Varga Anna
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
2.
| 2013.06.02 22:18 | Kovácske T. János - szerki -- meo | A lelkemben reményfa nőtt
|
| Válasz erre | kicsit zavarba ejt, hogy a megállított idő után az következik, hogy várok tovább, hiszen ez nagyon is (múló/folyó) időre vonatkozó kijelentés.
nem mozdulok, mondja a versbéli hang, csakhogy közben mégiscsak beszél, sőt titkon óv, sőt, karját emeli. hát hogy lehet akkor mozdulatlan?
mitől titkos ahogy óvja? látszik különbség ahhoz képest, ha nem titkon óvunk valamit? nem derül ki a versből (nekem), hogy mi teszi titkossá ezt.
Ő az élet csodája: ki, a remény, a fa? valaki akiről nem tudunk meg többet? nem az a célom ezekkel a kérdésekkl, hogy magyarázatot kérjek a szerzőtől, hanem hogy jelezzem, az olvasó számára ezek a kérdések merülhetnek fel és hogy a versből nem kap rájuk választ. azt hiszem, az a vers az igazi vers, ami után az olvasója úgy érzi, választ kapott, nincs több kérdése.
vagy megbújok: itt a mozdulatlanságon kívül még a méretek problémája is előjön: a bennem nő, és amit körbevehetek a karommal, az kisebb nálam, míg aminek az árnyékában megbújhatok, ahhoz képest eltörpülök, hatalmasabb nálam. az élet lehet ekkora is, meg akkora is, de ez a szövegben nem hangzik el, már az olvasónak kell megalkotnia a hiányzó gondolatot, a vers helyett.
könnyemmel: de mi fakasztja könnyre a beszélőt?
költözöm: itt is előjön, hogy attól ami bennem nő, attól hogy is lehetne elköltözni.
hiányoznak a konkrétumok a versből, így csak az értheti/érezheti át, aki már tudja, azt amiről szólna. pedig hát épp az volna a vers csodája, ha az élne át a hatására egy ilyen érzést, aki előtte nem ismerte, akkor mondhatnánk, hogy katarzis érte az olvasót, sorsfordító volt számára a találkozás a verssel. | 1. 0 |
|
