Horváth Lívia
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
3.
2012.06.14 12:31 | Tesch Gábor Ferenc - szerki -- meo | Gyémánt könnycseppek
|
Válasz erre | Egy mintavers, hogyan lehet ma újszerűen beszélni a szerelemről, hátha tud belőle tanulni, hasznosítani Lívia.
Jónás Tamás
A tévéhez hasonlítom
S. I. -nek
A tévéhez hasonlítom a szerelmet. Végzethez köze nincs: kikapcsolható, bekapcsolható. A legolcsóbb szórakozás. A feslő rózsához, akit bolond nyári szél megtépett kicsit, van ugyan egyfajta köze, s valóban: emlékeztet valamelyest kibomlott kontyú, száraz szemű, érett asszonyok merengésére, mélységes kutakra, melyekbe bele-belevakuz a nap, a nyugtalan füvek éjszakai mocorgására a kertben, ahogy megigazítja magán szoknyáját, az ablak fehér csipkés függönyét hajnalban a szél, és tudni lehet, gyilkos-meleg nyári nap következik, van a szerelemben valóban valami tisztaság, hegycsúcsok hidege, sodrása melletted elrobogó motoréhoz hasonlítható, a vágyakat hegyi patakok örökös csacsogásával tartja ébren, és olyan lassan araszol magányod törvényektől megkínzott egén, ahogy csak türelmes műhold tud, állócsillaga lehet évtizedeidnek, s ha hagyod magad, kimossa talpad alól a talajt, mint erős folyó, gaz növi be kis kertedet: “csak ő kell, senki más”, s a létezést benned ünneplő előkelő végtelenségek bölcs mulatságát meg-megzavarhatja, valóban meg, az akaratos, így hívják, szerelem, de azért csak: tévé. És kezedben a távkapcsoló.
* A lakásban, mint pirosra váltó közlekedési lámpák: meg-megállítanak a tárgyak. Rendőrök: igazold magad, kérik emlékeidet. Tárgyak és emlékek összejátszanak, céljuk ismeretlen. Láthatatlan forradalom zajlik körülötted. Örömeid vibrálnak, kiégnek: negyven wattos égők.
* Örömeid vibrálnak, kiégnek: harmincegy wattos égők. Mint szomorú vasárnapon feleséged: elmos az idő, elmosogat. Bosszúból méred, méregeted.
* Kattant a relé, hajlott a bimetál: lekapcsolódott a lépcsőházi villany. A sötétben, félúton megálltam, szuszogtam, szívtam a csendet. Egy vagyok a falakkal, ezt képzeltem, a fény már nem választ el semmitől: a sötét, mint hűséges tömítő anyag az ablak réseit, kitölti a testem és a falak közötti űrt. Bele vagyok temetve ebbe a világba. Éreztem akkor, amit tudtam már rég: nincsenek határaim, semmi nem különböztet meg, nem is választ el semmitől. A falnak dőltem: “na, azért van ez a dolog, ez a halálfélelem”, gúnyoltam magam, de már átizzadt rajtam az ing. “Tessék”, kérdezte valaki. A lépcsőforduló tetején a bácsi fölkapcsolta a villanyt. A falnak dőlve ő is. Kezében bevásárlószatyor. Nézett le rám: “rosszul van?” Ráztam a fejem, és ő megértőn bólogatott. | 2. 1.
2012.06.11 14:47 | Nagypál István - szerki -- meo | Gyémánt könnycseppek
|
Válasz erre | Lívia, jó kísérlet, a szerelmesversek megírásához önzés is kell kicsit. merjük kiírni az örömöt, a bút meg a bajt is. Néhol egész érdekes és jólhangolt képekkel dolgozik, és őszintén, de máskor pedig (vad)romantikus ömlengésekbe kezd. Utóbbiakat érdemes elhagyni (sőt, kötelező). Várjuk újabb írásait. | 0 |
|