, és amíg a felnőttek anekdotáztak, kedvünkre játszhattunk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy engem mindennél jobban érdekelnek a felnőttek „meséi”, füleltem, és úgy éreztem, hogy ez nem normális, miért nem játszom inkább. Zavarban voltam magamtól nagyon, aztán valahogy elkezdtem ezeket a hallott sztorikat átalakítva továbbmesélni. Hírem kelt, gyakran kértek kölcsön a szomszédok esténként, és kisszékre állva adtam elő újra meg újra az átírt történeteket.

GT: Témáit általában a hétköznapi élet eseményeiből meríti. Hogy kell ezt elképzelni? Direkt azért jár nyitott szemmel az utcán, hogy elkapjon egy-egy pillanatot? Egy író másképp látja a mindennapi történéseket?

HM: Nem ezért járok nyitott szemmel, leginkább azért, hogy ne menjek neki a hirdetőoszlopnak. De félretéve a tréfát, az írószemélyiség folyamatosan figyel, szenvedélyes bambuló. Valószínűleg ezért sem tudnám elképzelni, hogy egy autóban évtizedeken át a kárpit motívumait számolgassam. Csakis tömegközlekedem, gyalog vagy biciklivel járok, beszédbe elegyedem mindenkivel, aki felém fordul. Úgy értve, beszélgetést kezdeményez velem. Visszatérve a kérdésére, igen, az ember pillanatokat, tekinteteket, mozdulatokat „kap el”, melyektől aztán nem szabadul. Ez egyszerre izgalmas és borzasztóan fárasztó és terhelő tud lenni. Aztán írás közben ezek az állóképek előhívódnak, és beledolgozódnak oda, ahova valók. De a figyelési dinamika egyirányú. Úgy értem, a figyelés és kiválasztás ösztönös, tehát nem úgy kell elképzelni, hogy megyek a trolin és mindenkinek az arcába bámulok, hogy na én most írni akarok egy novellát, csinálj már valami extrém dolgot, légy szíves, mert nincs anyagom épp.

GT: Mondhatjuk, hogy írásai hordoznak egyfajta mágikus realista jelleget?

HM: Igen, mondhatjuk. Ahogy már említettem, gyermekkoromat egy spirituálisan módfelett rezgő közösségben töltöttem. Ragadt rám egy sor misztikus, varázslásos, mágikus, babonás beidegződés. Ezt magánemberként igyekszem lebontani magamról, de mivel a személyiségem része lett, íráskor tudatosan előveszem és használom. Szerencsére a közvetlen felmenőim alapjában véve racionalista, két lábbal a földön álló emberek voltak, így egy furcsa kettősség alakult ki bennem. Azt gondolom, a prózaírásnál racionálisabb szakma alig van, hisz mire menne a prózaíró az elemző képesség, a pragmatizmus, a szkepszis, a következetesség nélkül. Észnél kell lenni minden pillanatban, a fantáziaparipa zabláját erős kézzel kell tartani, különben összevissza nyargal a szöveg. Nagyon szeretem, úgy is mondhatnám, írás közben testhezálló számomra a már-már szociografikus valóságot a mágikus elemekkel keverni. Ezt először az Éneklő folyóban próbáltam markánsan megvalósítani. Sikerült mind a szakmai kritikát, mind az olvasói visszajelzéseket tekintve. A néprajzért is rajongok, ott már befigyel a küldetéstudat, nevezetesen, hogy elővegyem, tanulmányozzam, bemutassam és ezzel továbbadjam a számomra oly fontos hagyományokat, gyökereket.

GT: Beavatna kicsit a kulisszatitkokba? Hogy ír Halász Margit?

HM: Azt szoktam mondani, hogy egynyári író vagyok. Mivel a polgári hivatásom magyartanár, így csak a szünetekben tudok írni. Nem a tizenöt perces nagyszünetekre gondolok, hanem az évszakos, vakációs szünetekre. A hétvégék viszont jók az esetleges anyaggyűjtésre, ha marad még az átdolgozott hét után szuflám. Az utóbbi időben már tudatosan nem írok hétvégente, mert ami az egészségemet illeti, az önmagam kizsigerlése meccsen két sárga lapot is kaptam az elmúlt másfél évtizedben, nem szeretném, ha Isten kiállítana a pályán kívülre, és cserejátékra sem küldene vissza. Egy tárcát, rövid novellát meg lehet írni lopott időkben. Ami a regényeimet illeti, azokhoz olykor éveken át gyűjtöm az anyagot. Nem a szöveg, hanem a sztori felől indítva érdekel az irodalom. Ha a sztorim (tartalom) hiteles, igaz és szeretet van benne, szükségszerűen megtalálja a maga formáját. Az anyaggyűjtés közben el szokott indulni bennem a prózai szöveg ritmikája, elbeszélői szemszöge kirajzolódik, ezt gyorsan leírom, ami mérhetetlen nyugalommal tölt el. Magyarán, hogy meg fogom tudni csinálni. Aztán jönnek az első oldalak, javítások, húzások, az „ez úgy rossz, ahogy van” belső monológok. Tizenhárom könyv után ezt már ismeri az ember, és némi iróniával visszaszól, akár percenként beszól magának. Olyan ez, mint például az útkereszteződés. Számtalan út van, de egy vezet csak valahova. Elindulsz, falba ütközöl, visszafordulsz. Aztán előbb-utóbb megtalálod az utat, amelyen lehet haladni. És van az a felemelő állapot, ami nálam úgy a szöveg hatvan-hetven százalékánál el szokott jönni, hogy elkezdi írni magát a történet, és nem feltétlenül az lesz, amit nagyokosan kiagyaltam az elején. X szereplő mégsem óhajt meghalni, Y önmagát meghazudtolva bravúros dolgot művel, Z pedig mégsem karriert csinál, hanem gyereket. Szeretek a napi írás szüneteiben fizikai munkát végezni, kapálni, ásni, virágokkal bíbelődni, kocogni. Karinthyt idézve így írtok én.

GT: Mitől lesz valakiből jó író?

HM: Jó író? Jó kérdés. Az irodalom művészet, tehát szubjektív a befogadása. Válaszok cikáznak a fejemben, aztán egy belső hang lekavarja őket, hogy ez sem igaz meg ez sem igaz. Tehát nem tudom a tuti választ, ami így kezdődik, jó író az, aki... Ha megengedi, jelmezt cserélek, fejben olvasóvá lépek elő. Milyen számomra a jó irodalom?, teszem fel magamnak a kérdést mint olvasónak, hátha akkor a „jóíróság” közelébe juthatok. Néhány éve nem olvasok olyan irodalmat, ami szakmailag „magas”, „ezt mindenki olvassa”, de nincs benne szeretet az élet, az ember, az emberi esendőség iránt. Engem már az ilyen irodalom nem érdekel, ha úgy tetszik, koromból adódóan nincs rá időm. Ami számomra jó irodalom, az objektíve, avagy a trendeket tekintve nem biztos, hogy divatos irodalom. Konyhanyelven szólva, legyen benne hentesnél vett hús, termelői zöldség, hozzávaló fűszerek, ne legyen elsózva, túlfőzve, és ne maradjon ki belőle a maréknyi, na jó, legalább egy fél maréknyi szeretet. Nem érdekel az elbeszélő személye, nem érdekel az írói szemszögekkel való bravúros zsonglőrködés, nem érdekel az író magándühe, amit beleírt a könyvébe. A formát többnyire akkor kell felturbózni, ha a tartalom üres.

Milyen legyen a jó irodalom? Szívtől szívhez szóljon. Ez persze úgy hangzik, mint egy hímzett falvédőszöveg, de hát a falvédőkön igaz mondatok vannak, nem? Valami igazságot szóljon az a regény, amire én rá tudok kapcsolódni, és belekapaszkodva a szavakba, mondatokba, együtt forogjak, pörögjek olvasás közben az íróval. A végén pedig tudjam azt mondani, hú, ez milyen jó volt! Legutóbb Balzac Goriot apóját olvastam újra. Hú, az milyen jó regény! Zárójelben jegyzem meg, hogy közel kétszáz éve írta. Én meg, immár tapasztalt felnőttként olvasva, már a harmadik oldal után elkezdtem jegyzetelni belőle a mondatokat.

GT: Ha jól tudom, rajong Skóciáért. Betekintést nyert esetleg az ország irodalmi életébe? Miben különbözik az ittenitől, mit tanulhatunk a skótoktól?

HM: Skóciába húsz éve jártam először, gyerekeket kísértem egy nemzetközi emlékápoló program keretében. Jane Haining keresztény skót mártírnő emlékét ápoljuk, aki a hatodik kerületi Vörösmarty utcai Skót Misszió nevelőnőjeként a második világháborúban életét adta a tanítványaiért. Az ember szíve beledobban a mondatba! Én a magam részéről egy könyvet szántam az emlékének, a Hetvenhét vörös bárány című mesekötetet, melyben a skót és magyar népmeséket szólaltattam meg a magam nyelvén. Skócia szerelem volt első látásra, elragadott, nem enged azóta sem. Baráti családokat látogatok mind a mai napig, ők is jönnek, én is megyek, a kapcsolat remek. A skót irodalom, történelem természetesen érdekel, olvasom. Robert Burns „supperjén” többször részt vettem januárban, ahol megremegtette a szívem az a friss, cselekvő szeretet, ahogy viszonyulnak a skótok Petőfijéhez. Szólt a tangóharmonika, énekeltük a kottán kezünkbe kapott „songokat”, én felolvastam magyarul a Felföldi Maryt. A vacsora haggis-szel zárult. A skótok, legalábbis akiket én ismerek, mértéktartóak, zéró nagyzolási hóbort jellemzi őket, figyelmesek, kedvesek, jó humorúak, megszállott természet- és bolygóvédők. Mondom is mindig nekik, hogy gyermekkorom hangulatában érzem magam nálatok, de jó gyereknek lenni! Skóciai szent Margit magyar származású skót királyné élettörténete érintett meg, kutatgattam is róla, talán majd lesz belőle valami írás. Amennyire beleláttam a kortárs skót irodalmi életbe, nem tapasztaltam a szekértáborokat, az elitista szigeteket, a „lemegy a nagy pesti író vidékre” mentalitást. Hozzáteszem, hogy magát a jelenséget sem tudom értelmezni. Szóval Burns szabadtéri múzeummá lett tanyáján, a dél-skót Ellislandban, ahol a nagy költő elkezdett gazdálkodni, és elkezdte a cseppet sem kiegyensúlyozott családi életét Jean Armourral, egy kreatív múzeumigazgató a lóistállóból irodalmi szalont varázsolt. Volt szerencsém részt venni néhány esten, jöttek a nagy, híres városi művészek is, de csak utóbb tudtam meg, hogy azok a nagyon szimpatikus, közvetlen emberek, nem a szomszéd farmról jött birkapásztorok voltak, hanem „very established writers”. Továbbá amit megfigyeltem, minden könyvesboltban nagy becsülete van az adott kistérséghez, helyhez kapcsolódó „local” névre hallgató irodalomnak, mely rögtön belépéskor fő helyen fogadja a vásárlót. Becsülete van a vidékiségnek, nincs a szókincsben a „lemegyek, felmegyek” meghatározás, a skótok úgy tűnik, a szavakkal is takarékosak, bőven elég nekik a „megyek”. Sorolhatnám még a számomra oly hasznos, bölcs attitűdöket, amiket megfigyeltem, megtanultam és beépítettem a mindennapjaimba. Azt azért nem vettem át, amit egyik vendéglátó gazdaasszonyomtól láttam, nevezetesen, hogy három nagy testű macskával fűti az ágyát télen. Én maradtam a jó öreg olajradiátornál, és a forróvizes palackoknál.

GT: Tanít is. Pedagógusként hogy látja, a sokat emlegetett „mai fiatalok”-at, a digitális generációt rá lehet még venni az olvasásra? Ha igen, hogyan?

HM: Személyes tapasztalatom szerint az általános iskolai korosztály igenis olvas. A hét- tízévesek kezéből olykor alig lehet kivenni a könyvet. A felső tagozatnál más a helyzet, ott már dúl a mobilszerelem. Nagyon széles körű merítést látok az ifjúsági és gyermekirodalomban, már ami a témát, minőséget, üzenetet, írói célt illeti. Az Anyanyelvi és Irodalmi Nevelésben Klasszikusok tanításának lehetőségei címmel 2014-ben tanulmányt publikáltam a témában. (7. évfolyam 1-2. szám. 113-123.oldal) Dióhéjban arról szól a tanulmány, hogy fontosnak tartom a klasszikusok tanítását. Egy képzőművészeti hasonlattal élve: ahhoz, hogy a kubistákat megértsük, megélt, átélt figuratív élményanyaggal kell rendelkeznünk. Remélem, az idén megjelenő ifjúsági regényemet, mely Skóciában játszódik, szívesen olvassák majd a gyerekek. Lundák házi őrizetben címmel íródott.

Ha most visszaugrom gyermekkoromba, amikor semmilyen digitális eszköz nem volt, és elemzem az iskolai osztályokban a lelkesen, szenvedélyesen olvasó gyerekek egy négyzetméterre jutó arányát, ugyanaz az érték jön ki, mint most. Inkább abban érzékelek különbséget, hogy akik régen nem olvastak, de „jelenléti” játékot játszottak a kiserdőben és az iskolaudvaron, azokból még simán válhatott egymásra kíváncsi, egymáshoz érzelmileg kapcsolódni tudó felnőtt. Ma már azok a babák, akik mobilból szívják magukba a digitális „anyatejet”, merthogy láttam speciális, babakocsira szerelhető mobilt, amit a gyakorlatilag még csecsemő korban lévő bambulhat, miközben a szülők mellette lépdelve szintén mobilozhatnak, szóval ezen babák személyisége már ott a babakocsiban eldől. Hogyan? Nos, ennek könyvtárnyi szakirodalma és minden bizonnyal kódszáma is lesz majd.

De visszatérve a kérdésére, a gyerek többnyire azt olvassa, amit eléje tesznek, amit fellel. Otthon, könyvtárban, iskolában, szélesebb családi és baráti körben. Nagy a felelőssége a szülőknek és tanároknak. Elcsépeltnek, unalmasnak tűnhet ez a mondat, de igaz. Nyilván a Téli berek nem tud annyi ingert nyújtani, mint a neten egy olyan oldal, ahol azon lehet nevetni, hogy esett hasra a tócsában valaki, vagy egy csecsemő hogyan ugat szinkronban egy kutyával. (Őszinte leszek, nem is értem, miért bízzák egy dán dogra a csecsemőjüket egyesek.) A technikai fejlődés infantilizálja az embert, úgy értem, azt, aki hagyja magát. A gyerek a család tengelyes tükröződése, ha anyu és apu mobilfüggő, a gyerek is nagy valószínűség szerint az lesz.

Évtizedekkel ezelőtt egy nehezen nevelhető, túlkoros fiúosztályt úgy vettem rá A Pál utcai fiúk olvasására, hogy kötőszókén szajkóztam, hogy „nem kötelező”. Én olvastam fel óráról órára a regényből részleteket, melyeket matériaként használtam valamilyen feladathoz. Játszottunk a szöveggel, játszottunk a jelenetekkel. Nos, a nóta vége az lett, hogy néhány óra után furcsa módon mindenkinek lett kötete, kinek innen, kinek onnan, talán jobb, ha nem részletezem honnan, és együtt olvastuk végig a regényt, a végén együtt sirattuk a kis Nemecseket. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a megmutatás, a játék, a hiteles személyes példa hatékonyabb, mint a kényszerítés és tanári hatalom- és irányítómánia.

GT: Nem tart attól, hogy a diákok a mesterséges intelligenciával íratják meg a dolgozatot? El tudja képzelni, hogy valaha az MI segítségét kéri az íráshoz? 

HM: Kis tudásom van a témáról. Pozitívuma lehet, hogy nagy mennyiségű adatot képes feldolgozni sokkal gyorsabban, mint az ember. Nagyszerű segítség lehet például a társadalmi szintű ügyintézés során. Gyorsabb, könnyebb, hatékonyabb lehet az ügymenet. Aztán íróként anyaggyűjtéshez is lehet nagy segítség, el tudom képzelni, hogy adott témában van egy nagy adatbank, és ez megkönnyíti a gyűjtést.

A kérdés persze az, Pál apostolt idézve, hogy minden szabad nekem, de nem minden használ. Engem az érdekel, mennyire építi a humánumot, azt amitől ember igazán az ember. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává. A digitalizáció, vegyük a már sokat emlegetett mobiltelefonokat, függést képes okozni, magam is facebook függő voltam egy teljes napig, tudom, miről beszélek. Ha a MI belepancsol az irodalmi alkotásba, úgy értem, annak a bizonyos első példánynak a megírásába, a végeredményből szerintem ki fog veszni az a zamat, aminek ízéért és textúrájáért érdemes a drága időnket olvasással tölteni. Ugyanakkor el tudok képzelni a jövőben olyan irodalomkritikusi megjegyzést, hogy ennek és ennek a regénynek a sikerületlen befejezésén már csak a mesterséges intelligencia tudna javítani valamit.

Ha a mesterséges intelligencia írja majd a dogákat a diákok helyett, akkor még több lesz a lelketlen, empátia nélküli felnőtt. Bár olvastam, hogy az ölelőrobotok vitathatatlanul ígéretesek, oldják a feszültséget és magányt. Továbbá beszélni sem kell tudniuk, így a mindennapi kommunikációt stresszhelyzetként megélőknek olyan lesz, mint egy falat kenyér. Hát én nem is tudom…

A MI produktumai szerintem az eredetiségvizsgálaton simán át fognak csúszni. Valódinak fognak tűnni, pedig nyilvánvalóan nem lesznek igaziak. De József Attila is megmondta, hogy az igaz (a valós, megélt, lélekkel teli dolgok) magasabb szintűek, mint a szimplán valódiak. A szellemi fény átsugárzása a fontos, mely összeköt minket, embereket, amikor egy kacsintásból, félszóból, grimaszból értjük egymást. Nem tudom, a MI tud-e egyáltalán kacsintani?

Végül, szerintem mindent lehet az emberiség és az egyes ember hasznára és kárára fordítani. Ha mindent arra használunk, amire való, ha minden, és mindenki a helyén van, akkor nem lehet nagy baj. Mindennek rendelt helye, és ideje van az ég alatt. Fakanállal a kezemben például nem megyek aludni.

GT: Írókört vezet. Hogy zajlik egy ilyen foglalkozás?

HM: Nagyon pontos az írókör elnevezést, mert ez egy iskolai szakkör. Azonos érdeklődésű gyerekek jönne össze hetente egyszer százhúsz percben. A foglalkozáson van evészet, teászat, kekszészet. Nincs bejáratott lemez, egy biztos, írni fogunk. A cél jól érezni magunkat úgy, hogy közben olvasunk, elemzünk, megbeszélünk, írunk, véleményezzük magunkat, másokat. Most nem jövök azzal, hogy közben milyen kulcskompetenciák fejlődnek, mert mit ér a kulcs, ha nincs mit nyisson. Tehát a zárra helyezem a hangsúlyt. A közösségépítést nagyon fontosnak tartom. Összeszokik a csapat, együtt kirándulunk nyáron. Meg bezsebeljük azokat a díjakat, amelyeket évtizedek óta nyernek a tanítványaim a szépírói pályázatokon.

Igyekszem színesen és változatosan motiválni. Most például, amikor betűtésztát vettem a paradicsomleveshez, eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt mindenki kapott egy fél marék tésztabetűt az írószakkörön. Ebből kellett öt szót kirakni, melyek az adott írás szervezőerői lettek. Nagyszerű írások születtek. De mit ad isten! A foglalkozás végére megették a betűket. Erre mondják azt, hogy látványos kultúrafogyasztás.

Egyébként régebben felnőtteknek is tartottam ilyen hobbikört művelődési központokban. Ott határozott forgatókönyv szerint haladtunk. Ám aki gyermekekkel foglalkozik, tudja, ugyanazt a poént kétszer nem sütheti el. Ha elsüti, tuti, befizet magának ez szuper kis gúnynévre.

Az íróvá válásról még csak annyit, hogy szerintem írónak születni kell. Arra jön rá a tanulás, tapasztalat, önálló gondolkodásra való képesség csiszolása, filozofikus hajlam erősítése, saját kis univerzumteremtési képesség kibontakoztatása. Meg hát a saját életigazságunk mondatokba öntése úgy, hogy ez a másik ember számára is felfogható, érzékelhető, élvezhető legyen.

GT: Min dolgozik most?

HM: Nem az én időzítésem, de úgy alakult, hogy három kész kéziratom vár kiadásra ebben az évben. Öt éve jelent meg utoljára könyvem, nagy az izgalom, lassan elkezdődnek a gyártási munkálatok. Jelmondatom, „az irodalom megvár”. Nyugalom van bennem és béke, mert hiszek abban, hogy mindennek rendelt ideje van. Semmit sem csinálok tűzön-vízen át, hisz megtanultam, ember tervez, Isten végez. Az emberi „részbe” természetesen mindent beleadok. Jelenleg anyagot gyűjtök egy regényhez, melyben markáns szerepet kap a botanika. Az elbeszélői hang is megszólalt bennem, már „csak” meg kell írni. Ja, igen, én magam szeretném megírni, a mesterséges intelligenciát ajtón kívül hagynám, akkor is, ha erősen kopogtatna.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Halász Margit 1964-ben született Vámospércsen. Tizenhat önálló prózakötete jelent meg eddig, számos irodalmi díj birtokosa. Szülővárosa díszpolgára. Novellákat, regényeket, útirajzokat, meséket, tárcákat ír. Magyartanárként dolgozik egy budapesti általános iskolában. Különösen érdeklődik a botanika és a néprajz iránt.

Művei:

Isten tehenei. Elbeszélések; FAOSZ, Eger, 1993 (Független Alkotók Országos Szövetsége könyvtára)

Forgószél; ill. Orbán János; JAK–Kijárat, Budapest, 1998 (JAK) (novellafüzér)

Csillagkerti szonáta; Jelenkor, Pécs, 2000 (kisregények)

Méz és szurok. Novellák, 1995–2004; Noran, Budapest, 2005

Éneklő folyó; Concord Media, Arad, 2007 (Irodalmi jelen könyvek)

Bergengóc balladák; Ab Ovo, Budapest, 2008

Gyöngyhomok. Regény; Geopen, Budapest, 2011

Éneklő folyó. Regény; Geopen, Budapest, 2011 + CD

Vidróczki-kódex; Kortárs, Budapest, 2013 (Kortárs próza)

Kalandozó klasszikusok. Úti levelek és úti jegyzetek régiek stílusában; Kortárs, Budapest, 2015

A vörös nyelvű párduc. Regény; Kortárs, Budapest, 2016

Jómadarak pácban; Naphegy, Budapest, 2018 (ifjúsági regény)

A vitéz közalkalmazott. Tárcák, tárcanovellák; Kortárs, Budapest, 2019 (Kortárs tárca)

Hetvenhét vörös bárány. Mesék; Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány–Prae, Budakeszi–Budapest, 2020

A pipás asszony fia. Novellák; Kortárs, Budapest, 2021 (Kortárs próza)

Díjai, kitüntetései:

A JAK irodalmi paródiapályázatának I. díja (1998)

Az Élet és Irodalom novellapályázatának II. díja (1998)

Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1999)

Soros-ösztöndíj (2000)

Felhőc Produkció kisfilmíró pályázat I. díja (2002)

NKA-ösztöndíj (2006)

Irodalmi Jelen regénypályázat különdíj (2006)

Aranyvackor dicsérő oklevél (2009)

MASZRE alkotói ösztöndíj (2009)

Silver Remy Award, Houston – Márió, a varázsló c. filmért (2009)

Filmjus Alapítvány díja (2010)

NKA alkotói ösztöndíj (2011)

Aranyvackor pályázat, a PIM különdíja (2011)

Vámospércs Város Díszpolgára (2014)