Horváth Lívia
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
3.
| 2012.06.14 12:31 | Tesch Gábor Ferenc - szerki -- meo | Gyémánt könnycseppek
|
| Válasz erre | Egy mintavers, hogyan lehet ma újszerűen beszélni a szerelemről, hátha tud belőle tanulni, hasznosítani Lívia.
Jónás Tamás
A tévéhez hasonlítom
S. I. -nek
A tévéhez hasonlítom a szerelmet.
Végzethez köze nincs: kikapcsolható, bekapcsolható.
A legolcsóbb szórakozás.
A feslő rózsához, akit bolond nyári szél megtépett kicsit,
van ugyan egyfajta köze,
s valóban: emlékeztet valamelyest
kibomlott kontyú, száraz szemű, érett asszonyok merengésére,
mélységes kutakra, melyekbe bele-belevakuz a nap,
a nyugtalan füvek éjszakai mocorgására a kertben,
ahogy megigazítja magán szoknyáját, az ablak fehér csipkés függönyét
hajnalban a szél,
és tudni lehet, gyilkos-meleg nyári nap következik,
van a szerelemben valóban valami tisztaság, hegycsúcsok hidege,
sodrása melletted elrobogó motoréhoz hasonlítható,
a vágyakat hegyi patakok örökös csacsogásával tartja ébren,
és olyan lassan araszol magányod törvényektől megkínzott egén, ahogy csak
türelmes műhold tud,
állócsillaga lehet évtizedeidnek,
s ha hagyod magad, kimossa talpad alól a talajt, mint erős folyó,
gaz növi be kis kertedet: “csak ő kell, senki más”,
s a létezést benned ünneplő előkelő végtelenségek bölcs mulatságát
meg-megzavarhatja,
valóban meg, az akaratos, így hívják, szerelem,
de azért csak: tévé.
És kezedben a távkapcsoló.
*
A lakásban, mint pirosra váltó közlekedési lámpák: meg-megállítanak a tárgyak.
Rendőrök: igazold magad, kérik emlékeidet.
Tárgyak és emlékek összejátszanak, céljuk ismeretlen.
Láthatatlan forradalom zajlik körülötted.
Örömeid vibrálnak, kiégnek:
negyven wattos égők.
*
Örömeid vibrálnak, kiégnek:
harmincegy wattos égők.
Mint szomorú vasárnapon feleséged:
elmos az idő, elmosogat.
Bosszúból méred, méregeted.
*
Kattant a relé, hajlott a bimetál:
lekapcsolódott a lépcsőházi villany.
A sötétben, félúton megálltam,
szuszogtam, szívtam a csendet.
Egy vagyok a falakkal, ezt képzeltem,
a fény már nem választ el semmitől:
a sötét, mint hűséges tömítő anyag az ablak réseit,
kitölti a testem és a falak közötti űrt.
Bele vagyok temetve ebbe a világba.
Éreztem akkor, amit tudtam már rég:
nincsenek határaim,
semmi nem különböztet meg, nem is választ el semmitől.
A falnak dőltem:
“na, azért van ez a dolog, ez a halálfélelem”,
gúnyoltam magam, de már átizzadt rajtam az ing.
“Tessék”, kérdezte valaki.
A lépcsőforduló tetején a bácsi
fölkapcsolta a villanyt.
A falnak dőlve ő is.
Kezében bevásárlószatyor.
Nézett le rám:
“rosszul van?”
Ráztam a fejem,
és ő megértőn bólogatott. | 2. 1.
| 2012.06.11 14:47 | Nagypál István - szerki -- meo | Gyémánt könnycseppek
|
| Válasz erre | Lívia, jó kísérlet, a szerelmesversek megírásához önzés is kell kicsit. merjük kiírni az örömöt, a bút meg a bajt is. Néhol egész érdekes és jólhangolt képekkel dolgozik, és őszintén, de máskor pedig (vad)romantikus ömlengésekbe kezd. Utóbbiakat érdemes elhagyni (sőt, kötelező). Várjuk újabb írásait. | 0 |
|
